Nagyszülők: apró viták vagy óriás csaták a gyerek körül?

Zanza!

Jó, ha vannak nagyszülők a családban. Jó a gyereknek, mert velük más a kapcsolat, mint a szülőkkel, és ez színesíti az érzelmi életét. Jó a szülőknek, mert a legtöbbeknek sokat jelent, hogy anyjuk, apjuk megismerheti a gyereküket, így találkoznak azok az emberek, akik kicsi korában a világot jelentették számára azzal a jövevénnyel, aki a felnőtt élete legfontosabb szereplője lesz. Ha ők ismerik egymást, az ad valamiféle megnyugtató folytonosságérzést az embernek, így talán a szülők elengedése is könnyebb lesz, ha eljön az ideje.

És persze jó a nagyszülőknek, ha az idős éveik nemcsak a veszteségről: a test leépüléséről, a barátoktól való búcsúról, hanem az új életről is szól. Sokan ezt az alkalmat használják fel arra, hogy korrigálják a gyerekeknél elkövetett hibákat. Ebben segít az is, hogy nagyszülőként kisebb a felelősség, nem az ő vállát nyomja a teher, hogy jól kell nevelni, megengedheti magának, hogy lazább, spontánabb legyen.

A szülői-nagyszülő kapcsolat azonban problémák forrása is. Ennek a mértéke széles skálán mozog. Hogy kis súrlódásokról beszélhetünk, vagy vérre menő vitákról, az leginkább attól függ, mennyire vált le a szülő: le tudta-e tenni kamaszos lázadását, a nagyszülő pedig felnőttként tekint-e rá.

A legdurvább viták abból adódnak, ha tisztázatlanok a kompetencia határok: a nagyszülő jogot formál rá, hogy szülőként lépjen fel, azaz megpróbálja befolyásolni a gyereknevelést, a szülő pedig nem tudja határozottan, de nyugodtan meghúzni a határokat, hanem bevonódik a játszmába. Az is előfordul, hogy egyszerűen enged a szülő, és átadja a kormányrudat, azonban ez a szülőtárssal való kapcsolatban lesz probléma, mert akkor nem vele alkot szövetséget.

shutterstock 132525062

Ez a gyerek biztonságérzetének sem tesz jót: neki az az érdeke, hogy a szülők stabil szövetséget alkossanak, elsősorban egymással, és ne szüleikkel legyenek lojálisak. És az sem ritka, hogy a szülő harcol, megsértődik, igyekszik bizonygatni az igazát, azaz nem felnőtt-felnőtt, hanem valamiféle kamasz-szülő relációt hoz létre.

Tegyük fel, hogy alapvetően rendben van a kapcsolat szülő és nagyszülő közt. Akkor is vannak olyan pontok, ahol szinte kínálkozik, hogy fellobbanjon némi feszültség. Nincs két ember, akinek tökéletesen egyezne a véleménye minden nevelési kérdésben. Már az is komoly feladat, hogy ezeket a különbségeket a két szülőtárs egyeztesse egymással. Ha ez megtörtént, anya és apa elégedetten dől hátra, egészen addig, míg nem szembesül azzal, hogy a nagyszülőnek is megvannak a saját elképzelései, amiket érvényesít is, amikor rá van bízva a gyerek. Az is nehéz, ha a konzervatívabb nagymama, nagypapa olyat vár el a gyerektől, amit otthon nem kell, és az is, ha éppen hogy nem hajlandók megkövetelni, amit az anya és az apa kér.

Egy dolgot érdemes leszögezni mindenki megnyugtatására: önmagában az, hogy nem teljesen ugyanazok a szabályok és a szokások otthon és a nagyszülőknél, nem zavarja össze, pláne nem traumatizálja a gyereket. A gyerekek megszokják, hogy minden közegnek megvan a maga „házirendje”.

Nem lesz semmi baja a csemetének attól, hogy a nagymamánál töltött hétvégén a nagyi elvárja, hogy estére rend legyen a szobában, míg a szülőknél kint lehet hagyni a játékokat (vagy fordítva), hogy az egyik helyen meg kell enni, amit az ember kiszedett a tányérra, a másik helyen mondhatja, hogy már nem kéri stb. Ha jó a kapcsolat a szülővel és a nagyszülővel is, és mindkét helyen biztonságban érzi magát a poronty, akkor nem baj, ha vannak különbségek. Ha valami traumatikus és betegítő, az önmagában is az lenne, nem a két hely különbsége okozza a problémát.

A kérdés általában úgy merül fel, mennyire kardoskodjon anya és apa, hogy a nagyszülők igazodjanak az ő elveikhez. Talán úgy érdemes maguknak feltenni a kérdést: az, amiben hatni szeretnének a nagyszülőkre, érzésük szerint ártalmas-e a gyerekre? Lehet, hogy otthon nincs TV-zés és édesség, a nagyinál viszont van, de ha havonta egy napot tölt ott, valószínűleg ettől semmi sem fog vele történni. Ha azonban egész nyáron ott lesz a gyerek, érdemes kompromisszumra törekedni, és nyugodtan leülni a nagyszülőkkel, elmondani, miért fontos, hogy ne csak a TV előtt töltse a nyarat a gyerek csokievéssel, és együtt megbeszélni, mennyi fér bele. A nagyszülő is nyitottabb lesz, ha érzi, az ő szabadságát sem kérdőjelezi meg a gyermeke.

A nagyszülőnek fontos, hogy érezze, a gyermeke nem úgy kezeli őt, mint egy babysittert. Neki saját jogon megvan a kapcsolata az unokájával, és ha ő úgy fejezi ki a szeretetét, hogy süt-főz, akkor azt fogja megélni, mikor gyermeke ebben korlátozni akarja, hogy az unokával való spontán kapcsolattól akarja megfosztani.

A szülő és nagyszülő békés kapcsolatának igazából az a kulcsa, hogy valóban a gyerekről szóljanak a viták, nem pedig arról, ki a domináns, ki a kompetensebb a gyereknevelésben. Ebben csak áldozat a gyerek, aki érzi majd a feszültséget a számára fontos felnőttek közt. Persze, azt is láthatják nagyon eltérően különböző generáció tagjai, mi a gyerek érdeke, de ha mindenki tényleg ezt tartja szem előtt, valószínűleg sikerül meghozni a szükséges kompromisszumokat a nagyszülői felügyelet idejére.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Blogmustra