Pikler módszer, a gyerekemen tesztelve: működik!

Zanza!

Nemrégiben jelent meg itt a Díványon egy cikk a Pikler Emmi által kidolgozott gyerekgondozási elvekről, amiben több félreértést is tisztáznak. A mi családi bébiszitterünk végzettsége szerint Pikler- csecsemőgondozó, úgyhogy a cikk kapcsán felcsillant a szemem: végre elmesélhetem, milyen klassz is ez a módszer a gyakorlatban.

Pikler FÚJ

„A Pikler-módszert azok szidják, akik nem ismerik, és Magyarországon már nem nagyon ismerik”- mondják szomorúan a művelői. És ahhoz képest, hogy a Mit tud már a baba? tizenhat kiadást ért meg, tényleg elvétve hallani csak róla. Bár ez semennyire nem reprezentatív, de a kifejezetten sok gyereknevelési szakirodalmat olvasó barátnőim körében végzett gyorsteszt is alátámasztotta mindezt, tényleg csak elvétve hallottak róla.

Egyszerűen nincs divatban, ma leginkább a kötődő nevelés az, amiről mindenki hallott, esetleg valamennyire bele is mélyedt. Én is ennek az elveiről olvastam a legtöbbet, és valami ilyesféle szakirodalom böngészése során találkoztam először Pikler Emmi nevével- szidták, mint a bokrot! Ridegnek, érzéketlennek, sőt kegyetlennek írték le, magukra hagyottan síró, épp „önállóságot tanuló” babákat írva le. Nem volt szimpatikus, mondjuk ez alapján érthető. Hm, mik vannak, könyveltem el magamban, majd el is felejtettem.

IMG 7673
Fotó: Rostás Bianka

Pikler OK ?

Mindaddig, míg egy közeli barátom anyukájáról ki nem derült, hogy a híres Lóczyban , a módszer fellegvárában dolgozik ő is. Láttam egy jópárszor gyerekekkel foglalkozni, ez alapján nem tűnt kegyetlen, rideg, távolságtartó valakinek, inkább a végtelen nyugalma tűnt fel- jó, egy két gyereket épségben felnevelő tanult, profi gyerekgondozó nyilván helyzeti előnyben van velünk, mezei anyukákkal szemben. De a rutinján kívül látszott hogy itt tényleg vannak szilárd, működő elképzelések.

Láttam, hogy nem lóg a gyerekek nyakában, inkább figyeli őket. Nem csattog, tapsol, kerreg, béget, hogy a kis Benő/ Lujzi rá figyeljen (ismerőseim többsége ezeket mind nagy hangerőn felvonultatja a babával való „játszáskor”). Nem sürgeti a gyerekeket, hanem az ő ritmusukat követi. A ridegtartás réme elhomályosult, sőt, mikor a második gyerekemhez egy állandó „pótnagyit” kerestünk, az ő ajánlására egy „pikleres” gondozónő lett az ideális jelölt. Így került be a családunkba Anna.

Anna majdnem egy éve van szinte napi kapcsolatban a két gyerekemmel (1 és 4 évesek), voltunk együtt otthon, játszótéren, reggel, este, fáradtan, hiszti, vendégség és betegség idején.

Idegesebb periódusaimban vágyakozva gondolok arra, hogy a szelíd, következetes nyugalom és a rendíthetetlenség valamilyen alapbeállítottság lehet a piklereseknél. És ez tanulható? Azonnal beiratkoznék! Ugyanis Anna végtelen nyugalmát és rendíthetetlen hozzáállását nem lehet megingatni. Nincs az a hisztis, fáradt gyerek, hirtelen zápor, nyűglődős betegség, amivel ne tudna elbánni. Naponta figyelem, hogy is csinálja.

Pikler OK!

Vegyünk egy gyakori helyzetet: a gyerek nem játszik egyedül! Ismerős? Mennyien panaszkodnak erre, és, első gyerekemnél, khm, bizony mi magunk sem jeleskedtünk ennek elérésében, az ovibamenésig csak ábránd volt a magát szépen elfoglaló, csendben játszó kisded. És látom már, mivel okoztuk ezt: egyfolytában újabb játékokat dugtunk az orra elé, rázogattuk, kopogtnk, tapsoltunk, tűzijátékszerű repertoárját megcsillogtatva az ingereknek. Következmény? A síró gyerek, aki várja, hogy egyfolytában „foglalkozzanak vele”, és igényli az erős ingereket.

