Nehezen veszi be a gyomra a kortárs művészetet?

Zanza!

A múlt héten nyitott és egészen április 13-ig látható az olasz Fabrizio Plessi kiállítása a Ludwig Múzeumban. A Liquid Labyrinth című tárlatról a legfontosabb tudnivaló, hogy a címadó művet még sehol sem állították ki, így a hazai közönség világpremiert is láthat. Na, de hogy miért is érdemes elmenni megnézni a kiállítást olyannak, akit nem hoz lázba, ha egy olasz művész Magyarországon mutat be bármit is, arra nagyon is egyszerű válaszolni: mert ennek a kiállításnak jó hangulata van. 

Fabrizio Plessi videoinstallációiról híresült el, és arról, hogy műveiben magától értetődő természetességgel ötvözi a mai technológiát, a mozgóképet, a hangot a legegyszerűbb anyagokkal: a fával vagy a kővel. Alkotásain szinte mindig a négy őselem valamelyikét használja, olykor többet is egyszerre, így nem lehet nem élvezni a munkáit, mert ezt a természetközeliséget nagyon is ügyesen hozza.

A kiállításnak külön színt ad a zene: Fabrizio Plessi ugyanis előszeretettel dolgozik Michael Nyman zeneszerzővel, aki igazi édenkertté varázsolja a műveket, Plessi műveihez is olyan pluszt ad, amitől egészen biztosan tovább időznek a kiállításra érkezők egy-egy teremben, mit amúgy tennék. Sőt, tulajdonképpen a kiállított installációk nem is lennének kellően hatásvadászak a zene nélkül, de ez nem tesz rosszat, sőt befogadhatóbbá teszi a művész gondolatait.

A mostani kiállítás leglátványosabb darabja a Llaüt Light című installáció, ami egy aktuális társadalmi problémájára hívja fel a figyelmet: a művész második otthonában, Mallorcán régi halászhajókat semmisítettek meg környezetvédelmi okokból. Ezekből (vagy hasonló) bárkákból állította össze a Plessi a Light-ot méghozzá neoncsövekkel alulról megvilágítva a ladikokat, ami Nyman tengermorajlást sem nélkülöző zenéjével lett egésszé. Az installáció elvileg a hagyományőrzés és a fejlődés örök konfliktusát dolgozza fel, de azért ne menjen a Dunának, ha nem pontosan ezt érzi, amikor elsétál a felborított csónakok mellett. Nekünk inkább kedvünk támadt leülni a hajók közé, mert a zenével meg a kék fénnyel az egész nagyon nyugodt, békés hangulatot árasztott, majdnem ránk is zárták a kiállítást, mert ugyan székek nincsenek, mi azért leültünk földre.

A kiállításra emiatt a hangulat miatt érdemes ellátogatni, a víz mellett a tűz hangulata is elragadhat egy másik teremben, de se a vulkán, se az égő gyóntatószék, se Plessi bárkás vázlatai nincsenek az emberre olyan hatással, mint a Peter Greenaway rendező kedvenc zeneszerzőjének dallamaival ellátott installáció.

Blogmustra