Zanza!

Füst Milán: Boldogtalanok - Miskolci Nemzeti Színház játék/szín

Nemcsak díszlet nincs, de kellékek sincsenek a miskolci Játékszínben – ez Szabó Máté sajátos, bár nem túl eredeti rendezői ötlete a Boldogtalanok előadásához. Az üres térről és a láthatatlan tárgyakról sokat és mélyen lehet filozofálni, mindenféle tartalmakat és üzeneteket lehet nekik tulajdonítani. Nem csekély mennyiségű nézői tapasztalatom szerint azonban hamar meg lehet szokni ezeket a színházi fogásokat. Először még furcsa, hogy Ullmann Mónika láthatatlan ruhát terít nem létező kötélre, majd Nádasy Erika a semmire ül le – egyébként remekül, ebben az ülésben már benne van a sunyin ravaszkodó, egész lényével állandóan színlelő öregasszony jellemrajza. Aztán már fel sem tűnik, hogy nincs az üveg, amiből isznak, a segéd a semmit hozza vacsorára, és így tovább.

A színpadi eszközhasználat alapvető lehet egy előadásban. Ezúttal a nem létező eszközöké az. Ám nehéz kérdés a láthatatlan, jelen nem lévő, de egyértelműen kitalálható tárgyak színpadi használatának értelme, tartalma, sugallata. Rendezőnek, színésznek, de a nézőnek is az. Szimpla logikával arra gondolhatnánk, hogy eljelentékteleníti a szöveg súlyát, ha a játszók a semmivel babrálnak. Azt sejteti, hogy ha nem valóságos, akkor nem is igazi semmi, ha nincsenek megfogható tárgyak, a történések, az érzések, a szenvedélyek, a kapcsolatok sem igaziak. De jelentheti az ellenkezőjét is: semmi sem lényeges, ami tárgyi értelemben valóságos, csakis az elvontságok, az érzések, a gondolatok, a kapcsolatok fontosak igazán.

Adott esetben, a miskolci Játékszínben mindkettőt érezheti a néző, de változó hangsúllyal. Előbb a hamisság, az üresség, a mondatok álsága, kongása dominál, később, ahogy előrehalad a cselekmény, kibomlik egyre komoruló, mind idegesebb, mind feszültebb tartalmuk.

Díszletként – Tihanyi Ildikó és a rendező közös leleménye – a terem fekete falain kívül két faoszlop szolgál, amelyekre azon túl, hogy kerülgetni kell őket, ruhát lehet akasztani, neki lehet támaszkodni, mellé lehet ülni, fejet lehet beleverni. Egyébként meg játszik minden. A fönti körfolyosón és a hozzá vezető lépcsőn hangosan, csörömpölve lehet érkezni, legföljebb nem tudni, honnan. Az oldalajtón, ami alapesetben a külvilágba vezet, idegesen rohangálhat ki-be a gyakran mérgelődő nyomdász, miközben tenyérrel rácsapva le-föl kapcsolja a villanyt. De be is lehet osonni onnan, úgy, hogy csak akkor venni észre az érkezőt, amikor már bent van.

A valóságot imitáló díszlet hiánya ugyanolyan többértelmű lehet, mint az eszközöké, ez a többértelműség mégis más. A szöveg, a történések hamar elképzelhetővé teszik a helyszínt, éppúgy elképzeljük, mint a széket vagy a szárítókötelet, az üveget vagy a kártyát. Mégsem múlik el az az érzésünk, hogy bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet hasonló. A sok különös, furcsa, néha szinte hihetetlen esemény, figura mögött elemi emberi dolgok lappangnak. A különös és az általános a művészetben sajátosan fonódik össze – mondaná a filozófus.

Miután végigvettük mindazt, ami nincs az előadásban, rá kell térnünk végre arra, ami van: a színészekre. A szövegen kívül az ő külsejük, belsejük, személyiségük, játékuk ad körvonalakat és egyúttal tartalmat a sok hiánynak. Minél többször nézem a darabot, annál inkább érzem félreértésnek, hogy a nőcsábász nyomdászt kell abszolút főszereplőnek látnom. Szó se róla, ő is elég titokzatos, sötét figura, akár csak az anyja. De a szálakat Nemesváraljai Gyarmaky Róza tartja a kezében, ő bonyolítja túl a kapcsolatokat és az eseményeket, ő készíti elő és provokálja ki a tragédiát. Nemcsak Ullmann Mónika tehet róla, hogy kevés ehhez a sötét szerephez. Girhes, fakó, kellemetlen nőszemélyt jelenít meg, aki érzéketlen a nevelésre kiadott gyermeke iránt is, mégis az áldozat pozíciójából lát hozzá a bosszú nemtelen művéhez. A főszerep Harsányi Attilára marad. Ő az egyik legjobb Húber Vilmos, akit láthattam. Több benne az űzött vad, a múltjától, anyjától, nővérétől reménytelenül menekülni vágyó ember, mint az öntörvényű, nőfaló hím, hódító macsónak meg egyáltalán nem mutatkozik. Legalábbis otthon, azaz a darabban. A kocsmában, ahol a lányokat szédíti, bizonyára más. Nádasy Erika úgy kerüli el a szimuláns, tolvaj, sunyi vénasszony ziccerszerepének csapdáit, hogy nem hagyja kihasználatlanul a kínálkozó poénlehetőségeket. Humorának jellemfestő mélységei vannak. Szirbik Bernadett a nyomdász nővéreként kellően utálatos. Fandl Ferenc érzékeny lelkű hentese és Dénes Viktor korrekt orvosa gondos kidolgozásban hozza a többé-kevésbé normális, de éppen ezért kevéssé izgalmas emberek elámulását a főszereplők furcsa élete fölött. Simkó Katalin játssza a kétszeresen is kulcsszerepbe került szürke kisegér bonyolultan egyszerű szerepét. Talán csöppet túlságosan is finoman, félénken adja a komplikált viszonyok közé, súlyos helyzetekbe keveredett egyszerű, de érzékeny lélek vergődését.

És rá marad a furcsa poén. Eszközök híján, természetesen fegyver sincs a színtéren, így két ujjával kell pisztolyt imitálnia. Amely hatalmasat durran – és elvicceli a tragédiát. És kicsit a sok értéket hordozó előadást is.

Blogmustra