Míg a nyolcvanas évek csak úgy ontották magukból a művészfilmeket, mostanra kissé elhalványodott ez a vonal, és talán majd most Nemes Gyula Zero című filmjével fog feltámadni újra. Vagy nem. Nemes bő tíz évvel az Egyetleneim után újra elgondolkoztat és megdöbbent, egyedül az a baj az ötletével, hogy kissé eljárt felette az idő. Nem mintha nem lenne érdekes kérdés, hogy vajon hatvanötmillió év után tényleg kipusztulnak-e a méhek az emberiség környezeti károkozásának következményeképp, csak mintha túl sok idő telt volna el az ötlet kipattanása és a film megszületése között.
A történet szerint egy kiugrott méhész (Kovács Krisztián) kvázi aszkétának áll, hogy megmentse a méheket, közben beleszeret a nagyon befolyásos üzletember (Udo Kier) lányába (Martina Krátká). Majd mikor rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű megmenteni a méheket, terroristának állnak és rákényszerítik a világot az áram- és üzemanyagmentes életre.
A rendező filmje elején rögtön nyomatékosan, feliratban is felhívja fel a figyelmet: "Úgy készítettem ezt a filmet, hogy mozivászonról nézzék. Ha Ön monitorról nézi, sem érteni, sem élvezni nem fogja”. Nos, mi nem monitorról néztük, és olykor tényleg élveztük, de összességében azért inkább nem, pedig mindösszesen 83 perc hosszú.
Nemes is sejti, hogy nem fog osztatlan sikert elérni a Zeroval, több ponton felszólítja a nézőt, hogy menjen ki a moziból, bár addigra aki akar, az valószínűleg már régen kint lesz. Provokálása inkább idegesítő, mintsem célravezető, esetleg ha a rendező minden vetítésen ott fog ülni, akkor lesz értelme, hiszen akkor fog majd látszani, mennyien hagyják el a mozit, amikor arra maga a film készítője kéri fel nézőjét.
Provokál és nemcsak ezzel, hanem magával a film stílusával is. Mert a Zero dokumentarista természetfilm és archív, pofátlanul szar minőségű, forradalmi hangulatú felvételekkel operáló burleszk egyszerre. Burleszk, mert nem beszélnek benne (mondjuk ez zseniális megoldás az olykor még mindig döcögő magyar forgatókönyvek párbeszédeire nézve), és így aztán Zányi Tamás hangmérnöknek is bőven akadt dolga, hiszen egy (majdnem) némafilmben sokkal nagyobb a hangsúly azokon a hangokon, amiket mégis hallunk.
Bár a főszereplőket csak mérsékelten is sikerül megkedveltetni, és a mondanivaló is elsikkad a sok kiabálás meg rohangálás között, a színészek csodálatos módon mégis működnek a totális káoszban. Nem véletlenül nyilatkozta a rendező, hogy Kovács Krisztián nem eljátssza, hanem valóban átmegy mind a négy metamorfózison, amit meg kell ugornia. Martina Krátká az üzletasszony szerepében kevésbé domborít, viszont ahogy szerelmes méhmentő lesz, magára talál, végül terrorista vezérként teljesedik igazán ki. Udo Kiernek meg elég csak néznie: mivel amúgy sincs szövege, ez egyáltalán nem esik nehezére, arról nem is beszélve, hogy nagy segítségére van a védjegyeként is felfogható, elképesztően szuggesztív tekintete.
A film csúcspontja és minden szempontból a legszebb jelenete egy szexjelenet a két főszereplő (és a méhek) között, nem is sikerül a forradalmi képsorokkal überelni, bár talán nem is volt cél. A Zero vége felé már amúgy is maximum a néző idegesítése lehetett a rendező célja; a gyenge minőségű képsorok, az erőszak archív vagy éppen követhetetlenre vágott ábrázolása, és a minden logikát nélkülöző végkifejlet inkább csak az óra folyamatos nézegetését érte el nálunk, pedig 83 perc azért annyira nem sok...
