Zanza!

Kinga és férje, Csaba több sikertelen lombik-próbálkozás után két éve örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, Ádámot. Kingával a párhuzamosan futó lombikról és örökbefogadásról, a hirtelen szülővé válás sokkjáról, a fagyasztott embriók sorsáról beszélgettünk. Őszinte interjú, Kinga a vívódásait, megbánt döntéseit is megosztotta velünk.

Mióta akartok gyereket?

Tizenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel. Mikor megismertem a Csabát, még aznap mondtam a barátnőmnek: ilyen embernek érdemes gyereket szülni. Összejöttünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy Csaba korábbi hererákja miatt csak lombikkal lehet gyerekünk. Először én akartam gyereket, aztán ő, végül 2008-ban kezdtünk el lombikozni. Az evidens volt, hogy mindenképpen akarunk gyereket.

Emlékszem, egyszer álltunk az udvaron, és beszélgettünk róla, hogy öt alkalmat támogat a társadalombiztosítás, és én rögtön mondtam, hogy ha nem sikerül, akkor ugye örökbe fogadunk. A férjem meg rávágta, hogy dehogy fogadunk örökbe.

Az első lombik nem sikerült. Mivel fagyasztott spermiumot használtak, én minden vizsgálaton nagyon hamar átestem, amin később szoktak, volt petevezeték-átfújás, laparoszkópia, hiszteroszkópia, találtak endometriózist, megműtöttek. Sosem történt semmi, aztán negyedik lombiknál mintha valami elindult volna, kicsit megemelkedett a hormonszint, előtte semmilyen reakciót nem mutatott a szervezetem.

Hogy bírtátok a kudarcot?

Nehezen. Volt, hogy kihagytunk egy évet, mert nem tudtam magamat összeszedni, azt éreztem, én nem akarom ezt végigcsinálni. Aztán, mikor odakerültünk, megint fellelkesedtünk.

A donor spermium lehetősége felmerült?

Nem, mert én azt gondoltam, hogy akkor már egyikünknek se legyen vér szerinti gyereke. Sokan elítélnek, hogy miért nem akartam minden áron szülni, de bennem ez nem volt kérdés.

151050405

És a férjedben?

Őbenne sem. Nem kellett ezt a meccset lejátszani, mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy ha örökbefogadunk, akár ha csak egy sejtet is, akkor fogadjuk örökbe ketten együtt. Közben Csabában is zajlottak az események, bár ő nem sokat beszél a belső történéseiről.

A harmadik beültetés után hirtelen mondta, hogy kezdjem el intézni az örökbefogadást, csak annyit kért, hogy az öt támogatott lombikot vegyük igénybe. A 4-5 évre becsült várakozás lebegett a szemünk előtt, gondoltuk, addig kiheverjük, és ugye az idő megy. Jelentkeztünk örökbefogadásra, minden flottul ment.

Milyen gyereket kértetek?

Három éves korig, egészséges, fehér gyereket. Az első találkozásnál a tanácsadó minél tágabb életkor felé lökdösött minket. Aztán a pszichológus látta rajtunk a beszélgetésnél, hogy mi csak csecsemőben gondolkodunk, és kérdezgette, hogy miért ezt írtuk be. Ezen elég sokat gondolkodtunk, aztán megváltoztattuk fél év alattira. Minek áltassuk magunkat, minek mondjunk egy két és fél évesre nemet, akkor talán még tovább kéne várnunk.

Az nem merült fel, hogy roma gyereket vállaljatok?

Nem. A családba nem tudtuk volna integrálni, több családtag nem tudja elfogadni. És azt gondoltam, nincs ehhez elég erőnk, hogy megküzdjünk az előítéletekkel, és helyén tartsuk őt, nekünk elég az örökbefogadáson átlavírozni, nem mertük ezt vállalni, hisz ez még egy pluszfeladat.

Gondolom, erre elmondták, hogy négy év a várakozás...

