Zanza!

Az anyaság szóhoz puha, meleg és meghitt asszociációink vannak, eszünkbe juthatnak festmények, ahol Madonna gyengéden hajol kisdedje fölé. Ezek az érzelmek igazak, de az is a valósághoz tartozik, hogy aki anya lesz, annak nem egyszer meg kell keményítenie magát, ha addig nem volt konfrontatív alkat, meg kell tanulnia, hogyan álljon ki magáért és a gyerekéért, vagy hogyan ne érdekelje, ki mit gondol róla.

Az anyai keménység (jó értelemben vett keménység) több területen is szükséges, ezek közül az egyik, hogy hogyan kezelje az ember azokat a helyzeteket, ahol külső szemlélők, idegenek figyelmének célkeresztjébe kerül. Nemcsak ehhez kell határozottság, hanem például a gyereknevelésben a szabályok betartatásához, vagy a csemete ügyeinek intézéséhez, érdekeinek képviseletéhez. Mégis, sokaknak azok a legrázósabb helyzetek, mikor nagy közönség előtt méretnek meg: hogy tudják kezelni a gyerek kínos viselkedését.

shutterstock 141706711

A legtöbben azt tanuljuk életünk során, hogy jól kell viselkedni, nem szabad megbotránkoztatni a környezetet, sem kellemetlenkedni. Aztán az anyaság sok olyan helyzetbe szorítja az embert, ahol nem tud láthatatlannak maradni, és nem tudja elérni, hogy mindenki jó véleménnyel legyen róla.

Tetszik vagy sem: a gyerekek néha hisztiznek. Nem is ez a legjobb szó (bár így mindenki tudja, mit képzeljen el), hiszen ez eleve sugallja, hogy a csemete neveletlen, a szülő pedig inkompetens. Holott néha csak arról van szó, a poronty fáradt, mégsem lehet lemondani a programot, hazamenni ágyba fektetni, és ez kínos helyzeteket szül. Vagy bármi más okból túlterhelődött a gyerek, és nincs azonnali jó megoldás: kiadja magából a feszültséget. És hát ez nem mindig otthon, a négy fal között történik.

Vannak szülők, akik annyira rosszul viselik az olyan helyzeteket, mikor nyűgös, pláne, ha üvölt a gyerek, hogy inkább minden áron elkerülik, lehetőleg otthon maradnak, ha mégis kimerészkednek, az első apró jelnél menekülőre fogják.

De vajon érdemes-e három percnél otthagyni a babaúsztatást, mert a csemetének szokatlan, ezért sírni kezd? Lehet, hogy meg tudnánk nyugtatni, és hamarosan jókedvűen lubickolna. Ez csak akkor derül ki, ha a szülő bírja, és benne marad a helyzetben, míg (érzése szerint) minden szem rá szegeződik.

Az is előfordulhat, hogy a család egy baráti találkozóra készül, és az úton elalszik a gyerek az autóban, és amiatt lesz nyűgös, hogy felébresztik, hirtelen bekerül egy zsibongó társaságba. Nem biztos, hogy mindig jó megoldás, ha inkább feladják a szülők az egész programot, csak hogy ne szerepeljenek le mások előtt, hogy rossz természetű a gyerekük, akit nem lehet megnyugtatni. Merthogy az emberek általában annak alapján ítélnek, amit az aktuális pillanatban látnak.

shutterstock 331420982

Sok múlik a „közönségen”, akik megértésükkel, támogató szavakkal segíthetnek, vagy egyszerűen csak azzal, ha diszkréten úgy tesznek, mint akik semmit sem látnak és hallanak, és - látszólag- háborítatlanul folytatják addigi tevékenységüket. De nem mindig ilyen szerencsés a szülő, sokan kíváncsian figyelik, mi fog történni, rosszabb esetben kéretlen tanácsokkal látják el anyát, apát, még rosszabb esetben rosszalló megjegyzésekkel.

Egyszer egy szülő úgy fogalmazott: az utcán két dolgot nem szeretnek: ha neveletlen a gyereked, és ha neveled a gyereked. Ha valaki vállán édesdeden alszik a csemetéje, vagy kedvesen beszélgetnek, barátságos pillantásokat fognak kapni mindenkitől. Viszont csapdahelyzetbe kerülhet az ember, ha valami baja van a kicsinek, ha nyűgös vagy szemtelen, mert a közönség ezt nem feltétlenül viseli jól. Azonban rosszalló pillantásokat kap a gyerekére szigorúan, erélyesen szóló szülő is. Nehéz jól megítélnie a helyzetet annak, aki nem ismer minden részletet, esetleg csak közben csöppen bele.

Jó példa erre annak a párnak az élménye, akik a közértes kocsiból az árukat kidobáló gyerek kezét lefogták, mert többszöri rászólásra sem hagyta abba. Egy hölgy rosszul látta, mi történik (ott volt a gyerek keze mellett a kocsi lánca), és hüledezve szólt a másihoz: „leláncolták a gyereket?!”. De ha valaki csak keményen szól rá a porontyra, akkor sem biztos, hogy számíthat a többiek megértésére, a baj csak az, hogyha a csemete szétdobálja az ételeket, akkor sem. Szerencsés helyzetben ki lehet zökkenteni a porontyot, humorral elterelni, öleléssel segíteni a helyzeten, de sajnos nem mindig ez válik be, így marad a rosszalló szempárok viselése. Az is kínos, ha olyat mond a gyerek, amiről a többiek bizonyára feltételezik, otthonról tanulta, például, ha azt kiabálja: „ha nem kapok fagyit, meg foglak verni”. Lehet, hogy a szülő sosem fenyegette veréssel a csemetét, de erről nem mindenki lesz meggyőződve a villamoson.

Ha az ember nem szeretné a négy fal között tartani a gyermeket, akkor meg kell egy kicsit vastagítania a bőrét, hogy elviselje a fentihez hasonló helyzeteket. Erre nézhetünk úgy, mint egy kihívásra, amit az élet hozott. Valójában már a gyermekvállalás előtti időben is hasznos tulajdonság, ha az ember elfogadja: nem kelthet jó benyomást mindenkiben. Mégis sokan kitartóan próbálkoznak vele, hogy mindig az elvárásokhoz igazítsák viselkedésüket. Jó, hogy a gyermekkel való együttélés megtaníthatja az embert arra, semmi tragédia nem történik, ha valaki rosszat gondol róla. A lényeg, hogy ő tudja, mi történt, és miért éppen úgy reagált abban a helyzetben.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra