Schein Gábor: Belső afrikáink, a balkáni, a cigány, a zsidó írják a magyart

IMG 8426

Egy állat, amelynek nincsen mítosza. Dürer lerajzolta, de sohasem látta. Plüssfigurának nem jó, a gyerekek utálják. Pedig a szíve nagy, kb. 11 kilós. Fő jellegzetessége a tülke, porrá zúzva fogyasztják, a tévhitek szerint gyógyítja a merevedési zavarokat. Minden alfaját kihalás fenyegeti. Mi az? Az elefánt utáni második legnagyobb szárazföldi emlős, a rinocérosz, amelyről Schein Gábor írt a közelmúltban felszabadító, vicces és rendkívül szórakoztató verses regényt. Honnan jött az ötlet? Mit tud ez a rinó? Egyáltalán mi közünk nekünk Afrikához? Alternatív Európa-történetről, politikai képzeletről és a diktatúrák nyelvi szétrombolásáról beszélgettünk az Ó, rinocérosz című könyv szerzőjével.

„Ha a rinocérosznak csak egyetlen alakja volna, /  könnyedén eligazodnánk a róla szóló beszámolókban. /  De a rinocérosznak százezer alakja és korlátlan /  kiterjedése van. És így, ha beszélni kezd, /  vagy ha csak némán keresztültrappol a szobán, /  keresztültrappol a változékony térképeken, máris /  százezer igazság trappolása hallik, és minden igazságnak / négy lába van. Trapp, trapp, trapp, trapp. A beszéd /  bármiről szóljon, csak trapplövészet és botladozás.”

Mi történik, ha a nyugati civilizáció históriáján végigtrappol egy rinocérosz? Honnan indul és hova érkezik? Miért veszélyes, ha közben bármivé változhat?

Schein Gábor legújabb könyve, az Ó, rinocérosz igazi intellektuális kaland. Az idegenség felfedezésére hív, amelyet sokszor csodásítunk, még többször üldözünk, de csak ritkán vagyunk képesek meglátni a mieinkben és saját magunkban. Pedig, úgy tűnik, mindenkiben ott van egy rinó. Ha ugrani nem is tud, mégis segíthet felülemelkedni a nézőpontbeli különbségeken. Van-e esélye a nyelvi kifejezés korlátaival szemben? Vagy léteznek nem elbeszélhető tapasztalatok? Interjú neonszínű kötelekről és hitszerűségről, elsorvasztott élményekről és belső szabadságról. 

Új könyve kapcsán hívtuk sétálni Schein Gábor írót
Új könyve kapcsán hívtuk sétálni Schein Gábor írótFotó: Ruzsovics Dorina

Gondolom, nem én vagyok az első és nem is az utolsó, aki megkérdezi: honnan jött az ötlet, hogy pont a rinocéroszról írjon verses regényt? 

Egyszer csak megjelent az ötlet, hogy átírjam az egész európai történetet úgy, hogy Európét nem a krétaiak mondakörének központi alakja, az elegáns fehér bika rabolta el, hanem valami titkolt más. Valami, ami szégyenletesebb: az afrikai rinocérosz. Rögtön elkezdtem megírni az első darabokat, amelyek a könyvben erről szólnak. Éreztem, hogy ebben mennyi minden van, kíváncsi voltam a lehetőségekre, hogy ez mit tud. Már az elején is úgy jelent meg a szöveg, hogy keveredett benne a mítosz, a történelem, a politika. A szidóni menyasszonyhoz kapcsolódott Sigurd lovag és a keresztesek kora, vagy az 1975-ös halásztüntetés, amelybe a jordán kormány belelövetett. Egyből az idő keveredésével jött elő az ötlet. 

A rinocérosz gyakran az idegen, a kiismerhetetlen, az egzotikus metaforája a szövegben, már-már végtelen projekciós felület. Sok minden felmerül vele kapcsolatban, és annak az ellenkezője is. Célja lehet a szövegnek, hogy az ellentétek egyidejű érvényességére, a saját nézőpontunk meghaladására, az ambivalencia kezelésére hívja fel a figyelmet?

