Követeljük a mindennapos rajz- és barkácsórát is!

Zanza!

Anya és apa hazaért a munkahelyéről. Felakasztották a kabátjukat, megcsókolták egymást.
- Voltam ma az okmányirodában, és nem lesz akadálya… a férfi elhallgatott. Nem értette. Belekezdett egy mondatba, és még mindig nem szóltak bele, nem néz rájuk senki sokat mondón úgy derék magasságból, és nem ütögetik a hasukat, hogy figyeljenek már.
- Hol vannak a gyerekek?
- Hol lennének, az iskolában!
- Délután ötkor?
- Ja.

Fotó: Kovács Márton Ernő / FORTEPAN

Pár éve bevezették a heti öt testnevelést, és a két kötelező hit/erkölcstant. Ezzel a hét minden napjára jutott plusz egy-két óra, ha eddig lett volna öt órájuk, hát ez után már nem volt, a hatból meg hét lett. De nem baj, alig vették észre. Úgyis bent kellett maradni délután négyig, az meg külön jól jött, hogy az órák között volt egy csomó udvaron rohangálás. Ezeknek „nem átöltözős testnevelésóra" volt a neve, télen ugyanis kissé nehéz volt tornaterem nélkül megoldani az ilyesmit.

A hittannal sem volt sok bajuk. A szülők utólag ugyan kicsit bánták már, hogy a nagyi kedvéért, meg mert „végül is katolikusok vagyunk, nem árt, ha valakitől megtanulja, itthon úgyse fogja” felkiáltással hittanra adták a gyereket erkölcstan helyett, a gyerek imát mormol evés előtt, de hát annyi baj legyen, majd megszokják.

A változást akkor kezdték érezni, amikor bevezették a mindennapos énekórát. Eleinte ugyan még örültek, hogy akkor a zeneiskola ezt be fogja tudni szolfézsnak, és csak a hangszeres órákra kell majd járni. De végül valahogy az is elmaradt, mert délután hatkor már nem volt kedve a gyereknek visszafordulni a hegedűórára, tíz perccel azután, hogy éppen hazaért az iskolából. Igaz, kapásból leszolmizált bármilyen dallamot, és ha kellett, felskiccelte a Borisz Godunov teljes partitúráját.

Egy évvel később, mivel a Magyar Nemzeti Banknál úgy látták, hogy vizuális kultúrából kezdenek elmaradni a gyerekek, márpedig mi értelme van Tiziano-t vásárolni, ha a nép nem értékeli, az emberek nagy örömére bevezették az iskolákban a mindennapos rajzórát is.

Fotó: Gábor László / FORTEPAN



Esténként, amikor a szülők hazaértek, békésen megvacsoráztak kettesben, majd elmentek a moziba. Péntekenként kéz a kézben, nyugodtan bevásároltak, a kosárba kevés, és csupa egészséges dolog került - a gyerekek már úgysem ettek otthon - és hihetetlen megtakarítást értek el azáltal is, hogy senki sem követelt folyton gumicukrot, üdítőt, csipszet és műanyag bizbaszokat.

Azért persze pár dolgot mindig vettek a kölyköknek is, egy hangvilla, hol egy vázlatfüzet mindig beleesett a kosárba. Ruhát már nem nagyon mertek nekik vásárolni, nem voltak benne biztosak, hogy sikerül eltalálni a méretet meg a színt. Olyan rég látták már a gyerekeket természetes fényben.

Aztán, a megnövekedett piaci igényekre válaszul (Kinder figurák összeszerelése az államilag támogatott szociális foglalkoztatóban) bevezették a mindennapos technikaórát. Mérhetetlen siker volt ez az oktatási reformok között. Az országban soha nem látott technikaterem építési hullám indult, mindegyikbe jutott fúrógép, satupad és lombfűrész is, na meg gereblye és csákány, mert az iskola az életre készít fel, ugye.

Miután a bentlakásos iskolák igény híján kezdtek kiürülni – mivel az elit rájött, hogy nincs értelme sok pénzért ilyenbe adni a gyereket, egyrészt, mert hazafiatlan, másrészt ezt a szerepet, mármint, hogy távol tartsák otthonról a gyerekeket, hogy ne zavarják a szüleiket, az állami oktatás is képes betölteni – a döntéshozók rájöttek, hogy ez így nem mehet tovább.

Csökkenteni kell az óraszámot.

Végignézték a tanítási órákat, és arra jutottak, hogy a számítástechnika tanítás az, amit a legfájdalommentesebben lehet a nullára redukálni. Az iskolai gépparkot a kukába dobni gyakorlatilag nem veszteség, a könyv szerinti értékük ugyanis évtizedek óta nulla. Rendszergazda, informatika tanár úgysincs már rég, az a pár szakember, akit korábban még kitermelt a rendszer (a mai gyerekek sajnos esténként bezuhannak az ágyba netezés helyett) már rég a versenyszférában dolgozik, leginkább külföldön.

Fotó: Lipovits Károly / FORTEPAN


Arra jutottak tehát, hogy a számítástechnika órákra se szükség, se igény nem mutatkozik, így meg is szüntették. Következő lépésként a történelemoktatást vették ki a rendszerből, ami volt, elmúlt, minek hánytorgassuk. Meg hát nem kell ahhoz a keresztes háborúkat, a faji alapon szerveződő kofliktusokat és az iszlám fejlődését és különböző ágait ismerni, hogy utálni tudjuk a menekülteket, na.

Ezzel a két intézkedéssel helyre is állt a világ rendje. A gyerekek vacsorára otthon voltak, a család esténként fél órát is együtt tudott tölteni, és soha nem volt még olyan fontos és adekvát a kérdés a: „Mi történt az iskolában?” Máshová már úgysem jártak a gyerekek.

Blogmustra