Elég érett a gyerek a hat/nyolcosztályosba?

Zanza!

Ha létezne olyan, hogy szülői naptár, az április hónap egészen biztosan úgy állna benne, hogy „a felvételi pszichózis hava”, és nem véletlenül. Természetesen tétre megy a dolog, egyáltalán nem mindegy, hogy hová veszik fel a gyereket, és egyáltalán felveszik-e.  Érdekes, hogy bár sokkal kevesebb múlik azon, hogy a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba sikerül-e bekerülni a gyereknek, mégis legalább ugyanakkora ekörül is a hiszti.

Tavaly még a kívülállók lazaságával simán leírtam, hogy akkor sincs semmi, ha nem veszik fel a gyereket. Idén viszont, a negyedikes lányommal a saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy mekkora feszültséget tud okozni a felvételi helyzet az osztályokban, a családokban, és barátok között is, és hogy ki tudnak vetkőzni magukból az emberek. Akár egy tíz éves gyerek kárára is.

Már az írásbeli eredményének a kihirdetése napjától, vagyis január eleje óta téma a gyerekek és a szülők között, hogy ki hány pontot ért el, és latolgatják az esélyeket, vajon sikerül-e bejutni az elért pontszámmal a nyíltan elitképzést folytató intézményekbe. Ki az, aki akár vártan, akár meglepetésszerűen „jobbnak” bizonyul a felvételin a többieknél, és ki az, aki várhatóan, vagy meglepetésszerűen gyengébben muzsikál. Márpedig akadnak meglepetések jócskán.

shutterstock 536209414

Onnantól kezdve pedig, hogy március 9-én kitették az ideiglenes listát, és kiderült, hogy az iskolából ki az, aki valóban bejut, és ki nem, a felvételizők, vagyis akik legalább megpróbálták, két csoportra oszlanak. Vannak, akik jövőre is az osztályban maradnak, úgyhogy (átmenetileg) a legjobb barátnők lesznek.

És vannak, akiket lehet szemtől szemben ajnározni, a háta mögött pedig irigyelni, szekálni, vagy haragudni rájuk, mert jövőre úgyis elmennek, és különben is, biztos azért jutnak be, mert csaltak a felvételin.

Meg amúgy is, nem igazság, túl nehéz volt az írásbeli. Sőt, azt is hallották, hogy azt a gyereket csak azért veszik fel, mert az anyja bement az igazgatóhoz, és beszélt vele.

A napokban egy részletes cikkben emlékeztünk meg róla, hogy ha nem vigyáznak, a sportszülők milyen abnormális, és egészségtelen módon rá tudnak pörögni a gyerek eredményére, pedig nekik még meglehetősen nagy rutinjuk is kialakul egy idő után. Ehhez hasonlóvá tud válni azoknak szülőknek a lelkiállapota, akiknek a gyereke életében először mérettetik meg téttel.

Mivel a felnőttek (szemtől szemben) mégsem utálkozhatnak tízéves gyerekekre, általában objektív magyarázatot találnak, illetve a jelen nem lévő harmadik felet teszik felelőssé, ami úgy hangzik: rossz a felvételi rendszer!

A helyzet az, hogy ez az érvelés nem áll meg, a tények azt mutatják, hogy a felvételi rendszer alkalmas arra, amire kitalálták. Mármint, persze attól függ, hogy mit várunk a felvételi rendszertől. Nahalka István oktatáskutató szerint ugyan eleve teljesen abszurd, hogy egyes intézményeknek jogukban áll kimazsolázni a legjobb diákokat.

Ha azonban abból indulunk ki, hogy ezek az iskolák a tehetséggondozás helyszínei, vagyis nem baj, ha az átlagosnál többre képes gyerekek lehetőséget kapnak kibontakozásra, akkor elsősorban azt várjuk a felvételi rendszertől, hogy inkább több, mint kevesebb sikerrel kiválassza azokat a tanulókat, akikről leginkább feltételezhető, hogy a rájuk váró tanulmányi feladatokat magas színvonalon tudják majd teljesíteni. (Az más kérdés, hogy miért nem jut minden gyereknek ugyanolyan magas minőségű oktatás.)

Ezeknek a vizsgáknak fontos funkciója tehát, hogy előre jelezzék a tanulók később várható teljesítményét, iskolai sikerességét.

A napokban az Új Pedagógiai Szemlében megjelent egy kutatás, Badó Zsolt és Józsa Krisztián nyolc évet átfogó vizsgálatában összehasonlították egymással, hogy a felvételi egyes elemei milyen mértékben jelzik előre a későbbi teljesítményt. Azt találták, hogy jelentős összefüggés van a felvételin elért eredmény, és a gimnáziumi tanulmányok sikeressége között. A helyzet persze ennél egy kicsit árnyaltabb.

A bemenetkor vizsgálták a szóbeli és írásbeli, matek és az anyanyelvi felvételi pontszámokat egyaránt.

Az iskolai teljesítménynek pedig három főbb mutatóját nézték: az iskolai osztályzatokat, az országos kompetenciamérések eredményeit, és a matematika teszteredményeket. Tehát az ezeken elért eredmények mutatták meg, hogy a gyerek mennyire váltotta be a felvételkor hozzá fűzött reményeket.

A kutatási eredmények szerint a felvételin nyújtott teljesítmények jól előrevetítik a későbbi iskolai teljesítményt, még nyolc év távlatában is, viszont kiderült, hogy csak az írásbeli vizsgának van ilyen tulajdonsága, a szóbelinek alig. A két felvételi tantárgy közül pedig a matek eredménye a fontosabb, mivel sokkal nagyobb az előrejelző ereje a későbbi tanulás sikerességére, mint az anyanyelvi résznek. 

Tehát jó eséllyel, ha a felvételiző gyerek sok pontot szerzett az írásbelin, de főleg a matekon, valószínűleg nem azért jutott be „kisgimisnek”, mert az anyja megzsarolta az iskolaigazgatót. De legalábbis megérdemelte a sikert, mert a kutatás szerint meg fogja állni a helyét. Ha viszont matekból gyengécskét írt, de mindent kompenzáltak a kiváló anyanyelvi képességei a szóbelin, már nem ilyen egyértelmű a helyzet.

shutterstock 520160416

Ahogy a felvételi határvonal után álló jó pár „kiesett” gyerek is simán megállná a helyét valószínűleg, de hát ezt már nem fogjuk megtudni, mivel a fel nem vett gyerekekről a kutatóknak nem állt rendelkezésre adat.

Persze, egy percig sem gondoljuk, hogy a kutatási eredmények bárkit, gyereket, szülőt, felvettet vagy kimaradtat megnyugtatnak, és megkímélnek a további hisztitől. De azért jó tudni: ha már versenybe szálltunk, legalább nem a gyerek lábmérete alapján dől el, hogy felveszik-e, vagy sem, hanem egy célnak megfelelő, habár több sebből vérző vizsgarendszer szerint, ami jól betölti a szerepét, és alkalmas arra, amire létre hozták.

Vagyis, ha azon aggódunk, elég érett-e a gyerek a nyolc- és hatosztályos gimihez, nyugodtan le is lazulhatunk: ha felvették, elég érett hozzá. Ennyi.

Blogmustra