Igen, és ezt tudomásul vettük. Augusztusban meglett a határozat. Nem volt kérdés, hogy mi a Bölcső Alapítványhoz jelentkezünk, másban nem is gondolkodtam, a barátnőm onnan fogadott örökbe, szimpatikus volt a gyakorlatuk. (A Bölcső a nyílt örökbefogadást közvetítő hazai civil szervezetek egyike.) Azt gondoltam, ez a mi utunk. Novemberben jelentkeztem a Bölcsőhöz, nem is adtuk be máshova a papírokat. Márciusban behívott Budavári Zita, az alapítvány vezetője egy ismerkedő beszélgetésre. Ott megkérdezte, hogy tudunk eljönni a munkahelyünkről, ugraszthatók vagyunk-e, de nem derült ki, milyen hosszú lesz a várakozás.

Tűkön ültetek?

Nem. Teljesen nyugodtak voltunk, hogy még hátravan az ötödik lombik, aminél bíztattak is, hogy valamit máshogy csinálnak, és majd megtapad, az örökbefogadás meg megy a maga útján. Elterveztem, hogy év végén majd megpedzegetem a főnöknek, hogy ne érje váratlanul. Felraktuk a polcra a dolgot. Én azt éreztem, hogy karácsonykor valószínűleg hárman leszünk, de ennek nem volt alapja, hisz ennél jóval hosszabb szokott lenni a várakozás.

Három héttel később, húsvétkor épp szabadságon voltam az ötödik beültetés miatt, és felhívott Budavári Zita, hogy be tudunk-e menni az irodába. Nem mondott semmit, de miért akarna velünk húsvét hétvégén találkozni? Odamentünk délelőtt 11-re, az injekciózás után, kérdezgetett még rólunk, a családunkról. De nagyon izgultunk közben, hisz biztos egy gyerekről van szó, közben el is határoztam, hogy hétfőn mindenképpen szólok a főnökömnek.

Aztán kettő tájban Zita megemlítette, hogy nemrég született egy kisfiú Szekszárdon, és ránk gondolt. Nem tudtuk, nevetgéljük kínunkban vagy sírjunk örömünkben. Kérdezte, mikor tudnánk megnézni. Mondtuk, hogy most rögtön. De már előző este óta nem tudtunk enni, olyan idegesek voltunk. Akkor elindultunk, Zita leszólt a kórházba, még nagyon rossz, havas idő volt. És akkor megláttuk a kis cuki babát.

Mennyi idős volt?

Tíznapos. Sírdogáltunk, hogy ő lesz a mi kisfiunk. Otthagyták nekünk, sírt, kérdezgettük a nővéreket, mit csináljunk, megetettük.

Rögtön anyai, apai érzések rohantak meg?

Nem.

Csak egy baba volt?

Nem egy szimpla baba volt. De nem tudom, milyen az ősanya-érzés. Azt éreztem, vigyázni kell rá. Sokkhatás is volt azért, az egész egy nap, ahogy történt, váratlanul, ezt fel kellett dolgozni.

Kellett mérlegelni, vállaljátok-e?

Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy ha a vér szerinti anya lemond róla, akkor a mienk, és mi így vagyunk jól. Nem haboztunk, hogy igent mondjunk-e.

És bár benne voltunk egy lombikban, de egy ideje már azt éreztem, hogy mi örökbe fogunk fogadni. Nekem jók a megérzéseim, és ez egy mélyről jövő sugallat volt, Csabának nem is mondtam, nehogy azt érezze, hogy előre eldöntöm, nem fog sikerülni a lombik. Érdekes, korábban sokáig kislányt vártam, és fél évvel azelőtt ebben elbizonytalanodtam, aztán úgy beszéltem a leendő gyerekhez: mindegy, hogy fiú vagy vagy lány, és hogy kerülsz hozzánk, a mi gyerekünk leszel.

És a lombik?

