Meglehetősen naiv voltam, amikor azt gondoltam, simán elég fél ötre odaérni az öt órakor kezdődő pódiumbeszélgetés helyszínére. Na, hát a Műcsarnok előterében már a beszélgetés előtt negyven perccel kanyargott a regisztrált látogatók sora a pénztárnál. A vállra vetett fotóstáskák magas számából ítélve az Oprah show-t is megjárt, tényleg szupersztár-számba menő világhírű fotóst, Steve McCurry-t személyesen látni leginkább a fotósoknak volt presztízskérdés. Ja, hogy ön még nem kapta fel a fejét a név hallatán? Nézze ezt a fotót. Na, ugye, hogy így már megvan. Steve McCurry ikonikus fotói április 3-áig tekinthetők meg a Műcsarnokban.
McCurry, aki valamiért kissé szűkszavú és zárkózott ember hírében áll, a pódiumbeszélgetésen kifejezetten közlékenynek és szórakoztatónak mutatkozott. Kár, hogy az eredetileg egy órásra tervezett, de végül több, mint másfél órásra sikeredett beszélgetésnek nem volt határozottabb kerete. A nagy érdeklődésre való tekintettel február 24-én, a kiállítás nyitónapján többen már csak az előtérben, kivetítőről nézhettük az élő beszélgetést, de még ezzel sem volt semmi baj. Remekül lehetett volna viszont olyan irányba terelni a beszélgetést, amelyben a fotósnak végre nem az unásig ismert, wikipédián, youtube-on és az általa írt könyvekben bőven fellelhető infókat kellett volna ismételnie, illetve nem közepesen közhelyes kérdésekre válaszolnia. Pláne, hogy mint kiderült, ez a világon tényleg minden szépet és ocsmányat látott ember Magyarországot valamiért határozottan kedveli.
Gépet cseréltek, aztán jól elfelejtette
A nyolcvanas évek végén kifejezetten az ő kérése volt, hogy Budapestre jöhessen fotózni egy magyar család mindennapjait. A családdal 1986-ban három hetet töltött együtt, velük lakott, kísérte őket mindenhová, a hálószobába és a gőzfürdőbe is. (Hosszas kutakodás után találtam én is egy remek fotót ebből a sorozatból.) A családfővel akkor cserélték el a fényképezőgépeiket - ő egy 1912-es antik darabbal tért haza, a magyar férfi pedig megkapta Steve McCurry Nikon FM2 kameráját – történetesen pont azt, amellyel az Afgán lányt is készítette. Mint a beszélgetésből kiderült, csaknem harminc év után, mostani budapesti látogatásakor együtt ebédelhetett a családdal, ahol visszakapta a régen elfeledett masinát.
"Sosem szerettem kellemetlen helyzetbe hozni az embereket"
A főleg portréival világhírűvé vált fotós saját bevallása szerint sosem szeret az emberek elé tolakodni. Gyors döntéseket kell hoznia, amikor éles helyzetekben fényképez, sokszor az életét is kockáztatnia kell, cenzúrának viszont a fotózáskor helye nincs - öncenzúrát inkább a fotózás után, a képek válogatásakor alkalmaz. Világhírnév, agyonhájpolt (viszont joggal agyonhájpolt) fotók ide vagy oda, humoros, intelligens, mértéktartó és önkritikus fotóssal van dolgunk. Kár, hogy csak alig hatvan képe látható most Magyarországon, a kisteremből kijőve én még legalább két teremnyi fotóra vágytam volna.
Amit McCurry kissé un már, de mi azért elmondjuk
Mindenki tudni szerette volna, hogy ki is az az afgán lány a képen, de Gula személyazonosságára egészen 2002-ig nem derült fény. McCurry már a kilencvenes években többször is megpróbálta kideríteni a lány nevét, de nem járt sikerrel. 2002 januárjában McCurry a National Geographic kutatócsoportjával tért vissza Pakisztánba, hogy megkeresse a lányt, akit lefényképezett. Több nő állította, hogy ő látható a felvételen, de Gula nem volt közöttük. Végül találkoztak Gula egyik testvérével, akinek segítségével 17 év után McCurry újra rátalált fotójának főszereplőjére Afganisztán egyik eldugott régiójában. A National Geographic 2002. évi áprilisi számának címlapján újra Sharbat Gula szerepelt: arcát burka takarta el, kezében pedig a híres fényképet tartotta.
(forrás)
