Mi van, ha túl csöndes a kamaszgyerek?

A kamaszkor problémái kapcsán jellemzően arról panaszkodnak a szülők, hogy a gyerek szemtelen, harsány, borzasztó barátai vannak, velük tölti minden idejét, ahelyett, hogy tanulna stb. De azért nem minden kamasz ilyen, van, aki tizenéves korában is csendesebb, visszahúzódóbb marad, vagy éppen erre az időszakra válik azzá. Kérdés, hogy reagáljon a szülő, örömre vagy aggodalomra van-e oka inkább.

Van olyan anya és apa, aki örvendezne, ha egy kicsit vadabb lenne a gyermeke, mert létezik az emberek fejében egy kép, hogy néz ki a kamaszkor, a szülő erre készül, már előre felvértezi magát, hogy fogja viselni a vitákat, ajtócsapkodásokat, a bulizás időszakát, aztán, ha valami egészen mást tapasztal, az zavarba ejtheti.

shutterstock 320835332

Vannak aggódó szülők, akik akár segítséget is kérnek azért, mert a fiatal nem mutatja a kamaszkor tipikus tüneteit. Igaz, hogy a túlzott csöndesség és elzárkózás mögött lappanghatnak problémák, akár depresszió is meghúzódhat, ne felejtsük el azonban, hogy ahogy semelyik életkorban nem egyformák az emberek, a tizenéves kor sem kivétel: lehet, hogy zárkózottabb és csendesebb a fiatal, de ezzel együtt jól érzi magát a bőrében. Valószínű, hogy könnyebb az élete egy extrovertált, társaságkedvelő fiatalnak, de ettől még nem mondhatjuk, hogy betegség vagy hiba lenne, ha valaki befelé forduló, inkább szemlélődő alkat.

Lehet, hogy neki csak egy jóbarátja van, de vele bensőséges és biztonságot adó a kapcsolata. Lehet, hogy nem jár buliba, de elmélyed a regények világában, és ez örömet ad neki. A lényeg az, hogy vannak-e örömforrások az életében, és ő maga kielégítőnek érzi-e az emberi kapcsolatait.

Nem ad tájékozódási pontot, ha a szülő azt számlálja, hány emberrel szokott a fiatal találkozni, és mennyi időt tölt szabadidős eseményeken. Ne a fejünkben lévő képre figyeljünk, hanem magára a serdülőre. Ha nem is lelkizik a szülővel hosszan, azért valami kis beszélgetésre mindenki rávehető, és ha valódi nyitottsággal közelít a szülő, akkor megtudhatja, minden rendben van-e.

Ebben az segít, ha egyfelől a kérdések nyitottak, másfelől a szülő attitűdje is az. A kérdésre, hogy „Vannak barátaid?” leginkább azt lehet válaszolni, hogy „Aha.”. Ugyanakkor lehet bármilyen a mondat nyelvtani szerkezete, ha a szülő be van feszülve, szeretné minél előbb letudni a beszélgetést, kínosan érzi magát. Akkor ez a hangulat a tinire is át fog ragadni. Ne feladatként tekintsünk a beszélgetésre, amiben diagnosztizálni kell, hogy rendben van-e a gyerek vagy baj van vele, hanem lehetőségként, amiben valamit megtudhatunk a világáról, arról, mi foglalkoztatja, hogy látja az életet.

Vannak normális jelenségek a kamaszkorban, amik aggodalmat kelthetnek egy anyában és apában, pedig az életkor velejárói. Persze, hogy kevesebbet oszt meg magáról a fiatal, mint előtte, tehát a szülővel zárkózottabb. Az is normális, ha jobban igényli az egyedüllétet, a privát szférát, és a saját időt, mikor sem házimunkázni nem kell, sem közös családi találkozón részt venni, egyszerűen csak ellehet magában. Ez önmagában nem a depresszió jele.

shutterstock 331262801

Ahhoz viszont, hogy észrevegye a szülő, ha mégis arról van szó, kell, hogy fenntartsa a kapcsolatot a gyerekkel. Igaz, nem szabad nyaggatni a kamaszt, és nem jó, ha igényt formál rá a szülő, hogy mindenről értesüljön, de mégis tudni kell, hogy mi van vele, mert észre kell venni, ha segítségre szorul.

Azt érdemes figyelni, van-e élő kapcsolat a gyerekkel. Ez nem annyira a beszélgetés hosszán és gyakoriságán múlik, mint azon, megjelenik-e akár szemvillanásokban, arcrezdülésekben a kommunikáció szülő és gyerek között. Van-e helye a viccnek, valamilyen módon ki tudja-e fejezni a szülő, hogy továbbra is fontos neki a tini, látja-e, hogy befogadta az üzenetet, még ha nem is látványosan ad ennek hangot. Ha megvan a kapcsolat, akkor érzékeli a szülő, hogy az a csendes gyerek kiegyensúlyozott-e, derűs-e, rendben van-e az önértékelése, vagy valami baj van, és segítségre szorul.

A depresszió elmélyülésében, és a kétségbeesett lépések, mint túlzott veszélyek vállalása vagy öngyilkossági kísérlet mögött ott van, hogy az ember egyedül maradt. Kamaszkorban sajnos könnyebben megtörténhet ez viszonylag jó családban is, ha a szülők félreértik a helyzetet, és úgy gondolják, azzal adnak neki szabadságot, ha semmilyen mértékben nem kezdeményezik a kapcsolattartást. Ha a gyerek bemegy a szobába, és magára csukja az ajtót, akár egész délután és este nem néznek rá, és úgy mennek lefeküdni, hogy nem látták. Nem kérdezik, mi van vele, ha ő nem mondja. Csakhogy a tizenévesnek legalább annyira szüksége van rá, mint a kisebbnek, hogy tudja, van egy biztonsági háló alatta. Nem kell faggatni és zaklatni, de rendszeresen jelezni, hogy „itt vagyunk, fontos vagy nekünk”, azt kell. És nem kell beletörődni, ha semmit nem tud a szülő arról, kikkel barátkozik, hol tölti a napját, mi foglalkoztatja. Ez nem szabadság, hanem elhanyagolás.

Nehéz megtalálni az utat a tizenéves gyerekhez, a legkönnyebb talán akkor, ha minél kevesebb a hátsó szándék a szülőben. Ha nem az aggodalmaskodás vagy az ítélkezés hangján szól, hanem egyszerűen csak jelen van, elérhető és befogadó a tini közeledése iránt.

Cziglán Karolina
pszichológus

Oszd meg másokkal is!
Mustra