16 évesen több országban járt már, mint más egész életében

Zanza!

Családilag döntöttek úgy, hogy a társadalmi sztenderdekből kilépve vándorolva éljék a mindennapjaikat. Ezért mondhatja el magáról a 16 éves Kaponay Réka, hogy hat kontinensen, és több mint 35 országban járt, ráadásul utazóblogjára a Daily Mail és a Guardian is felfigyelt, 14 évesen pedig megjelentette szülőhazájában, Ausztráliában a Dawn of the Guardian című fantasy regényét. Az utazások inspirálta könyv a hazai Kolibri Kiadó érdeklődését is felkeltette, és nekik köszönhetően pár napja már magyar nyelven is elérhető a trilógia első kötete: Az Őrző hajnala. A nyomdából frissen érkezett könyvek között Kaponay Rékával beszélgettünk.

Réka bár magyar származású, Ausztráliában született, ahogy a magyar gyökerekkel rendelkező édesapja is, édesanyja pedig 12 éves korában vándorolt ki családjával Erdélyből.

Kaponayék életében mindig fontos szerepet játszott az utazás, és egy négy hónapos ausztrál kalandozásuk során jött az ötlet: mi lenne, ha így élnének? Mármint országról országról utazgatva, egymástól és másoktól tanulva, különböző kultúrákkal megismerkedve, mindeközben kilépve olyan társadalmi standardokból, mint az állandó otthon, a helyhez kötött munkahely, vagy a megszokott oktatási rendszer. Hogy ez meg is valósuljon, a szülők saját vállalkozásba kezdtek, a gyerekek magántanulók lettek, a családi házukat és a főbb ingóságaikat eladták, majd egy napon megvették a San Franciscóba szóló repülőjegyeket, ami első állomása volt az immár hat éve tartó utazásuknak.

Bevallásuk szerint leginkább intuíciók alapján döntenek arról, hol mennyi időt maradnak, és merre indulnak tovább, az útjaikat pedig közösen szervezik. Ezekben a feladatokban különösen Réka ikertestvére, Lali az aktív, aki a költséghatékony utazás mindentudója: ő kutatja fel az olcsó szállásokat, repülőjegyeket, keresi a minél optimálisabb utazási lehetőségeket. Magántanulóként online oktatási anyagokból, szüleiktől és utazásaikból tanulnak, tudásukról viszont nem kell hivatalosan számot adniuk, hiszen az ausztrál törvények szerint a szülők felelőssége a gyermekek oktatása. Az utazós életmód pedig annyira bevált mindannyiuk számára, hogy egyelőre nem is szeretnének sehol sem megállapodni, és bár a könyv körüli teendők miatt egy ideig maradnak Budapesten, már megvan, hogy decemberben hová indulnak tovább. Réka nagyon élvezi ezt az időszakot, úgy érzi, egy álma valósult meg azzal, hogy a könyve magyar nyelven is megjelent.

Hat éve folyamatosan utazol. Nem alakult ki benned a gyökértelenség érzése?

Szerencsére bármerre is járunk, mindenhol otthon érezzük magunkat. Ezt valószínűleg annak köszönhetjük, hogy amikor egy új országba érkezünk, ott minél inkább megpróbálunk belesimulni a helyiek mindennapjaiba, igyekszünk, amilyen gyorsan csak lehet, az adott kultúrát megismerni, a részévé válni, vagyis mindenhol egy picit gyökeret eresztünk. Ráadásul a szüleim munkája nem helyhez kötött, mi a testvéremmel pedig magántanulók vagyunk, úgyhogy egyáltalán nem érezzük úgy, hogy szükséges volna egy helyen élni.

DSC3408
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Előfordul azért, hogy beleszerettek egy-egy országba?

Persze, és ilyenkor általában ott is maradunk hosszabb időre. Ezt tettük például 2013-ban, amikor Budapesten jártunk, ekkor egy évet töltöttünk Magyarországon. Spanyolország pedig két évig volt az utazó bázisunk, innen indultunk el további helyekre, majd tértünk vissza.

Amikor írt rólad a Daily Mail és aztán a The Guardian, sok olvasó a családod anyagi hátterét firtatta: “Nagy szó, a szülei biztos milliomosok, így nem nehéz beutazni a világot” - írta az egyik hozzászóló. Mit szóltál a reakciókhoz?

Megmondom őszintén, nagyon megleptek ezek a kommentek. Tényleg sok embertől megkaptuk, hogy legalább milliomosnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a családjával országról országra utazva éljen. Ez nem is állhatna távolabb az igazságtól, az életmódunk ugyanis inkább csak szokatlan, mintsem megfizethetetlen. Ráadásul szűk anyagi büdzséből utazunk, ezt pedig azért tudom, mert nekünk gyerekeknek is rálátásunk van arra, hogy meddig terjednek az anyagi lehetőségeink.

