Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekneveléshez mindenki ért, legalábbis mindenkinek határozott elképzelése van arról, hogyan is kellene csinálni. Mindeközben a gyerekneveléssel kapcsolatos kihívások alig változtak: ha a környezet más is, a gyerekek körül mai is ugyanannyi a teendő és az aggódnivaló. Örök kérdés, hogy mivel etessük, hogyan gondozzuk és hogyan neveljük őket.
Az égető kérdésekre nemcsak a szomszédok és a közvetlen rokonság hozakodik elő javaslatokkal, de hosszú évtizedek óta pörög a különféle tanácsadó könyvek, előadások piaca is. Legalább száz éve dőlünk be annak, hogy vadidegenek jobban értenek a gyerekünk neveléséhez, mint mi magunk. A néhol megmosolyogtató, máskor hajmeresztő, sőt felkavaró trendek közül a Slate válogatott.
Érzelmek? Ölelés? Azt már nem!
Ha a gyerekekkel, gyerekneveléssel foglalkozó irodalmak történetére és a gyerekgyógyászat történelmére gondolunk, sokszor találkozunk azzal a jelenséggel, hogy szakértő szerepben eljáró férfiak igyekeznek lebeszélni arról a gyerekeiket gondozó nőket, hogy hallgassanak anyai ösztöneikre. A gyerekneveléssel foglalkozó szakirodalom sokáig ennek a jobban tudásnak a talaján virágzott ki, és jellemzően elsősorban az anyákat dorgálta azért, hogy nem elég korszerűen, nem kellő szigorral vagy szakértelemmel gondoznak. Egy behaviorista pszichológus, bizonyos John B. Watson is ebben a szellemben fogalmazta meg gyerekgondozással kapcsolatos legfontosabb gondolatait a Csecsemők és kisdedek gondozása című művében.
„Soha ne ölelgessék a gyerekeket és ne engedjék, hogy az ölükbe üljön! Ha mindenképpen meg szeretnék csókolni őket, adjanak egy puszit a homlokára elalvás előtt. Ébredéskor elég a kézfogás üdvözlésképpen. Néhány hét alatt sokkal tárgyilagosabbá válhat a viszonyunk a gyerekünkkel, s ennek mindketten az előnyeit élvezzük majd.”
Ok boomer... De ne legyünk igazságtalanok. Mr. Watson elveit, ha elfogadni nem is tudjuk, megérteni talán könnyebb, ha tudjuk, ő maga is rideg, kissé elhanyagoló közegből jött, mint utóbb kiderült.
Dörzsöljük be zsírral az újszülötteket, jó lesz!
Tény, hogy a kicsik nem születésükkor a legszebbek. Gyűröttek, nyúzottak, ráadásul fura fehéres izé is borítja őket. Az utóbbi, magzatmáznak nevezett anyag funkciója, hogy az anyaméhben folyamatosan folyadékban ázó baba bőrét védje – a kinti világban már nincs rá szükség. Olyannyira, hogy a régi idők gyerekorvosi könyvei a minél előbbi eltávolítását javasolták. Úgy gondolták ugyanis, hogy a baba bőrén maradó anyag irritációt, kiütést okozhat. Ezért azt javasolták, hogy a születés után azonnal dörzsöljék le a gyereket valamilyen zsiradékkal, például zsírral vagy vajjal, így óvva meg őt a későbbi bajoktól. Mit nekünk babaillat, ugye?
Túl azon, hogy az eljárás cseppet sem bizalomgerjesztő, és nehezen hinni, hogy jót tesz az újszülöttnek a zsírral való bedörzsölés, utóbb kiderült az is, semmi baj nincs a magzatmázzal. Sőt. A legújabb ajánlások szerint a legjobb egy napot várni az első babafürdetéssel.
Szobatiszta csecsemők?
A szobatisztaság kérdése a gyereknevelés, gyerekgondozás egyik sarkalatos pontja, az ezzel kapcsolatos álláspontok rendre változnak. Ráadásul ez valami olyasmi, amivel kapcsolatban nemcsak a különböző szakkönyvi ajánlások bizonytalanítanak el, de amibe szüleinktől kezdve anyósunkon át a szomszédig mindenki véleményt formál vagy tanácsot ad.
Akárhogy is, mára többé-kevésbé általánosan elterjedt nézet, hogy a gyerekek hároméves koruk környékére maguktól megérnek a szobatisztaságra (nagy eltérések lehetnek persze), addig azonban, amíg ennek nincsenek kialakulva a megfelelő keretei, teljesen felesleges erőltetni. Vannak gyerekek, akik a többieknél jóval korábban megtanulhatják, de a siettetés kifejezetten káros és hosszú távú negatív következményei lehetnek. Ehhez képest nem is olyan régen is felmerült a korszakalkotó ötlet, mi lenne, ha már két hónapos kortól próbálkoznánk a bilire, majd vécére szoktatással. Jó, a korai szobatisztaság ideája biztos összefüggött azzal is, hogy a mosós pelenkák idején nagyon nagy meló volt rendben tartani a babákat, de egy 1935-ből származó írásban mindennek morális színezetet is adtak és azt állították, hogy a babák jellemfejlődését is segíti, ha minél hamarabb bilire szoknak.
Szilárd ennivalót a babáknak is
Ma már (ismét) tudjuk, hogy a szoptatás a csecsemők legegészségesebb táplálásmódja, de szerencsére kiváló összetételű tápszerek is rendelkezésre állnak azok számára, akik valamilyen okból nem tudják vagy nem akarják szoptatni a kisgyereküket. Abban ugyanis nincs vita, hogy élete első hónapjában a kicsiket folyadékkal kell táplálni, mert négy hónapos korig teljesen fejletlenek a későbbi rágáshoz, őrléshez szükséges izmok, és négy hónapos kor után is jelentős fejlődésen mennek még át. Ennek megfelelően a mai ajánlások szerint a hozzátáplálást hat hónapos kortól érdemes elkezdeni.
