Karafiáth Orsolya: Attól félek, hogy egy lépcsőn fogok meghalni

A kortárs irodalomban és a médiában is otthonosan, sokszor extravagáns felszerelésben mozgó, önmagát nagymesternőként emlegető író-költő úgy látja, hogy mostanában a 30 feletti nők minden története csak a szex körül forog.

Nemrég mutatták be a Madách Színházban életed első musicaljét, a Macskadémont, amelyet Bella Máté zeneszerzővel közösen jegyeztek. Milyen volt a fogadtatása?

Parádés. Az első bemutatóra tudtunk vendégeket, családot, barátokat hívni, én pedig figyelmeztettem mindenkit, hogy tényleg úgy röhögjenek, hogy az az én önbizalmamat visszaadja. Aztán mondták, hogy nem kellett volna, mert amúgy is működött. Olyan helyeken is humort véltek fölfedezni, ahol az én szándékaim szerint nem feltétlenül volt, nagyon jól sikerült. Több színházzal is tárgyalunk, úgy néz ki, hogy lesz a dolognak folytatása.  A Budaörsi Játékszín például zenekarral, hangszereléssel, nagyszínpadon mutatja be a darabot. Közben láttuk azt is, hogy mik a hibái, húztunk belőle, illetve még két dal készült. Egyébként általában ilyen vagyok: sosem bírok abbahagyni egy munkát, mindig szólni kell nekem, hogy most már elég lesz.

Ilyen szempontból akkor az írás nem olyan szerencsés műfaj számodra, már ha azt nézzük, hogy ha megjelenik valami nyomtatásban, azon már nem tudsz változtatni. Vagy gyakran előfordul, hogy utólag, mondjuk utánnyomásnál módosítasz?

Persze, utána is hozzányúlok bármikor. Főleg, ha az ember verset publikál, azt nem olvassák hatalmas tömegek, tehát nem fogják rajtam számon kérni, hogy valami nem úgy volt. De olyan a verseskönyvemben is előfordult, hogy egy publikált vershez egy teljesen idegen csávótól jöttek javítási javaslatok, amiket aztán átvezettem. Címeket és struktúrát is szívesen változtatok, elsősorban az a célom, hogy a végeredmény jó legyen. Ilyen szempontból egyáltalán nem vagyok hiú ember. Pont kérdezték tőlem, hogy zavar-e, ha a színházi szövegembe például egy dramaturg belenyúl, de egyáltalán nem, mert a végén úgyis az jön ki, hogy én vagyok a jófej, az én nevem van ott fölötte, a másiknak a szerepe ebben elfelejtődik.

Meglep, hogy egy idegentől fogadtál el javítási javaslatokat, amikor korábban azt nyilatkoztad, nem nagyon engeded senkinek, hogy beleszóljon a munkádba – a kritikákra sem figyelsz már annyira, inkább a saját fejed után mész.

Figyelj, én tényleg össze-vissza beszélek, egyszer ezt gondolom, egyszer azt. (nevet) Ez tényleg az aktuális lelkiállapotomtól függ, ami meg hullámokban változik. Néha azt gondolom, hogy senki ne szóljon bele, de nagyon sokat tévedtem már és volt sok melléfogásom, így azért mégiscsak jobb, ha többen megnézik. Kicsit olyan vagyok, mint a narrátor a Macskadémonban: szeretem olyan mondásokkal nyugtatni magam, hogy „Több szem többet lát”, vagy „Egységben az erő”, és ezeket sulykolom magamnak, hátha akkor az én életemre is igazak lesznek.

A Godzilla a drámaíró verseny közönségdíjasa

Március 26-27-én Karafiáth Orsolya is versengett a békéscsabai Jókai Színházban megrendezett XVI. Magyar Drámaíró Versenyen, ahol az íróknak – Karafiáth mellett Zelei Miklósnak és Kiss Ottónak – ezúttal a Magyar Nemzet Cunami áldozata lett a magyar paprika című cikke alapján kellett egy éjszaka alatt drámát írniuk. A közönségdíjat Karafiáth Orsolya Godzilla című drámája nyerte.

Van olyan mondás, amit akár a mottódnak is lehetne tekinteni?

Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez a kedvencem. (nevet)

Bár a musical nem a szíved csücske, a hírek szerint annyira belejöttél az írásba, hogy egy másikon is dolgozol.  Hol tartasz?

Egyelőre még sehol. De szeretnénk még ilyet csinálni és valóban esett szó már két készülő előadásról, de ezek nem konkrétan musicalek lesznek, hanem dalestek. Ez a laza dramaturgiájú, dalok köré épülő műfaj egyébként mostanában német nyelvterületen elterjedt. Ez azért is tetszik nekem, mert nagyon szeretek dalszövegeket írni és karakterekben gondolkodni, de a történetmesélés nem feltétlenül az erősségem. Most éppen egy zenekarral csinálunk valamit, ami teljesen más, nagyon zúzós zene. Nekem mindegy, hogy milyen zene, csak megszeressem előbb-utóbb és legyenek körülöttem zenészek és énekesek, mert nagyon szeretek velük dolgozni. Ez nyilván azért van – amit már sokszor elmondtam –, mert az elvetélt zenész és a bennem lakó frontember kikívánkozik. Én sajnos nem tudok kiállni énekelni és zenét szerezni.