Vagyis nincs egy végtelenített bankszámlátok...

(nevet) Egyáltalán nincs. A szüleim a saját munkájuknak, elhivatottságuknak és kreativitásuknak köszönhetik, hogy egy olyan coachinggal foglalkozó weboldalt tudtak létrehozni, ami sikeresen működik, és finanszírozni tudja az életünket. Édesapám egyébként az utazásaink előtt alkalmazottként dolgozott egy szoftver cégnél, majd hozott egy döntést, vagyis kilépett a munkahelyéről és édesanyámmal saját céget alapítottak.

DSC3416
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Itt egy kérdés erejéig Réka édesapjához, Kaponay Lalihoz fordulok, aki szintén jelen van a beszélgetésünkön:

Ez egy óriási váltás lehetett mindannyiuk számára, a gyerekek még csak 11 évesek voltak. Mi volt a fő indíték, hogy teljesen új életformába kezdjenek?

Egyik nap a feleségem, Babi épp vitte a gyerekeket az iskolába, álltak a dugóba, mindenki tiszta stressz volt, és akkor tette fel a kérdést a párom, hogy miért csináljuk ezt, miért másokkal taníttatjuk a gyerekeket, miért élünk röghöz kötve, amikor mindezt másként is tehetnénk? Ráadásul úgy, hogy közben együtt vagyunk, és a gyerekek sem sínylik meg.

Ti gyerekek be lettetek vonva ebbe a nagy döntésbe?

Maximálisan, nálunk minden demokratikusan működik, ezért például éppúgy mi is kivesszük a részünket az utazások megtervezésével járó feladatokból, mint a szüleim. A testvérem például rendszeresen kutatja az olcsóbb szállás lehetőségeit, neki köszönhetően mindig rengeteget spórolunk. Mivel igyekszünk a költségeket minimalizálni, ezért például sehol sincsen saját ingatlanunk, vagy egy állandó albérletünk, ahová bármikor visszatérhetünk. Nem ragaszkodunk tárgyakhoz sem, így kevés is van belőle, és a legritkább esetekben költünk rájuk.

Most vagy 16 éves. Sok korodbeli ilyenkor inkább a kortársaival szeretne lenni, mintsem a szüleivel. Ehhez képest ti nagyon intenzíven, nagyon sok időt töltötök együtt.

Talán fura, de én szeretek a szüleimmel lenni és élvezem, hogy mint család, ilyen intenzíven együtt vagyunk. Tudom, a modern világban jellemző, hogy a tinik és a szüleik korán leválnak egymástól és gyakorlatilag az iskola, a munka, a szabadidős tevékenységek is mind különböző irányba viszi őket. Szerintem sok konfliktus pont ebből a szétfejlődésből fakad, hogy a különböző tapasztalatok útján nagyon másként kezdik el látni és értelmezni a világot. Nálunk ez pont fordítva működik, együtt és egymástól is tanulunk - a szó szoros értelmében, ráadásul együtt tapasztalunk meg sok-sok élményt, így nagyobb eséllyel gondolkodunk hasonlóan, és szerintem azért is harmonikus a kapcsolatunk, mert nem csak a jó dolgokat osztjuk meg egymással, hanem közösen oldjuk meg a problémákat is.

DSC3380
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Szerinted a szokatlan életmód miatt más vagy, mint a kortársaid?

Nyilván sok dolgot nem lehet összehasonlítani, hiszen a kortársaink nagy részének nem adatott meg, hogy bejárják a világot. De az biztos, hogy az utazások rugalmasságra, alkalmazkodásra tanítottak minket. Bár még csak 16 évesek vagyunk, de jól tudunk bánni a pénzzel, nem okoz gondot, amikor spórolni, vagy tervezni kell. Úgy gondolom, hogy a kortársainkhoz képest jóval gyakorlatiasabbak vagyunk, jól ismerjük az élet praktikus oldalát. De ezzel együtt szerintem olyanok vagyunk, mint a többi 16 éves.

Sokszor beszélsz többes számban, ami természetes, hiszen van egy ikertestvéred. Feltételezem, jól kijöttök egymással...

Sokat elárul a kapcsolatunkról, hogy a könyvet neki ajánlom. Mivel az utazások során rengeteg időt töltünk együtt, ezért nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk és nyugodtan állíthatom, hogy ő a legjobb barátom.

Afelől nincs kétségem, hogy rengeteg emberrel ismerkedtek meg az utazásaitok során, de azzal hogy birkóztok meg, hogy az emberi kapcsolataitokban nincs állandóság, hogy nem tudtok hosszabb időt együtt tölteni azokkal, akiket szívetek szerint jobban is megismernétek?