Ezt mind hordozta ez az alak, aki, ha akarom, tényleg egy üres jelölő, tehát bármi rákerülhet. Viszont ha mindent ráteszünk egy ilyen felületre, az kioltja az egészet, és akkor semmi nem marad a helyén. Én utólag néztem szembe azzal, hogy valójában ez nagyon veszélyes játék volt, mert simán el lehetett volna úgy szúrni, hogy ez a kioltódás megtörténik, mi pedig megvonjuk a vállunkat, hogy jó, bármiről bármi elmondható, na és? De szerencsére nem így működött: hiába szétáradó, mégis lett valami örvényszerű közepe. Az idegenség, a kiszolgáltatottság, és ennek ellentéteként a vágy, a betöltetlen hely, ami nemcsak a rinocérosz lehet vagy a másik, például a szerelemben, hanem Isten is. Ehhez tartozik természetesen, ami a borítón is látható. Farkas Anna készítette Orosz István Becsomagolt Rino című munkájából. Annyit változtatott rajta, hogy a lekötöző kötelek a neonszínnel még hangsúlyosabbá váltak. Innen indul a kötet, és a szabadsághoz jut el: az Ovidius szabad című versig, meg előtte a teremtés iránt érzett hála megszületéséig és kimondásáig. 

Az idegenség, a kiszolgáltatottság, a vágy nem csak a rinocérosz lehet
Az idegenség, a kiszolgáltatottság, a vágy nem csak a rinocérosz lehetFotó: Ruzsovics Dorina

Először kicsit megijedtem, hogy verses regényről van szó, de aztán meglepően nagy élvezetet okozott, hogy olvasóként van mozgásterem, hozhatom az asszociációimat, könnyen interakcióba léphetek a szöveggel. Miért döntött a műfaj mellett, volt más verzió is?

Nem volt más verzió, eleve látszott, hogy ez az. Írtam már korábban verses regényt, a Bolondok tornyát, de az teljesen máshogy szerveződött. Azt hiszem, az Ó, rinocéroszt azért nem lehetett volna másképpen megírni, mert összefüggő elemekből áll ugyan, de nem lineárisan függ össze, hanem hálózatszerűen. Az asszociációk, amiket ön is mond, részben szövegen belüli asszociációk, tehát egyik darab utal a másikra, ha megteremtem ezt a kapcsolatot, részben pedig szövegen kívülre menő asszociációk. A kötet egy hálózat, az egyes szövegdarabok rajta a rácspontok. Ennek nem felelt volna meg a hagyományos verseskötet, mert az hiába egységes szerkezet, a vers maga mégiscsak egy autonóm egész. Nem felelt volna meg a regény sem, legalábbis nagyon radikális lett volna benne ez a hálózatszerűség. Miközben az elképzelésem ennél a könyvnél is az, hogy 1-től 154-ig sorban érdemes olvasni a darabokat, ezért is számoztam őket. De biztos lehet másképpen is. 

A könyvben sok a közéleti utalás, szinte egy-két kifejezésből ráismerni azokra a szólamokra, amiket rendszeresen hallunk. Mit gondol, manapság fokozódik a társadalmi megosztottság, és ez az, ami erőteljesebben tükröződik a nyelvben is? Vagy a hatalomnak mindig is megvolt a maga szóhasználata, ami csak azért tűnhet fel most jobban, mert jelenleg ebben élünk, ennek van aktualitása? 

Azt hiszem, mind a kettő. Ebben a könyvben a rinocérosz gyakran kerül a kiszolgáltatott vagy az erőszakos, a hatalom vagy a szolga pozíciójába. Sajnos ezek a viszonyok mindig is a történeti pillanatok sajátosságai voltak. Természetesen itt az állat és ember viszonya is előkerül, például az Afrikában vadászó Roosevelt. De a magyar történelemből is olyan szöveg, amely az 1868-as recepciós törvény egyik parlamenti felszólalásából alakult ki. Tehát egyfelől lehet azt mondani, hogy igen, sajnos ezek a viszonyok valamilyen változatban és valamilyen erőtérrel feltöltve mindig is jelen voltak. Másrészt a nyelvi kódok megteremtésében nyilvánvalóan külön kategóriát képviselnek a diktatúrák. 

A diktatúrák egyik felismerhető jegye, hogy nem kívánnak konszenzuális nyelveket létrehozni. A demokrácia konszenzusra törekszik, amin belül persze vannak véleménykülönbségek. De van egy közösen elfogadott politikai, társadalmi, etikai rendszer, amelyet az alkotmányok szoktak tükrözni. A diktatúrák olyan nyelvet hoznak létre, amelyben a saját hatalmuk van kódolva, és nagyon gyakori, hogy ezt új alkotmányban rögzítik, amelynek az elfogadási folyamata is mutatja, hogy nem konszenzuális. Azt gondolom, hogy az a politikai rendszer, amelyben ma Magyarországon élünk, minden elemében – a gazdaságban, a törvényhozásban, a joggyakorlatban vagy az oktatásban – nyilvánvalóan diktatórikus. Ezt a nyelv részint tükrözi, részint pedig termeli magát a diktatúrát. Én a nyelvet aktív dolognak tartom, a politikai rendszerek nyelvi rendszerek is. Ezzel szerintem az irodalomnak mindig van dolga. 