Nem az volt a kérdés, Ádámmal mi lesz, mert így neveztük el, hanem hogy a lombikkal mi lesz. Én rögtön tudtam, mit szeretnék, de hagytam Csabának egy kis időt. Szombaton láttuk meg Ádámot, szerdán vihettük haza, csütörtökön szívták le a petesejteket, és rá pár nappal jött volna a beültetés. Néhány baráttal beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy ültessük be, és meglátjuk, majd csak lesz valahogy, én elbírok kettővel is, egyet etetek a karomban, egyet meg növesztek a hasamban.

De én azt éreztem, hogy nekem ez nem megy. Ha én örökbe fogadok egy gyereket, nem szeretnék közben valakit növeszteni magamban, hanem őrá szeretnék figyelni, őt szeretném megélni. És ha meg valaha egyszer még terhes lennék, akkor azt szeretném úgy megélni, hogy közben nem egy örökbefogadott újszülöttre koncentrálok. A fizikai oldalára nem gondoltam, valószínűleg az sem ment volna, de lelkileg nekem ez nem fért össze. És nem kellett sokat várnom, másnapra ezt Csaba is így látta.

A beinjekciózástól, a hormonkezeléstől más lelkiállapotba kerültél?

Alapvetően igen, de nekem már a ciklus során is olyan erős a hangulatingadozásom, hogy ez nem hatott rá. Nem is lehetett pontosan tudni, mikor érnek meg a petesejtek. Végül szerdán hazahoztuk Ádámot, és másnap a férjem elvitt leszívni, amit altatásban végeznek, az ötperces gyereket rábíztuk egy barátnőmre. Másnap hazatámolyogtam az altatásból, és beesett a gyerekorvos meg a védőnő, én meg azt se tudtam, hol vagyok. Pár napba telt, míg ebből az állapotból kilábaltam. A leszívást ráadásul egy vadidegen orvos csinálta, mert az enyém szabadságon volt, és neki kellett elmagyarázni, hogy most mégse ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk. Hat embrió került a fagyasztóba.

Mennyibe került ez a kör?

Közel 200 ezer forintba. Támogatott formában ennyibe kerül egy lombik, a gyógyszerekkel és néhány magánvizsgálattal együtt.

Milyenek voltak az első napok a gyermekkel?

Pánikoltam, mit kell csinálni, és nagyon fáradt voltam. Közben az egész rokonság látni akarta Ádámot.

shutterstock 217775464

Engedtétek?

Igen, de ez is nagyon fárasztó volt. Ma már nem engedném, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyerekről van szó, mert a családnak is össze kell szoknia. Mikor mindenki megnyugodott, hogy van egy kisbaba, akkor kezdtünk el mi hárman összecsiszolódni.

Mikor érezted azt, hogy ő a te fiad?

Először ki voltam borulva, hogy első látásra nem rohantak meg az ősanyai érzések. És azóta csomó emberrel beszéltem, aki megszülte a gyerekét, és ugyanezt érezte hetekig. Mi is azt éreztük pár napig, hogy helyes baba, de mikor jönnek érte a szülei? Ettől rossznak érzi magát az ember, és erről nem szoktak beszélni.

Hat hetes korában, a második aláírásnál hallottunk róla, hogy be fogják vezetni, hogy a szülőanya addig visszaléphet. (Tavaly óta nyílt örökbefogadásnál a szülőanya a gyerek hathetes koráig meggondolhatja magát, Kingáék még a törvénymódosítás előtt fogadtak örökbe.) Akkor viszont már azt éreztük, hogy úristen, hat hét alatt mennyire hozzánk nőtt, belebetegednénk.

Ádám hogy vette az első időket?

Nagyon jól. Az nem tetszett neki, hogy én először komolyan vettem, amit a könyvek írtak, hogy három óránként kell etetni a gyereket, míg apuka szólt, hogy lehet gyakrabban is.

Szoptatni nem próbáltad?

