Zanza!

gyermektelenek-fokusz-smallŐk nem élik át a szülésnek, születésnek azt a pillanatát, amikor ég és föld összeér, de bátrak, amiért nyíltan vállalják: nekik nem kell gyerek. Még mindig jobb teljesen elhatárolódni, mint csak azért világra hozni, hogy anyjuk megfeleljen a társadalom elvárásának.

 

Amíg nem volt gyerekem, elítéltem azokat a nőket, akik fennhangon hirdették magukról, hogy ők alkalmatlanok az anyaságra, mert számukra fontosabb a karrier, a párjukkal kialakult összhang, mint
a bölcső ringatása.

 

Az anyaság nem leányálom

Aztán teljesült életem legnagyobb álma, megszületett a lányom. Az anyaság nagyon nem olyan volt, mint amiről a lányszobámban álmodoztam. A hirtelen rám szakadt felelősség, még engem – a tizenéves kora óta erre a feladatra készülő nőt – is megbénított. Sorra olvastam a könyveket a kötődésről, az ősbizalomról, a lelki sérülésekről, amit azzal okozhatunk a gyereknek, ha nem adunk magunkból száz százalékot. Anyaként a gyerekes barátnőimet is másként figyeltem.

 

De jó, hogy még nem jár

Ott volt Dóri, a sikeres könyvelő, a saját erőből épített háromszintes házban, a köré kétmillióért matematikai pontossággal szerkesztett kerttel. És ott volt az alagsori, minimal stílusban berendezett irodában a százezerért vásárolt járókában Botond, Dóri kisfia. Botond, aki márkás babaruháiban élete első másfél évét egy négyzetméteres börtönében töltötte. Mert a sikeres mami, ahogy hazajött a kórházból, ugyanolyan tempóban dolgozott, mint előtte. Emlékszem, Dóri magát értelmesnek tartó nőként nevetve dicsekedett azzal, hogy milyen jó, hogy a fia még másfél évesen nem tud járni, mert addig sem kell kivenni a járókából.

 

Öklendezésig sírta magát

Aztán ott volt Marcsi is, akinek ruhakollekcióit sokan ismerik. Az ő gyönyörű kislánya is a szalon szélén felállított járókában cseperedett, ám alvási időben felvitte a gyerekszobába. A bébiőrön keresztül hallgatta, hogy mikor kel fel. És ha éppen az egyik vendégével folytatott telefonbeszélgetést, amikor üvöltés hallatszott a baby phone-on, akkor nem a mobilját, hanem azt a készüléket nyomta ki. Aztán jött a következő telefon, és mire azt is letette, eltelt félóra úgy, hogy a csöppség az öklendezésig sírta magát. Persze csak néhány hétig, mert a kislány hamar megtanulta, hogy hiába sír, édesanyja úgysem akkor megy hozzá, amikor ő akarja.

Botond és Luca ma már óvodások. Természetesen magánóvodások, mert ott nagyon sok különfoglalkozásra járhatnak, és elég csak hatkor értük menni. Sőt, igény szerint még hétvégén is vigyáznak rájuk. Mindketten erős allergiával küzdenek. A többi elszenvedett lelki sérülésre még nem derült fény…

 

A házba gyermekkacagás való

Hogy ezt miért írom le? Mert anyaként, és jó néhány majomszertettel szerető anyát közelről ismervén, ma már másként látom a gyerek ellen erősen tiltakozó nőket. Persze sajnálom, hogy nem élik át a szülésnek,
a születésnek azt a pillanatát, amikor ég és föld összeér. Sajnálom, hogy életük során senki nem fog rájuk nézni feltétel nélküli szeretettel. De csodálom is a bátorságukat, amiért nyíltan vállalják a véleményüket, igaz, ők magukat féltik, én meg azokat a gyerekeket, akiket csak azért hozott erre a világra az anyjuk, hogy megfeleljen a társadalom elvárásának. Mert ugyan az ő hátuk mögött senki ne súgjon össze, mondván, mit ér a százmilliós ház, ha nincs benne gyerekkacagás.