A nyelv részint tükrözi, részint termeli a diktatúrát
A nyelv részint tükrözi, részint termeli a diktatúrátFotó: Ruzsovics Dorina

Nem arról van szó, hogy az irodalom politizál vagy szétválaszt. Most, miközben beszélgetünk, én állampolgárként mondom el, amit erről gondolok. Ez egy állampolgár saját politikai ágendájába tartozó megnyilvánulása. Amikor könyvet írok, sokkal mélyebben van dolgom a nyelvvel. Akkor nem politikai álláspontot nyilvánítok ki, annak valójában semmi értelme. A dolgom elsősorban az, hogy a diktatúra szintaxisát megismerve felbontsam ezt a szintaxist, és a nyelvi képzelet segítségével más szintaxis lehetőségét próbáljam megteremteni. A könyv is azokat a nyelvi szabályokat zavarja össze, amelyeket a politikai rendszerrel összeépült társadalmi gyakorlatok, szokások előírnak. 

A képzelet felszabadítása, ahova a kötet megérkezik, és ami reményeim szerint az olvasást végigkíséri és örömet ad, a politikai képzelet felszabadítását is jelenti. Ironikusan, minden hirdető vagy profetikus tartás nélkül. Hiszen a könyvben benne van, hogy sokszor a dolgok ellenkezője is igaz, különböző pozíciókból másmilyennek látszanak. Tudás van, de jobban tudás nincs. Ezek a különbözőségek itt játékos, humoros, ugyanakkor a tragikust nem eltagadó térben kerülnek beszélgetésbe egymással.  

Említette Roosevelt kelet-afrikai vadászatát, aki 1909-ben 512 állatot terített le a fiával kettesben. Múlt heti hír, hogy a Semjén Zsolt által szervezett, 67 milliárd forintból megálmodott vadászati kiállítás üdvözlőkapuját 10 tonna szarvasagancsból tervezik elkészíttetni. Van-e a szépirodalomban dolguk az íróknak azzal, hogy a klímakatasztrófa korában segítsék az olvasókat a bolygó élőlényeivel való együttérzésben, az antropocentrikus világkép meghaladásában? 

Nem azt mondanám, hogy a dolguk vagy a feladatuk lenne. Hanem ebben vagyunk, ez a valóságunk. A könyvben persze ez magától adódó téma, hiszen egy olyan állatról van szó, amelynek a különböző alfajai kihaltak, vagy a kihalás fenyegeti őket. Az irodalom, ha jó, akkor egy éles gondolkodási forma, amely sok mindent csinálhat, anélkül, hogy ez a dolga lenne. Érzékenyíthet is, ha valaki úgy olvassa, vagy termelhet új gondolati formákat. Tehát ilyen értelemben hasznosul valahogy, de nem hiszem, hogy ez a hasznosulás lenne a célja, mert akkor egy újságcikkhez érkezünk. Az irodalom nem újságcikk. Nagyon nem.  

Az irodalom, ha jó, egy éles gondolkodási forma
Az irodalom, ha jó, egy éles gondolkodási formaFotó: Ruzsovics Dorina

A rinocérosz nemcsak az elbeszélés tárgyaként jelenik meg a könyvben, hanem feljegyzések készítőjeként is. A regényírásról például azt mondja, hogy másból sem áll, mint az élmények tudatos elsorvasztásából. Az ön tapasztalata is hasonló? 

Abszolút, jóllehet ez a szövegrész idézet Kertész Imrétől, aki nekem nagyon fontos szerző, a kudarcaival együtt is egy fontos magatartás megtestesítője. Természetesen én is érzékelem ezt a fajta elsorvasztást. Az írás nyilván nagyon sok ponton belőlem jön: a pszichémből, a képzeletemből, a saját és családom élettapasztalatából, a környezetemből, a tehetségemből vagy a tehetségtelenségemből; de meg is halad engem. 

Ez csak úgy lehetséges a nyelvben, ha személyesen hat, de ki is lép a személyesből. Vannak írók, akik viszonylag változatlan nyelven, akár hosszabb fázisokat vagy az egész életüket végig tudják írni, a nyelv működő marad, nem automatizálódik. Nálam ez nem így van: könyvről könyvre más nyelv alakul ki, és ez nagyon nehéz folyamat. Mindegyikhez tartozik egy szerkezet, amely az anyaggal, ebben az esetben a rinocérosszal áll kapcsolatban. Végül is minden a nyelvben történik meg. De ehhez az kell, hogy a személyes ott legyen, ugyanakkor ami nem nyelvi, az el is tűnjék. A nyelvben természetesen ott van sokféle irodalmi hagyomány is. Kertészt említettem az előbb, de mások is feltűnnek a könyvben egy-egy jelenet erejéig, köztük a gyermek Petri György, amint a bokorból rémes szitkokkal káromolja Jézust, de ez valójában egy imádság. A történetet ismerjük, de a nyelv nem maradt meg, amin ezt tette. 

