Tényleg nincs Mikulás. Szívrohamban meghalt.

Zanza!

“A Mikulás-hazugság indokolatlan megtévesztés, rombolhatja a szülői szavahihetőséget, hiszékenységre ösztönöz, és arra tanít, hogy a viselkedést rosszul megválasztott motivációk is irányíthatják” - állítja David Kyle Johnson amerikai filozófus professzor, aki évek óta rendszeresen felszólal a Mikulás-mítosz ellen. Mielőtt azonban úgy gondolná, hogy a professzor csak egy szerencsétlen hülye, akinek gyerekként nyilván soha semmit nem hozott a Mikulás, vagy éppen azt, hogy ő csak egy feltűnési viszketegséggel megáldott megélhetési troll, akkor jobb, ha megkapaszkodik: Johnson nincs egyedül a véleményével. 

Az elmúlt években számos pszichológus, gyerekekkel foglalkozó szakember pedzegette már, hogy a Mikulás, Jézuska, Húsvéti Nyúl sztori többet árt, mint használ a gyereknek. Dr. Clifford N. Lazarus pszichológus szerint például ha támogatjuk a gyerek mágikus gondolkodását - vagyis azt, hogy varázslatos oksági viszonyokban higgyen -, az befolyásolhatja az egészséges pszichológiai fejlődését, és szélsőséges esetekben növelheti az esélyt az olyan mágikus gondolkodással járó mentális betegségek kialakulására is, mint a kényszerbetegség. 

JAVOR 3 0558
Fotó: Jávor István / FORTEPAN

Az ilyen és ehhez hasonló szakmai vélemények nemcsak azért fájnak, mert egy kiskorunk óta bennünk élő, a kultúránkhoz, ünnepeinkhez szorosan kapcsolódó, varázslatos történetbe rondítanak bele, hanem azért is, mert a szülői lelkiismeretünket piszkálják meg. A szülők egy jelentős része legalábbis agyalt már azon az ambivalencián, hogy míg gyerekének azt tanítja, hogy kamuzni csúnya dolog, addig a karácsonyt, a szeretet és a család ünnepét egy nagy hazugságba csomagolja. Persze lehet ezt az egészet meseként felfogni - talán úgy is érdemes - de meséknél kimondjuk, hogy ez egy kitalált történet, a Mikulás és a Jézuska esetében viszont valóságos események és kézzelfogható tárgyak eredetére adunk szándékosan valótlan magyarázatot. 

A dolog különösen akkor kezd kínossá válni, amikor a gyerek már megkérdőjelezi a történetünket. Vajon hogyan mehet el a Mikulás a világ összes gyerekéhez egy éjszaka alatt? Hogyan repülnek a rénszarvasok? Honnan szerez a Jézuska ennyi ajándékot? Ezekben a helyzetekben a szülők választás előtt állnak: tovább táplálják a mítoszt, eloszlatva a gyerekek kétségeit, kitérő válaszokat adnak, vagy úgy döntenek megérett az idő az igazságra, és törlik a mesét az ünnepekből. 

De vajon tényleg ekkora felelősség van a szülők nyakán? Tényleg ártunk a gyereknek a Mikulással és a Jézuskával? A kutatások alapján ezekre kerestük a választ. 

A Mikulás és a Jézuska pont passzol a gyerekek világába 

Az óvodás, kisiskolás gyerekek gondolkodása az idősebb gyerekekétől és a felnőttekétől eltérő módon működik, máshogy szerveződik. Náluk a fantázia, a mese és a valóság vidáman megfér egymás mellett, nem látnak ezek között ellentmondást, következetlenséget. Szubjektív, sajátos világukban ők állnak a középpontban, és mágikus gondolkodásukkal még simán feltételeznek oksági kapcsolatot olyan dolgok között, amik valójában egyáltalán nem függnek össze. Ebben a gondolkodásban a mitologikus alakoknak helye van, valóságosak, ahogy valóságosak a  mesélt mesék, és ezzel párhuzamosan valóságos a realitás is. Ez magyarázza, hogy a középsős, annak ellenére kipirult arccal lelkesedik az óvodai Mikulás iránt, hogy közben megállapítja: csak egy beöltözött ember járt a csoportjukban. 

