Elmentem egy lakásba és találtam ott egy kiállítást

Zanza!

Bár a különféle lakásszínházak egyre népszerűbbek, műteremlakásból pedig rengeteg van, igazi lakáskiállítást mostanában keveset rendeznek Budapesten. A lakáskiállítás lényege ugyanis, hogy a művész valóban a saját lakásában állítja ki munkáit, amelyekre sokszor csak külön, vagy rejtett, a beavatottak számára ismert módon elérhető meghívóval lehet belépni.

Elnézést, jó helyen járunk?

A meghívó ezúttal a Tumbrl nevű népszerű közösségi oldalon érkezik, itt tette közzé ugyanis a kiállítást rendező művész, Hajdu Zsolt a hetedik kerületi helyszínt és az időpontot: Damjanich utca, 19 óra 19 perc. Érkezéskor kicsit tanácstalanul állunk a fotós kollégával, csöngetésünkre egy idősebb hölgy nyit ajtót, akinek próbáljuk elmagyarázni, hogy pontosan miért is jöttünk. A félreértés gyorsan eloszlik, kiderül, hogy jó helyen járunk, csak nem a jó ajtónál: megérkezik Hajdu Zsolt és betessékel bennünket otthonába, ami ezúttal kiállítótérként funkcionál.

Gyere föl hozzám, megmutatom a kiállításomat

Az 1960-as évek óta népszerű lakásszínházakhoz hasonló módon a szocializmus alatt lakáskiállítások is a társadalmi és politikai ellenállás fórumaiként működtek, hiszen azzal, hogy egy nyilvános eseményt magántérbe helyeztek, csökkent a lebukás, a hatóságokkal való összeütközés lehetősége. Magyarországon például az alternatív, avantgárd művészet egyik legfontosabb képviselője, Galántai György rendezett lakáskiállításokat, aki a rendszerváltozás után feleségével létrehozta az ország egyik legfontosabb művészeti archívumát, az Artpoolt. Egy Liszt Ferenc téri lakásban, egyébként.

A művész kiállítóteremmé átlényegített lakása nagyon barátságos, és nagyon személyes: látszik, hogy valaki valóban itt él, és az is, hogy nagyon fontosak neki a falra kitett alkotások. Lassan érkezik a többi vendég is, főként barátok, ismerősök, egykori csoporttársak – ekkor már érezzük a lakáskiállítás egyik fontos előnyét. Egy házibuliban vagyunk ugyanis, amelynek résztvevőit nem kötik a merev társadalmi szabályok. Azért vannak itt, hogy együtt legyenek, és közös szenvedélyüknek, a képzőművészetnek hódoljanak. A lakás amúgy két szobás, és ahogyan a meghívón is olvasható, az egyik éppen kiadó. Jó környék, szép ház, és van Internet.

Megpofoztak miközben égő újságot olvastam

Ilyen, és ehhez hasonló műcímekkel találkozunk, miközben a falra kiragasztott, nagyobb méretű vízfestményeket nézzük. A képi világ az óvodai gyerekrajzokat idézi, élénk színtenger, pálcikaember figurák, minden kettős jelentés nélkül. A művész Tumblerén is megtekinthető képek egészen pontosan a címben leírtakat ábrázolják. A képek szereplői agresszív támadás áldozatává válnak lángoló újsággal a kezükben, fennakadnak a kalandparkban a drótkötélpályán, többet nem mehetnek meztelenül a Vittula nevű kocsmába, vagy éppen összetörik a már említett Galántai György fényújságját.

Ezek mind képcímek, akárcsak a „Bevizeltem a kombinón” (sic!). Azt is értsük szó szerint. Ezek a képek a tudatos naivság és meghökkentés eszközeivel élnek, és mindkettő remekül működik a minimál lakás terében. Azon gondolkozom, hogy én álmodom ezeket a képeket, vagy ők engem. Esetleg az egész egy álom, ahogyan a másik kiállított, kisebb képekből álló sorozatok rendőrségi hírei.

Karcag kriminál

A rendőrségi hírek azonban, mint Hajdu Zsolttól megtudom, teljesen valósak, a Karcagi Hírmondó című újság bűnügyi rovatából származnak. Hogy világos legyen, miért tűnik kitaláltnak, muszáj idéznünk egyet: „Június 23-án az esti órákban egy helyi fiatal férfi egy utcai kerítésre felmászott és azt rázta, miközben összefüggéstelenül kiabált. A riadt lakók értesítették a rendőrséget.” A nagyobb képekhez hasonlóan ezek a kisebb illusztrációk is szó szerint lebontják a rendőrségi hírek metaforikus szóvirágait, így történhet, hogy méretre csupán írólap nagyságú, cselekményben azonban annál zsúfoltabb alkotásokká válnak.

A kocsmában köpködő asszony, az óvodai kávépénzt ellopó garázda, vagy a bolti narancsokat összenyomkodó ittas személy meseszerűen érkeznek meg a hetedik kerületi lakásba, melynek (egyelőre egyedüli) lakója a valóságnál valószínűleg sokkal színesebben és kedvesebben, egyúttal vagányabban is ábrázolja őket. A sarokban egy gipszből kiöntött kanna áll, amely egy videóinstalláció része. A videó nincs kiállítva, a tárgyat viszont valódi kannáról mintázták, amit egy gyorsétteremben megtöltöttek több liter gépi kólával. Elvitelre, gondolom.

Ennek funkciója inkább atmoszférateremtő, de nem lehet kikerülni, furcsa látvány. Egy naiv gyerek és egy tudatos művész találkozása a saját lakásában, barátokkal és festményekkel körülvéve. Ha tudnék rajzolni, akkor biztosan megörökítettem volna a Zsolt stílusában lopott címet, de sajnos nem tudok. Úgyhogy inkább leírtam.

Blogmustra