Hátborzongató azokat a szakaszokat olvasni, amelyek egy – állítólag rinocéroszok által okozott – járványról, apokaliptikus karanténhelyzetről szólnak. Ha jól tudom, ezeket a verseket hónapokkal a koronavírus kitörése előtt írta. Milyen volt megélni, hogy bizonyos értelemben valósággá váltak a szövegek? 

Sokszor előfordult már ilyen, akár a saját életemben is, hogy valamit előre megírtam. Én sem szembesülök vele, hogy mi az. A nyelv tudattalanjából jön elő, aztán megtörténik. Már nem csodálkozom rajta, hogy ez így működik. Ebben az esetben szívesen lemondtam volna róla. Ezt akkor írtam, amikor még nem jelent meg a vírus, emberi szenvedések még nem kapcsolódtak hozzá. Akkor az a pillanat egy metafora volt, valaminek a végiggondolása. Most teljesen más dolgot hozna elő, ha írnék róla. De nem írok róla, mert szerintem van a szenvedésnek egy mértéke, amiről már nem lehet beszélni. A nyelv ugyanannyira akadálya a kifejezésnek, mint amennyire maga a kifejezés. 

A szenvedésnek van olyan mértéke, amiről már nem lehet beszélni
A szenvedésnek van olyan mértéke, amiről már nem lehet beszélniFotó: Ruzsovics Dorina

Itt úgy jön elő a vírus, mint egy olyan lény, aki belénk költözik és genetikai másológépnek használ minket, vagyis terjeszkedik. Ez az egyetlen törvénye: terjeszkedni akar. Az expanzió szorosan hozzákapcsolódik az egész könyvhöz, hiszen az alaptörténet egy meneküléstörténet, egy szöktetéstörténet, egy migrációs történet, és a migráció, amely teljesen természetes alakulása a történelemnek, a terjeszkedés maga. Ebből a szempontból a könyv egy Európa-történet is, Európának egy másfajta története, mint amit mi itt Kelet-Közép-Európában ismerünk. Mert ebben a történetben Európa – és Magyarország is – legszorosabban Afrikával áll kapcsolatban. Miközben ez nagyon nem tudatosul bennünk. Mint nem gyarmatosító ország, általában nem gondolunk semmit az Afrikához fűződő kapcsolatunkról, pedig nagyon is volna mit. Meg a mi belső afrikáinkhoz fűződő kapcsolatainkról: a Balkánhoz, a cigányhoz, a zsidóhoz. Ez írja a magyart ugyanis. 

„Az élet, jegyezte föl a rinocérosz, / puszta funkció, személytelen, öncélú működés, / amelyben csak a megmagyarázhatatlan kíváncsiság / és az indokolhatatlan, cél nélküli szeretet okoz fennakadást, / furcsa, villanásszerű zavarokat, mert távlataival egyedül / ezek lépik át a gépezet körülhatárolt, meghaladhatatlan / világát, és hagynak nyomot.” Az ön számára is ez a két kulcstényező a mentális egészség megőrzésében? 

Én nagyon szerencsés vagyok, mert gyerekkoromtól fogva írok, és kiderült, hogy ez iránt mutatkozik valamilyen érdeklődés. Egyébként is azzal foglalkozom, ami érdekel. De igen, azt gondolom, hogy a kíváncsiság és a szeretet, illetve a hozzájuk tartozó képzelet tudja megszülni azt a belső szabadságot, amiből élet fakadhat. És az életnek tényleg nem a halál az ellentéte, hanem a belefásulás, a kiégés, a reménytelenség, a depresszió. Ezzel nyilván én is találkoztam, találkozom a saját életemben, nem arról van szó, hogy engem ez elkerül. Nem kerülhet el senkit. De azt tapasztalom, hogy az életet ez a három dolog tudja megőrizni. Az én esetemben idetartozik még egy furcsa, fogalmakkal az előbbieknél is nehezebben megragadható hitszerűség. A könyv talán a vallásos nyelvhez is szabad alternatívát kínál. Mindenesetre nagyon hálás voltam a rinocérosznak, hogy ezeket a legbelsőbb dolgokat beszélhetővé tette.

Mustra