Igen, az elválás tényleg nagy kihívás az életünkben. Főleg eleinte volt az. Meg kellett szoknunk és meg kellett tanulnunk elköszönni olyan emberektől, akiket rövid időn belül nagyon megkedveltünk. Ez sosem könnyű. Persze utána tartjuk a kapcsolatot skype-on, e-mailen keresztül, de nyilván ez nem ugyanolyan, mintha személyesen is velük volnánk. Viszont, mint mindennek, ennek is van jó oldala, például megtanultuk értékelni azt az időt, amit együtt tölthetünk azokkal, akiket szeretünk.

Mi a helyzet a szerelemmel?

(mosolyog) Még nem voltam igazán szerelmes, persze az előfordult, hogy találkoztam olyan fiúval, akivel szívesen eltöltöttem volna több időt, de ezek közül egyik sem volt az a klasszikus, mindent elsöprő szerelem. De a lehetőség adott, és eddig is előfordult, hogy néhány barátunk becsatlakozva hozzánk velünk utazott egy darabig. Gondolom, ha beleszeretünk valakibe, a szüleink hasonlóan rugalmasak lesznek.

DSC3367
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Már egy ideje blogolsz az utazásaidról, de most megjelent első regényed is, Az Őrző hajnala. Mikor döntöttél úgy, hogy belevágsz?

Mióta az eszemet tudom, író akartam lenni, az első emlékeim egyike például az, hogy otthon ülök a kandalló előtt, ölemben egy könyvvel. Az utazásainkról a mai napig blogot vezetek, és már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy valamilyen formában felhasználjam azt a rengeteg tapasztalatot és tudást, amiket az utazások során szereztem. Rengeteget olvastam, ezek nyilván mind inspiráltak, de a valódi ihletet az adta, hogy találkoztam egy Fuko nevű kutyával, akiről aztán a könyvem főszereplőjét mintáztam. Amikor odajött hozzám abban az andalúz kisvárosban az jutott az eszembe, hogy valószínűleg neki is van egy saját élete, amiről mi emberek nem is tudunk. Úgy éreztem, meg kell írnom a történetét.

Fukón keresztül egy fantáziavilágba csöppenünk. Könnyen ment a kutyák megszemélyesítése?

Mindig nagyon szerettem az állatokat, és mindig foglalkoztatott, hogy vajon milyen gondolatfolyamok lehetnek a fejükben, és vajon mi emberek, hogyan viszonyulnánk hozzájuk, ha tudnánk, mikre gondolnak? Tulajdonképpen ebben a könyvben is ezt a két világot szerettem volna összegyúrni, vagyis Fuko fantáziavilágát, és az általunk ismert hétköznapi realitást. Fuko az emberek hétköznapjaiban csak egy átlagos kutya, de ő közben egyúttal az álmok világában él, ahol az Őrző szerepét tölti be. Nem akartam, hogy ez egy klasszikusan poláris történet legyen, vagyis hogy a jó és a rossz összecsapásáról szóljon, ugyanis nem hiszek a túl kategorikus válaszokban, ezért inkább a rossz és a jó különböző árnyalatait szerettem volna bemutatni.

A karakterek felépítésénél amúgy bőven merítettem azokból az emberekből, akikkel találkoztunk az utazásaink során, de magamból, a szüleimből, más családtagokból, és a barátokból is.Tök érdekes például, hogy van egy csivava ikerpár a könyvben - és bár egyáltalán nem volt célom, hogy a testvéremet és magamat ábrázoljam rajtuk keresztül - mégis, amikor visszaolvastam a párbeszédeiket, rájöttem, hogy tudattalanul, de beleszőttem magunkat a két kutya karakterébe.

Mennyi idő alatt írtad meg a regényt?

Épp akkor írtam meg, amikor itt éltünk Budapesten, összesen kilenc hónap alatt végeztem az első verzióval, de utána kicsit félretettem, mert folytattuk az utazásunkat. Az új helyeken, megint új élmények értek, és az írással kapcsolatban is új impulzusokat kaptam, ezért visszatértem a kézirathoz, hogy egy kicsit elmélyítsem a történetet, aminek az lett a vége, hogy számos részét átdolgoztam. Mindent összevetve két és fél év telt el, mire a szöveg kiadásra kész volt.

Kiknek mutattad meg először a kész anyagot?

Persze a szüleim végig be voltak vonva, de fontos volt számomra, hogy minél hamarabb és minél több visszajelzést kapjak a könyvemről, ezért elküldtem ügynököknek, szerkesztőknek. Nagy csalódásomra a legtöbbjük vagy nem reagált, vagy valami olyasmit írtak, hogy ügyes vagyok, és hogy csak így tovább, tudod ilyen tipikus leterelő válaszokat. Érdemben sehonnan sem kaptam használható tanácsot, kritikát vagy ajánlatot. Aztán rábukkantam egy angliai kiadóra, ők azt ígérték, hogy egy hét múlva visszaszólnak.