Nem. Úgy éreztem, nem tudnék a szoptatásba is lelkierőt fektetni. Néha utólag szoktam rajta bánkódni, de azt éreztem, az a stressz, ha esetleg nem sikerül, mindkettőnknek többet ártott volna. De mikor kezdtem gyakrabban enni adni a babának, és megtaláltuk a megfelelő tápszert neki, kezdett jobban lenni, kevesebbet sírt. Négy-öt hét alatt összerázódtunk. Aztán később maga beállt a 3-4 óránkénti evésre. Ma már tudom, hogy a gyerekben kell bízni, és majd ő kialakítja.

Készültetek a gyereknevelésre?

Nem. Azt se tudtuk, hogy kell levenni a bodyt, az elsőt letépte a férjem a gyerekről, pedig csak a kapcsot kellett volna kibontani. Én nem is olvastam semminek utána, mert úgy voltam, ha összejön a lombik, ráérek azalatt olvasgatni, ha meg nem, lesz még időnk várakozni az örökbefogadásra.

Gyerekcuccaitok voltak?

Nem. A gyerekszoba üresen állt, egy darab rácsos ágyunk volt, amit egyszer akcióban adtak, de matrac nélkül. Maradt négy napunk felkészülni, amiből három nap húsvét volt. Egy napunk volt, hogy amit kell, megvegyünk, és még a papírokat beszerezzük az önkormányzattól, háziorvostól, munkahelyről. Erre sem voltunk felkészülve.

Aztán a család összefogott, mindent odahordtak, mostak, szárítottak, vasaltak, hoztak kiskádat. A barátnőmmel végigrohantunk az üzleteken, én más tudatállapotban voltam, mindent megvettem, amit mondott. Amúgy nem kellett olyan sok holmi, gyerekruhát adtak a rokonok. A férjem nekiállt kifesteni az előszobát, a nappaliban berendeztük a lakhelyét, nem akartuk elkülöníteni, egy szobában aludtam vele. Jó alvó volt. Nem tűnt úgy, mint akit nagy trauma ért.

A vér szerinti szülők milyenek voltak?

Az anyukával találkoztunk csak. Már minden szörnyűséget elképzeltünk, erre ránézésre olyan volt, mintha a húgom lett volna, alkatilag is, kék szem, ilyen haj, ilyen bőr, mint az enyém, nagyon nyitott és barátságos valaki. A gyámhivatal javasolta, hogy menjünk el együtt ebédelni, beszélgessünk. Ez jó is volt, meghívtuk ebédelni, és ő sokat elmesélt a családjáról, magáról, a történetéről. Egy nehéz párkapcsolati helyzetben döntött így, hogy lemond a babáról, sokat hezitált is, először maga akarta megtartani, de már volt egy gyereke, akit egyedül nevelt.

Kapcsolatban vagytok azóta?

Mi nem, abban maradtunk, hogy az alapítványon keresztül, ha kér, akkor küldünk képeket. Nagyon hamar szült még egy gyereket, aki ő nevel. Ez engem bántott egy darabig, hogy szegény Ádámnak milyen lesz, hogy csak ő nem kellett.

Ez a szakemberek szerint gyakori, épp ez mutatja, hogy annyira fáj az örökbeadás az anyának, hogy megpróbálja helyrehozni és a következőt maga felnevelni...

Ezt akkor még nem tudtam. Nem is tudom, a gyerekek vajon megtudják-e, hogy van egy örökbeadott testvérük. Ezt akkor nem jutott eszembe megkérdezni. Sajnálom az anyát, fiatal nő, rossz döntéseket is hozott. De a hasonlóság nagyon erős köztünk, a szakmája, érdeklődése is hasonló az enyémhez, ezért is minket választottak szülőnek. Annyi kérése volt, hogy kertes házba kerüljön a gyerek, mert nála is úgy nőne fel.

Beszéltek Ádámmal az örökbefogadásról?