 

Önző vagy racionalista?

A család gyerek nélkül mint jelenség a XIX. században került először a figyelem középpontjába – a szociológusok szerint a megváltozott anyaképpel együtt. Az anyaság új keletű mítosza a gyereket az élet értelmeként nevezte meg, a házasság és a gyereknevelés elválaszthatatlan fogalom volt: a gyermektelen nőt elítélték. Még egy 1936-os tanulmány is önző, fogyasztásorientált és infantilis egyedként bélyegzi meg azokat, akik tudatosan utasítják el a gyermekvállalást. Ma már hivatalosan senki nem ítéli el a gyermeket tudatosan nem vállaló nőket.

 

A baba is munkahelyi projekt?

Napjainkban egyre több nő mond ellent a bevett társadalmi szokásnak, és már huszonévesen úgy dönt, hogy nem vállal gyereket. Egyesek időközben meggondolják magukat, míg mások végig kitartanak elméletük mellett. Ilyen – 45 évesnél idősebb – nőkkel készített interjúkönyvet Christine Carl: Az élet gyerek nélkül – ha a nő nem akar anya lenni címmel. A most következőkben a mű alapján a gyakori indítékokat soroljuk fel.

A legtöbben tizenévesen még készülnek az anyaságra, a kétely a 20-as éveik derekán merül fel bennük először, mert túl nehéznek érzik az életet, és a felelősségvállalás fokozását már el sem tudják képzelni.
A gyereket is munkahelyi projektnek képzelik. A baba gondozása, aztán az iskoláztatás, a különórák szerintük már nem férnek bele az idejükbe. És mire a 30-as éveikbe érnek, nehezen kitaposott, sikeres karrierjüket már nem akarják feladni.

Sokan attól félnek, hogy a gyerek megváltoztatja rugalmas párkapcsolatukat, amely nem tűri a kötöttséget. Egyes nőknek a párkapcsolattal járó kompromisszumok is nyűgösek, nemhogy egy gyerek. Állítják, ők előbb önmagukat szeretnék megismerni. Mondják, hosszú időt fordítanak arra, hogy rájöjjenek, mitől lehetnének boldogok. És amíg nincs meg a megoldás, nem szabad lekötniük magukat.

A társadalmi szerepösszevonások is formálják a gyermekvállalási kedvet. Egyesek nem tudják családanyai, háziasszonyi szerepben elképzelni magukat, mert úgy hiszik, ez a szerep rontaná az életminőségüket, csökkentené függetlenségüket, és megakadályozná az úgynevezett önmegvalósítást.

 

Légy teljesen önálló!

Mások, nem is kevesen, azt vallják, az ember csak akkor vállalhat gyereket, ha mindenből a legjobbat tudja számára biztosítani, és lelkiismeret-furdalásuk lenne, ha a gyerek miatt a munkahelyen, otthon a munka miatt nem tudnák megállni a helyüket.

 

Sokan sérülnek gyerekkorukban. Számukra az anya élete az elrettentő példa. A tudatalattijukban még mindig hallják az intő szavakat: „Soha ne kelljen egy férfitól függnöd! Légy teljesen önálló!”

Akit pedig egyedül nevelt az anyja, fél attól, hogy ő is magára maradhat a gyereknevelés minden nyűgével együtt. A könyv szerzője egyeseknél azt tapasztalta, a szülők túl sokáig tartották lányukat az oltalmazó családi fészekben, így a gyerekből soha nem lett felnőtt. És amikor a szülők meghalnak, magát is nehezen tudja eltartani-fenntartani, nemhogy egy gyereket.

 

A könyvben megszólaló nők arra a kérdésre, hogy nem bánták-e meg döntésüket, kivétel nélkül nemmel válaszolták. Igaz, valódi választ csak akkor adhatnának, ha ismernék azt, hogy milyen anyának lenni.

 

Blogmustra