Pedig az Elektrik Bugi Kommandóban azért megvillantottad frontleányi képességeidet is. Nem tervezed, hogy újraéleszted a bandát?

Most nem gondolkodom punkban, bár az is igaz, hogy mindig felszabadítólag hat rám, ha ezt csinálhatom. De az a baj, hogy most annyi komolyabb munkám van, hogy pont a hülyeségre nem marad idő. Pedig hogyha nekem nincs a hülyeségre időm, akkor a komolyat sem tudom megcsinálni, ez ilyen ördögi kör.

Nemrég még a Juli és a szellemek című, Fellini hatását erősen magán hordozó regényeden dolgoztál.

Azóta abbahagytam. Megvolt már a háromnegyede, és rájöttem, hogy tök unalmas. Külön-külön jó volt, de egyben elaludtam rajta. Az írásaimat mindig úgy tesztelem, hogy olvasom este az ágyban, és ha belealszom, akkor szar. Ezért most egy teljesen újat kezdtem el, részeket szedtem ki az eredetileg tervezett Juli és a szellemekből. Találtam öt nőt, öt női sorsot, most velük interjúzom, levelezem és telefonálgatok állandóan, ebből lesz egy nagyobb ív, de nem regény, legalábbis nem regényként lesz tálalva. Sok szex lesz benne, pedig én nem szoktam szexről írni, de ezek a nők tele vannak ilyen sztorikkal. Úgy tűnik, a 30 feletti nők minden története csak a szex körül kavarog, akármerre nyúlok – pedig én tényleg mindent megpróbáltam.

A Maffia-klub című regényedben is több – konkrétan 12 – nő köré fűzted a cselekményt.

Igen, de most jöttem rá arra is, hogy a Maffia-klubnál is az lett volna a szerencsésebb, ha hagyom a nőket magukban működni és nem erőltetek rájuk egy közös vázat. Ez is valami hasonló lesz: monológok, amiket valami összetart. Rólam is fog szólni, mert valahogy egyszerűen nem unom meg magamat. Megvan az összes régi naplóm, és amire nagyon büszke vagyok: az összes órai levelezésem, még a cetlik is. Iszonyú alakok jártak a mi sulinkba, például Olga, aki mindig kilopózott óráról vécére és utána nem lehetett bemenni, mert olyan szag volt, mintha csirkét beleztek volna, de ő büszke volt rá. Egy másik lány felajánlotta a lelkét a sátánnak, nagyon komoly leveleink vannak, hogy ő Lucifer leszármazottja és azért kell minél több fiúval lefeküdnie a suliból, hogy Lucifer vérét továbbvigye. Aztán terhes is lett 17 évesen.

Annak idején én is rengeteget leveleztem, de ezek a cetlik valahogy már rég eltűntek a süllyesztőben. Neked hogy sikerült ilyen dokumentált formában megőrizned ezeket? Ennyire tudatában voltál, hogy egyszer még jól jöhetnek?

Megvan egy nagyon kicsi cetlim, amit még általános iskolában, valamikor a nyolcvanas években raktam el, amin ez áll: „Semmit nem fogok elveszíteni, mindennek nagyon nagy jelentősége van”. Dossziékba gyűjtöttem mindent, az első szerelmeslevelemtől a vándortábor-indulókig, évenként szedve. Aztán sok évet sajnos kihagytam, pont a felnőtt életem, amikor már elköltöztem otthonról, és el is feledkeztem arról a halmazról, ami ott volt a régi házban. Most, hogy megvannak, nem győzök betelni velük. Még most is írok naplót, nagyon sokat táplálkozom belőle, saját magamat megihletem, ami tök jó. Egyébként nagyon szeretek naplókat olvasni, most is egy ilyet olvasok, egy orosz lány naplóját, akit elhurcoltak a kommunizmusban. Általában mindenféle gondolatfoszlányt és vicces dolgot leírok, jegyzetelni szoktam a 4-es-6-oson is, ahol például iszonyú jó párbeszédek hangzanak el.

A régi írásaidat, naplóidat a prae.hu-val közösen indított blogodon is dokumentáltad, de úgy láttam, az oldal már nem aktív.

Én nem tudok hosszútávon blogot írni, igazából semmit sem tudok hosszútávon csinálni. Csinálom egy ideig megszállottan, aztán mintha elvágták volna, egyszer csak már nem érdekel.

A blogon azt írtad, hogy nem vagy egy őszinte típus, de az emlékek beszédesek, felfedik, amiről legszívesebben hallgatnál. Ezek szerint ha írás közben valami fájdalmas tény, történet kikívánkozik, akkor nem állsz ellen a késztetésnek?