Minden addig tart, amíg a gyereknek érdekes

Ezzel szemben Anna úgy „játszik” vele, hogy leginkább a háttérben ül. Kommentálja a baba tevékenységét (még egyszer, most egy tíz hónaposról beszélünk) : ” igen, az hideg. Megvizsgálod a kezeddel? Érzed, hogy hideg? Igen, azok a lyukak rajta, lukacsos. Igen, most az pedig meleg, Megtapogatod.”. Gyermekem közben egy fém tésztaszűrőt tanulmányoz, aztán a szőnyeg rojtjait babrálja. Anna sosem avatkozik bele, ha ő 20 percig nézegeti a rojtot, akkor 20 percig, aztán megvárja, hogy mit csinál, hagyja, hogy feltalálja magát. Minden tevékenység addig tart, amíg az a gyerek számára érdekes, nem pedig addig, amíg a szülő meg nem unja. Nekem megdöbbentő, hogy ha nincs túl nagy ingerekhez szoktatva, akkor kis gombok megfigyelésével vagy a felállás gyakorlásával, esetleg a fülbevalóm bámulásával hogy elmegy 20-30 perc, amikor a baba maga keresi a környezet érdekességeit, és csak néha kell kicsit terelgetni.

2. A háttérbe vonul, de nagyon figyel!

Másik feltűnő (mit feltűnő, irigyelt!) tulajdonsága, hogy mintha mindig tudná, mire gondol a gyerekem. Mivel általában a háttérbe vonulva figyeli őt, bőven van ideje kiismerni az arckifejezéseit, a gesztusait. Nagyon tudatosan megfigyel kis apró részleteket, merre néz, mit hallgat, és érzelmileg is teljesen ráhangolódik a babára. Ezért aztán sokkal-sokkal kevesebb a konfliktus: a gyerekem csodálatosképpen nem sír. Minek? Pontosan elmagyarázta, hogy „á, á, dádádá”, mutogatott is a pohár felé, és Anna megértette, hogy inni szeretne. Tádámm, még egy sírással kevesebb, még egy megjutalmazott, eredményes kommunikációval több.

Illusztráció
Illusztráció

3. Nagy tisztelettel van a kisbaba felé, de ad ritmust

Ehhez hozzájárul, hogy nagy tisztelettel van a kisbaba felé. Elfogadja az igényeit: akkor eszik, iszik, mikor szeretne, ha játszani akar, játszik, nem kényszerít rá egy külső napirendet, amellett, hogy a napi akciók egymásutániságával mégis van egy ritmusa a napnak. Egyáltalán, a ritmikusan ismétlődő tevékenységek fontosak, még egy fürdésnek, egy öltöztetésnek is megvan a maga kis koreográfiája. Most 10 hónapos gyerekem ennek következtében már jó ideje ügyesen „öltözik”, azaz nyújtja a karját a megfelelő időben, a megfelelő helyre- hát, nem mondom hogy ez a számomra a sikeres gyereknevelés sarokköve, mindenesetre egyrészt vicces, másrészt jó dolog együttműködni a babával.

4. A mozgásfejlődés szabadsága alku nélkül

És végül, a híres elv, a mozgásfejlődés szabadsága: ne ültessük a gyereket, ne járassuk, a még csak feküdni tudó csecsemőnek is a legszabadabb mozgás lehetőségét biztosítsuk. Ez szerintem eléggé átment már a köztudatban, ugyanezt ajánlják a védőnők meg a gyerekorvosok is, nekem , bevallom, eszembe nem jutna a bébikomp vagy valami hasonló eszköz, de Anna még az ártatlan játéknak kikiáltott rugós-ugrálós hintáztatóra is elég csúnyán nézett, úgyhogy az is kimaradt.

Van viszont csecsemőkortól a baba elérhető távolságába letett mindenféle érdekesség, ami motiválja a mozgásfejlődést, mert nyúlni kell érte, hasra kell fordulni, oda kell kúszni. ( A játék amúgy amúgy nem feltétlenül valami gyerekek számára készített tárgy, hanem egyszerű, természetes anyagú valami, akár egy fakanál vagy kis dobozkák, egészen kicsi korában pedig leginkább zsebkendőszerű, pöttyös kiskendő vagy mindenféle fátyolszerű anyagok voltak a kedvencei).

Anna, akinek már 4+100 gyereke volt

Anna persze helyzeti előnyben van: felnevelt maga is 4 gyereket, és gondozott ezen felül vagy százat. De emellett a Pikler-módszerben hisz, és gyakran emlegeti, hogy a kritikusok nem is ismerik ennek a napi rutinját. Külföldön ez sokkal elismertebb, franciák például gyakran jönnek a „Lóczyba” , megnézni, hogy működik ott a bölcsi.

De az az igazság, hogy nem is annyira érdekelnek engem a franciák, sokkal nagyobb bizalmat ad felé, hogy látom a gyerekek kiegyensúlyozottságát. Ráadásul az én alapvetően nyugodt, békés, családban növő gyerekeimnél sokkal nehezebb körülmények között felnövő gyerekeknél is eredményeket értek el: Pikler Emmi rengeteget foglalkozott állami gondozottakkal, és sikerült belőlük érzelmileg érett, saját családot alapító felnőtteket nevelni - sikeresen kikerülve az intézeti létből következő, amúgy szinte elkerülhetetlen buktatókat.

Blogmustra