"Leonard szerint ez a civilizáció vége. Hogy valakit négyre hívnak és már fél háromkor megérkezik. Barbárság!" - idézhetnénk a Virgina Woolf szájába adott szarkasztikus megjegyzést az Órák egyik jelenetéből. Hasonlóan civilizálatlan vendégként én is fél kilencre foglaltam vacsoraasztalt a Café Körbe néhány napja, de már háromnegyed nyolckor ott toporogtam a bejárat előtt. Négyfős társaságom többi tagja nem ért rá ugyanis előbb, én viszont hamarabb végeztem az aznapi teendőkkel, de hazamenni már nem lett volna érdemes.
Ahogy haladtam a Bazilikától a Sas utcáig, a környező éttermek-vendéglők kongtak az ürességtől, átlagos februári hétköznap este lévén, ezért gondoltam, nem lesz probléma, ha előbb érkezem. Tévedtem: a Café Körben egy gombostűt se lehetett leejteni. Okoztam is fejfájást a személyzetnek, hogy hova nyeljenek le engem, aki majdnem egy órával korábban érkezett, de legnagyobb meglepetésemre mégis pár perc alatt sikerült makulátlanra terített asztalt elővarázsolni. Leültem, kértem egy pohár Takler kékfrankost és - mivel a többiek késtek - egy órára békésen Ljudmila Ulickajába (wiki) temetkeztem.
Amikor megjöttek a többiek, előálltunk a többi különleges kéréssel. Négyen kettő előételt szeretnénk enni, és lesz, aki a főfogásból csak fél adagot kér. Erre se rebbent szemük se, már érkezett is az asztal közepére a fenti isteni libatepertő-adag, valamint az alábbi padlizsánkrém. Az utóbbiban enyhén füstös ízek bujkáltak, és körülbelül háromszor annyit tudott, mint amennyit az embernek eszébe jut egy padlizsánkrémtől elvárni. Hozzá többféle, friss, ropogós kenyér...
Főételnek olyanokat ettünk, mint az egyébként viszonylag magyaros étlaphoz képest meglehetősen egzotikus világot idéző pulykacsíkok zöldséges spagettivel, vagy ínyenc rablóhús, illetve az alább látható fogas, gombás mártással. Ez utóbbi a napi ajánlat része volt - és egyszerűen isteni. Az étteremtesztek egyik biztos mutatója, ha még az előételeket sikerül úgy-ahogy lefényképezni, de ahogy az ember fokozatosan belefeledkezik a vacsorába, nem bosszantja tovább magát és asztaltársait a fotózgatással. Hát itt most ez történt.
Hiába volt tehát két-három olyan kérésünk, aminek teljesítése az átlag magyar vendéglátó képességeit meg szokta haladni, a személyzet végig végtelenül szimpatikus volt, udvarias és jófej, de nem a túlzott bizalmaskodásig vagy nyomulásig. Szinte nem is Magyarországon éreztük magunkat, de lehet, hogy erre az érzésre az is rásegített, hogy a vendégek túlnyomó része külföldi volt aznap este, magyar szót hallani alig lehetett.
Ha mindenáron fogást akarok találni a Café Körön, akkor egyrészt azt kell megemlítenem, hogy a desszertnek kihozott mákos guba valamelyest csalódás volt a korábban megtapasztalt csodákhoz képest. A kifli kissé túl ázott volt, és nekem a mák mellé hiányzott valami egyéb íz is, mondjuk egy vaníliasodó.
Másrészt borravalóval együtt kereken hatezer forintot fizettünk fejenként, és az utolsó probléma ezen a ponton adódott elő. Rejtély, hogy egy ilyen kaliberű, méltán népszerű étteremben miért csak készpénzzel lehet fizetni. Miért kell nekem huszonöt-harmincezer forinttal a zsebemben mászkálni, ha biztos akarok lenni abban, hogy ki fogom tudni fizetni a vacsorát, amire három ismerősömet hívtam még meg? Patáliát persze nem csaptam, és nem csak azért, mert nem szokásom és főleg ezt a kitűnőre sikerült estét otrombaság lett volna így elrontani, hanem azért sem, mert volt nálam annyi, tekintettel arra, hogy már a website is előre figyelmeztetett, hogy hitelkártyát nem fogadnak el. Persze ha így is ennyien özönlenek hozzájuk, ráadásul ennyiért, miért is tennék...?