Ahogy a gyerek növekszik, gondolkodása fokozatosan megváltozik, logikusabb lesz, a fantáziavilág valóságát lassan kiszorítja a realitásé, egyre kevésbé tűri a következetlenséget, és egyre inkább megkérdőjelezi például a Mikulás és a Jézuska létét is. A gondolkodás ilyen fejlődése univerzális, és ahogy egy hatvanas években végzett vizsgálat kimutatta: a gyerekek Mikulás (és nyilván Jézuska) elképzelése az évek során számos módosuláson megy keresztül, az új információk fényében újraszerveződik, míg végül 7-8 éves korukra eljutunk oda, hogy már nem hisznek ezekben a mitikus lényekben. (Persze van, hogy még élvezik a játékot a gondolattal, a tettetést, a közös értelmezési keretet.) 

Nem nekik fáj, nekünk

A fentiekből látszik, hogy az igazság felfedezése általában nem egy pillanat eredménye, hanem egy folyamat, bár biztos sokan emlékeznek arra, hogy végül ki erősítette meg, ki mondta ki, hogy a Mikulás és a Jézuska nem létezik. Ezt egyébként a kutatások szerint 54 százalékban nem a szülőktől tudják meg a gyerekek: van, akiket a kortársak világosítanak fel, és vannak, akik rájönnek az igazságra. De bárhogy is történik, az élmény úgy tűnik, nem hagy mélyebb nyomokat. Carole S. Slotterback pszichológus professzor  - a The Psychology of Santa című könyv szerzője - kutatásában például több száz diákkal beszélt A pillanatról, és közülük egyetlen egy akadt, aki negatívan emlékszik erre vissza. Mondjuk neki azt mondta az apja, hogy a Mikulás szívrohamot kapott és meghalt. Empatikus, érzékeny befejezés. 

Egy másik vizsgálatban - ahol a pszichológusok szintén az igazság pillanatáról kérdezősködtek - megerősítette a fenti eredményeket: a gyerekek többsége pozitívan reagált a bizonyosságra. Nem így a szülők: ők inkább szomorkodtak azon, hogy véget ért a mítosz. Talán ez is azt igazolja, amit bizonyos pszichoanalitikus szakemberek állítanak: vagyis azt, hogy az egész Mikulás és Jézuska téma csak a felnőttek narcisztikus vágyairól szól, olyan világot kreálunk a gyerekünknek, amiről mi kívánjuk, hogy bárcsak igaz lenne. Talán így van, és talán nem véletlen, hogy a vizsgálatok szerint épp a varázslat, a mítosz az, amit ezekből az ünnepekből a leginkább szeretünk.

78959491
Fotó: Popperfoto / Europress / Getty

Nem kell szorongani, úszhatunk az árral

A kutatásokból tehát az derül ki, hogy a gyerekek életében nem okozunk mérhető törést az ünnepi mítoszok fenntartásával. (Kivételek persze nyilván vannak. Mindig vannak.) Sőt, az idősebb, Mikulás és Jézuska történetét nemrég a valóságba illesztett gyerekeknél gyakran megfigyelhető egyfajta elégedettség. Elégedettség azzal, hogy ők már - szemben a kisebbekkel - tudják az igazságot, és így inkább tartoznak a felnőttek világába, mint a gyerekekébe. A gyerekek tehát sokszor egyfajta fejlődési ugrásnak, a saját érettségük jelnék fogják fel a tudást, és erre büszkék. 

Az óvodás-, kisiskoláskori gondolkodásba természetesen illeszkednek ezek a történetek, és amíg a gyerek hinni akar a Mikulásban, hinni fog, hiszen - ahogy mindannyian - ő is úgy szűri a beérkező információkat, úgy hallja meg a magyarázatainkat, ahogy az illeszkedik a világába. Johnson érveit tehát a szülői szavahihetőség elvesztéséről és a hazugság legitimizálásáról egyelőre nem támasztják alá kutatások, persze az tény, hogy a Mikulás-mítoszban felnövő gyerekek húsz évvel később valószínűleg maguk is lelkesebben adják tovább a történetet a következő generációnak.

Ha számunkra ennek ellenére lelkiismereti kérdést okoz a hazugság, hát még mindig távolíthatjuk a történetet, mesélhetjük meseként, és dönthetünk úgy, hogy az ajándékot nem a Mikulás és a Jézuska hozza, de az ő tiszteletükre, az ő segítségükkel tehetjük meg mi mindezt. Ezzel talán meghagyjuk a mesét a gyereknek addig, ameddig vágyik rá, és megnyugtathatjuk lelkiismeretünket is. Aztán úgyis eljön az a pont a gyerek életében, amikor a mítosz elveszíti a jelentőségét, de ha számunkra fontosak az ünnepek, akkor azok értéke ettől még nem csökken. A gyerekünk körítés nélkül is úgy fog viszonyulni az ünnepekhez, ahogy azt tőlünk megtanulta. 

Blogmustra