Igen, ha jól mutat, vagy jól működik a szövegben, akkor hagyom, aztán azt mondom, hogy mástól hallottam. Az írásban egyébként ez a jó, hogy igazándiból nincs köze a személyhez, vagy nem kell, hogy köze legyen. Aztán persze ki lehet belőle fejtegetni, hogy mennyi belőle valóságos, de ez nem biztos, hogy olyan érdekes.

Persze, az írónak megvan az a szabadsága, hogy a fikció mögé bújhat akkor is, ha esetleg valóban róla van szó. De neked sosem volt abból gondod például családon belül, hogy nem tudtak elvonatkoztatni attól, hogy ezt te – és esetleg róluk – írtad?

Néha előfordul, most például egy nagyobb versciklust írok, amiben anyám többször rossz színben tűnik fel. Persze nem teljesen ő az én anyám, de ezt nagyon nehéz lenne neki elmagyarázni. Nem azért, mert hogy hülye lenne, olvasó, értelmes ember, de mégis valahogy egy az egyben azonosít a szöveggel, ami néha kínos. Most is felhívott, hogy ne irkáljak össze-vissza mindenféle hülyeségeket, mert akkor a kollégái nyilván azt gondolják, hogy akkor az tényleg ő. Egyszer a nagyapám egy hónapig nem állt velem szóba, mert a Maffia-klubban azt írtam, hogy áll egy undorító székelykapus ház – és ha ő valamire büszke, az a nagy székelykapuja. És szerintem tényleg gyönyörű szép, de a regénybe nem illett volna, ha leírom, hogy székelykaput rendeltek Erdélyből és ez a legszebb az egész kistelepülésen.

A blogodon „seggfej-katalógust” is vezettél azokról a pasikról, akik negatív élményt jelentettek az életedben. Volt abból konfliktusod, hogy magukra ismertek?

Volt, aki megkért, hogy legalább az ő szennyesét ne teregessem ki, ha a magamét ilyen szívesen és örömmel is, de most már elfogadták. Rájöttem, hogy azok, akiknek titkolnivalójuk van, inkább nem mondanak el semmit nekem, mert egyszerűen nem tudom ezt kontrollálni. Ha például most elmondanád nekem a legnagyobb titkodat, lehet, hogy két hét múlva az Élet és Irodalomban látnád viszont. De mindig igyekszem, hogy ne lehessen fölismerni a figurákat, maximálisan eltorzítom őket, ameddig csak lehet. Már sokszor elmondtam, hogy nekem az égvilágon semmi fantáziám, viszont ha néznélek téged hosszan, akkor eszembe jutna valami, és ha beszélnél, akkor abból tudnék egy jó sztorit csinálni, vagy a figurát meg tudnám fogni.

A Macskadémon főszereplője, Orsi pszichológushallgató, és én sokáig azt hittem, hogy a karakternek ez a vonása csupán fikció. Aztán olvastam valahol, hogy valóban szeretnél pszichológus szakra jelentkezni. Miért?

Igen, jövőre tervezem. A barátom azt mondta, hogy ezt ne terjesszem, de egy pszichológusnak mindent elmondanak.

De egy pszichológust köt a titoktartás is, nem?

Persze, hogy köt, de ha annyira átírod, hogy nem ismer magára... Én nagyon jól tudok hallgatni. Mindenki nekem mondja el a problémáit telefonon, levélben, személyesen – akkor már egy kicsit profitáljak is belőle. Egyébként csoportokat szeretnék vezetni. Amikor nagyon rosszul voltam, engem a Hellinger-terápia és a csoportos foglalkozások hoztak ki belőle, ott is tudtam kívülről nézni, hogy szerintem mit csinál rosszul a vezető, és biztos, hogy jól csinálnám. Te nem jönnél el Karafiáth doktornőhöz? Meggyógyítalak! (nevet)

A nyilatkozataidban itt-ott felbukkan, hogy vannak dolgok, amiktől nagyon tartasz. Mik ezek?

A globális felmelegedéstől például nagyon félek, és a balesetektől. Gyerekkori álmom volt, hogy lépcsőn fogok meghalni, ezért nagyon félek a lépcsőktől: nem szeretek nagyobb magasságból lenézni, vagy onnan, ahol lépcsőn kell lejönni – ez vonatkozik a galériákra is. Rómában például lenéztem a Spanyol lépcsőről és éreztem, hogy ott lelem halálom – de nem leltem egyébként, mert itt ülök, ugye. Az öregségtől nem tartok. Bár nemrég nézegettem a kezem, ami nagyon szép, de ha elkezd öregedni, nem tudom, mi lesz, kesztyűt fogok hordani, mint Lagerfeld. Ha sokat beszélsz meg nevetsz, nem árt, ha odafigyelsz, hogy a homlokod elengedett legyen, hogy a ráncok ne alakuljanak ki. Egyszer három hétig vigyáztam arra, hogy ne röhögjek, kipróbáltam, hogy lehet-e úgy élni, nagyon vigyázni a mimikára – hát iszonyú kényelmetlen. Most már csak otthon szoktam gyakorolni az arcelengedést, hogy legalább kisimuljon, amit napközben elröhögök.

Oszd meg másokkal is!
Mustra