De ez nem volt mindig így. A második világháború után a bébiételgyártók és a gyerekorvosok is úgy döntöttek, hogy drasztikusan leszállítják a szilárd tápláláshoz kapcsolódó korhatárt. Először 8-6-4 hetes korig tolták visszafelé az időpontot – és már ez sem piskóta. De aztán jött dr. Walter W. Sackett Jr., aki egy cikkben így írt: „Egy kiskanálka zabpehely vagy maláta már kétnapos kortól adható, tíznapos korban bevezethetők a zöldségek, 14 napos kortól az aprított húsok, a 17. naptól a pürésített gyümölcsök és lassan, hetenkénti bontásban a narancsdzsúz és a tojás és minden más.”
És te mit kérsz, kicsim? Tojást, szalonnát és egy kávét, anya!
Az persze jó irány, hogy a babákat úgy tápláljuk, hogy amennyire lehetséges, alkalmazkodjanak a család étkezési szokásaihoz. Így lassan, fokozatosan azzal párhuzamosan rászoknak a darabos ételre. Szuper, ha az egy év körüli baba megeszi a húslevesből a főtt répát, esetleg a húst például, főleg, ha a leves nem túl sós, vagy nem valamilyen adalékanyaggal dúsított ízesítővel készül. Kevesebb munka a szülőnek és nagyobb élvezet a gyereknek is, ha abból ehet, amiből a többiek.
Régen ezt is másképp képzelték el. Az előbb már említett orvos nemcsak az újszülöttek, de a csecsemők táplálásával kapcsolatban is formabontó ötletekkel állt elő. Úgy vélte, mihamarabb meg kell őket ismertetni a felnőttek ételeivel, italaival, vagyis néhány hónapos korban már meg lehet kóstoltatni velük a szalonnát, a tojást a teát vagy akár a kávét.
Ez utóbbira már sok évtizeddel ezelőtt is felszaladt a szülők szemöldöke, de a doktor úr azzal nyugtatta a kétkedőket, hogy ugye a kólában is van koffein, viszont sok más adalék is, és akkor már inkább a kávé. Ő, hát kösz, doki. De talán jobb, ha a gyerekeinket nem a magunk rossz szokásaira, hanem egy egészségesebb életvitelre próbáljuk nevelni.
Mindenben a szoptatás a ludas!
Az első pontban említett, kicsit lenéző szemléletű tanácsadásra jellemző az is, ahogyan sokáig a szoptatásról gondolkodtak. Egyrészt rengeteg olyan étel és ital volt, aminek anyai fogyasztása esetén óva intettek a szoptatástól – ez egyébként ma sem kopott még ki a köztudatból. Ha van gyereked, biztos rengeteget hallottad babakorában, hogy „sport után ne szoptass, K betűs zöldségek után ne szoptass”, stb. A 19. században viszont még ennél is messzebb mentek a jó szándékú tanácsadók. Úgy gondolták, hogy a babák hangulatingadozásáért, a hasfájásért és még egy sor más dologért az anya és az anyatej a felelős. Úgy vélték, hogy ingerült, feszült állapotban (kisbabás szülőként viszonylag sokszor tud ilyen lenni), ne szoptasson az anya, mert azzal rossz hatással van a gyerekére. Ha pedig kilenc hónapos kora után is ad neki anyatejet, ne nagyon csodálkozzon, ha agykárosodás lép fel a kicsinél.
Balkezesség? Itt ugyan nem!
Ma már szerencsére nem csinálunk ügyet abból, hogy kinek melyik keze domináns. Sőt, az emberek mintegy 10-12 százalékát érintő balkezességre egyre inkább olyasvalamiként gondolunk, ami klassz dolgokkal, például kreativitással, vezetői képességekkel jár. De mi volt régen? Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a balkezesség korrigálásra szoruló hiba, ami kezeletlenül hagyva hosszú távon is problémákat okozhat. Ennek kivédése érdekében elég furfangos dolgokat tudtak kitalálni a korabeli megfejtők. Például hogy egyszerűen leszíjazták a gyerekek bal kezét, hogy ne arra szokjanak rá, vagy nehéz, súlyos karperecekkel lehetetlenítették el a rendes használatot. Ugye, milyen emberbarát?
Hagyd sírni a babát, nem lesz szocialista
Naná, hogy a végére marad a legjobb. Vagy a legszomorúbb, nézőpont kérdése. A sírni hagyással kapcsolatban mi is írtunk már: nem tudni pontosan, ki találta ki, de hogy rossz az anyának és a babának is, az egészen biztos. Mégis nagyon hosszú ideig tartotta magát a nézet, hogy a csecsemő „nevelésének” legbiztosabb módja, ha nem ugrunk kielégíteni a szükségleteit, hanem hosszabb-rövidebb időre hagyjuk sírni. Megszokja majd, és a tüdeje is erősödik, mondták még anyáink is. Sőt, az sem olyan régen történt (a hatvanas évek elején), hogy tanácsadó könyvek azért is javasolták a sírni hagyást a szükségletek gyors kielégítésével szemben, mert az odafordulással elkényeztetett gyerekből könnyen szocialista klapec válhat. Eszerint ha a gyerek megszokja, hogy amit szeretne, azt azonnal el is érheti, a szocializmus magját maguk a felelőtlen szülők vetik el benne.
