Még brit tudósok se kellenek hozzája, elég a nagy népi megfigyelés, hogy a női többségnek a gyerekek számának növekedésével arányosan rövidül a haja. Renitensek persze mindig akadnak. A legtöbb családi fényképalbumban (ha még van ilyen a digitális korban) először látszik egy lobogó hajú menyasszony, hosszú fürtökkel vagy franciás, gyöngyös konttyal. (Esküvőre valahogy még az is növeszti, aki egész életében versenyszerűen úszott vagy karatézott és négy centinél sose hagyta hosszabbra).
Az albumban pár oldallal később már egy pár hónapos pocak látható, szolid Kleopátra-frizura társaságában, majd ha ismét lapozunk néhányat, rá se ismerünk a sündisznófrizurás, vakondnadrágos nőre (hogy a harmadik állat is meglegyen a híres sorozatból: kialvatlanságtól vörös nyúlszemekkel), aki szerényen bújik három kölyök mögé, a szeme sem áll jól egyiknek sem. Hol van a nőies lobonc, a hajsátor?
Na persze, van bőven gyakorlati oka, miért is tűnik el. A maszatos és ragacsos kis kezek elég hamar megtalálják a vállunkra omló fürtöket, amit néhány héttel ezelőtt rendszeresen lehánytak már, rángatni is tökéletesek. A tápszer, az almalé és a baracklekvár minden menő zselénél jobban rögzíti a frizurát, a sütőtökpüré, a spenót, a brokkoli vagy a Kubu pedig vidám, feltűnő, karneváli színeket varázsolnak egyébként unalmas barna vagy egyenszőke fürtjeinknek. Aki még nem próbálta, annak megsúgom, ha azt hiszed, nincsen rajta lekvár vagy túrókrém, akkor is van. Valahol hátul.
A hormonok is szórakozhatnak velünk bőven. Első terhességem alatt gyönyörű, hullámos, dús hajam volt. El se hittem, elvégre szókimondó nagynéném már gyerekkorom óta azt mondogatta, neked, fiam, „ritka szép” hajad van, amikor befonni próbáltam, pont úgy nézett ki, mintha két macskafarkat (nem perzsamacskáét) kötöttem volna a fülem mögé, de vállmagasságban az is elfogyott. A terhesség alatt nőtt dús frizkó láttán érzett öröm hamar elmúlt, amikor a lányom négy hónapos korában hajasbaba lett. Na nem úgy, hogy kinőtt hirtelen az a pár szál babahaja (egyévesen is fiúnak nézték, azóta behozta bőven), hanem úgy, hogy nem győztem a fejéről söpörgetni a hajszálakat, naná, az enyémet. Az a fajta hormonális hajhullásom volt, amit csak a padló állított meg, kellett vagy egy év, hogy abbamaradjon.
Olvastam egyszer valami nőimagazinos népszerű-tudománytalan cikket, ami azt taglalta, egy nőnek a sorsfordulókat a kívülálló számára az is jelzi, ha hirtelen nagyon megváltozik a frizurája (az, hogy a megszokott fodrásza elment szülni, reméljük azért nem sorsforduló). Tény és való, ötvenes rokonom a válása után hamar megszabadult hagyományos, természetes színű szolid hajzatától, hogy három centis merészséggel riogassa ismerőseit, vagány parkettamelírral, a másik hölgy meg nagyjából akkor döntött végleg a válás mellett, amikor mozdonyszőkéből platinaszőke lett. A harmincas Krisztina még a kezében szorongatta egy nagy állami cég felmondólevelét, amikor belépett az első útjába akadó fodrászatba, ahol nagy határozottsággal jelentette ki a hüledező fodrásznak: „piros hajat akarok!” Ha jól belegondolunk, a gyerekszülésnél nagyobb változást és sorsforduló kevés van.
Vannak azért kivételek. Az addig tüsihajú lány, aki „naneszórakozzvelem, ikrekmellettfodrászhozjárni????” felkiáltással intézte el a megdöbbenést, hogy miért hord vállig érőt, amikor sosem volt hosszú haja. Vagy porontyos olvasónk, Cidre, akinek a haja a harmadik fia mellett sem rövidül sehogy sem (remélem, ezzel nem sértek személyiségi jogokat). De a többség bizony mintha a Sörgyári Capriccióból lépett volna elő, még az a barátosném is, aki tinikorában egyszer levágatta, majd kijelentette, hogy soha többé, mert az ő haja már két héttel fazonigazítás után úgy néz ki, mint egy gólyafészek. Az állig érőnél azért nem hord rövidebbet, de a gyerekei születése előtt a derekáig ért a haja, amit órákig kellett minden mosás után szárítani, olyan sűrű volt.
Én kitartok egyelőre a húsz éve legtöbbször viselt vízbefúlt-frizurámnál, az ennél bonyolultabbat lusta vagyok igazgatni, a fiam nem varázsolt nekem se dús hajkoronát, se marokszám potyogó hajszálakat, a rángatást meg a lekvárt meg már megszoktam valahogy. Ahogy meg nőnek a gyerekek, abba úgyis beleőszülünk, a maradék hajunk meg égnek áll egy-egy húzásuk után. Lehet, tényleg jobb, ha rövidebb az a haj. Ha a hosszú áll égnek, akkor kész a böjti boszorkány, már csak a seprű hiányzik.