DSC3400
Fotó: Kaszás Tamás / Dívány

Ők betartották az ígéretüket?

Igen, sőt, ők voltak az elsők, akiktől megkaptam az első szakmai visszajelzést, és ők sarkalltak arra is, hogy keressek tovább szerzőket és mentorokat. Eztán vettem fel a kapcsolatot Fūko gazdájával, aki végig nagyon inspirált az írás során, és egy ausztrál utazóbloggerrel, Torre de Roche-csal, akinek már egy ideje figyeltem a munkásságát, és aki magánkiadásban adta ki a saját könyvét. Vele személyesen is találkoztam, amikor Ausztráliában jártam, és azóta is szoros kapcsolatot ápolunk, arról nem beszélve, hogy nemcsak a tanácsaival lettem gazdagabb, hanem ő indított el afelé is, hogy adjam ki az angol nyelvű könyvet magánúton, közösségfinanszírozás segítségével. 

A könyv kiadása körüli feladatokat ti végeztétek, sőt, kisebb turné keretein belül népszerűsítetted a könyvedet. Milyen kérdéseket kaptál ezeken a felolvasó esteken?

Az első kérdések mindig arra vonatkoznak, hogy mi inspirált az írásra, mi segített, amikor nehézségekbe ütköztem, és mi volt az, ami erőt adott a folytatáshoz. Érdekes, de a legjobb kérdéseket általában a velem egykorúaktól, sőt, a nálam fiatalabbaktól kaptam, ezek leginkább arra irányultak, hogyan valósítsák meg az írással kapcsolatos álmaikat?

Mit szoktál válaszolni?

Mindig azt mondom, hogy elsősorban olvassanak minél többet és többféle műfajból, különböző íróktól, mert szerintem nagyon fontos, hogy szélesítsük a látókörünket, hogy megismerjünk különböző perspektívákat. Én például sok történelmi regényt, tényirodalmat olvasok, pedig amúgy a fantasy a kedvenc műfajom. De az is legalább ennyire fontos, mármint szerintem, hogy az ember legyen fegyelmezett, hogy tudja azt mondani, „most leülök és addig nem állok fel, míg ezt a fejezetet be nem fejezem”.

És, ha nem megy, akkor szerinted meddig üljön az ember a villogó kurzort nézve?

Persze, ha azt érzed, hogy nincs ihlet, nem jön az írás, akkor van az a pont, amikor jobb, ha ráhagyod és egy kicsit pihenteted a dolgot, de ha azt érzed, hogy megvan az ötlet, akkor viszont le kell ülni, és le kell írni, ami a fejedben van. Még akkor is ha nem látod, hogy mi lesz belőle, hiszen a leírt szövegből később még tudsz dolgozni, de egy üres papírlappal semmire se mész.

Volt olyan pont, amikor megakadtál a regényírás során?

Nem is egyszer. Például a legelején, amikor azt éreztem “Oké, megvan minden inspiráció, ötlet, megvan a történet a fejemben, csak le kell írnom”. Ekkor már Budapesten voltunk, és le is ültem a gép elé, de amikor eljutottam a hatodik fejezethez, egyszerűen lefagytam. Mivel nem volt pontos tervem, hogyan fogok haladni a könyvvel, ezért a spontaneitás megijesztett, hirtelen bepánikoltam, hogy úristen, most mit is csinálok, hova is tart ez a történet? Ez egy fontos fordulópont volt nálam, mert ekkor jöttem rá, hogy terv nélkül nem fog menni, ezért később felvázoltam a főbb karaktereket, történeti pontokat, hogy honnan hová tart a sztori. Közben még sokszor éreztem úgy, hogy feladom és nem csinálom tovább, de azt gondolom, hogy az a legfontosabb, hogy ezekben a pillanatokban mertem tanácsot kérni a nálam tapasztaltabbaktól.

DSC3450
Fotó: Kaszás Tamás / Díván

Magyarországon fordítva történt minden, hiszen nem te kerestél kiadót, hanem a Kolibri Kiadó jelentkezett nálad azzal az ötlettel, hogy megjelentetnék Az Őrző hajnalát. Most, hogy a boltok polcain van a regény, mi lesz a következő lépés?

Az elkövetkezendő hetek biztos, hogy a könyvem népszerűsítésével fognak telni, és az is biztos, hogy decemberig itt leszünk Budapesten, aztán Jordániába, majd Egyiptomba utazunk.

16 évesen foglalkoztat a távolabbi jövő?

Abszolút, viszonylag sokat gondolkozom ezen. Persze sokan kérdezik, hogy mi lesz az egyetemmel, aminek a lehetőségét egyáltalán nem zárom ki, de most jelenleg nagyon élvezem az írást és azt tervezem, hogy befejezem Az Őrző hajnala trilógia második, és aztán a harmadik részét.

Blogmustra