Eleinte, pici korban beszéltem, de mostanában kicsit elakadtam ezzel. Néha mondom neki, de persze nem figyel rám. Nemrég mondtam, hogy téged másik néni szült, és Mami meg Papi örökbe fogadtak, és életünk legjobb döntése volt. De ez nem megy nekem napi szinten. Könnyebbnek éreztem a megmondjuk-történetet, ment is olyan nyolc hónapos koráig, és most meg nehézkedek.

Mi a nehéz benne?

Sajnálom őt, hogy eldobták. Én azt gondolom, hogy Ádám jobban járt velünk, de ugyanakkor azt mondják az okosok, micsoda veszteség a gyereknek, hogy nem a vér szerinti családdal nő fel. Nézem a kis ártatlan fejét, imád minket, minket tart a szüleinek, nem is tudja, hogy mi történt. Féltem, ha felfogja, rossz lesz neki. De tiszta pillanataimban tudatosul bennem, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje.

Lehet, hogy én sokkal nehezebb dolgokat cipelek magammal, aki a vér szerinti családommal nőttem fel, és neki az ő kis történetével kell megküzdenie. Mi meg azért vagyunk, hogy segítsünk neki, csak még nem vagyok ebben a topon. Azt hittem, ez könnyen fog menni, elég lesz szeretni, és minden frankó lesz, és tényleg minden frankó, de most elkezdtem ezzel küszködni. De nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy majd csak 6-8 évesen tudja meg, mert az nagy trauma.

Egy szakember szerint, ha a szülő nem tud beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról, akkor gyakran a meddőség feldolgozása nem történt meg.

Érdekes, mert agyon is csaphatnak, akkor is azt érezném, hogy nekem ezzel nincs problémám, tudatosan legalább is biztos nem. Akartuk a gyereket, de éltes korunk ellenére lehet, hogy még nem voltunk rá készek, ezért is nem kapartuk az ajtót minden lehetséges helyen az örökbefogadás érdekében.

Már feldolgoztad, hogy nem lesz vér szerinti gyereked?

Száz százalékig.

Egyáltalán: nem lesz?

Nem lesz, ez biztos.

Nem folytatjátok a lombikot?

Nem. Nincs bennem hiány, nem tudok elképzelni még egy gyereket.

Mi lesz a hat kis embrióval? Gondolkoztok ezen?

Valószínűleg kutatási célra ajánljuk fel. Ha nem moralizálok, hogy kis életek, akkor ezzel teszem a legtöbbet, ha nem megsemmisítjük, hanem orvosi kutatáshoz használják őket. Azt nem tudom elfogadni, hogy odaadjuk valaki másnak.

Ez ugyanaz a dilemma, amit egy nem kívánt terhességnél a nő átél: megtartsam én, adjam oda másnak, vagy ne éljen? Sok nő azért veteti el, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy él a gyereke, és valaki más neveli fel.

Meg akkor azt gondolod, hogy úgyis olyan kis sejtszerű, még könnyebb elválni tőle...

Muszáj volt megtermékenyíteni a petesejteket?

Nem lett volna muszáj, de akkor ennyire nem tudtunk még tudatosan gondolkodni abban az egy napban. Csaba azt mondja, adjuk oda valakinek, velünk is milyen jót tett az örökbeadó anyuka, miért nem akarunk mi is segíteni másnak.

A fő baj, hogy az embrióadományozás anonim Magyarországon, a gyerek nem keresheti majd meg, kitől származik...

Igen. De még van egy kis időnk dönteni.

Te hogy gondolkozol ezekről az embriókról?

Amíg nem kellett erről dönteni, addig egy kis életnek gondoltam, onnantól élnek, hogy osztódnak. Ezért van, hogy a legtöbben egy sikertelen lombikot ugyanúgy vetélésnek élnek meg. Most ezt a gondolatot próbálom kicsit elrakni.

shutterstock 140518024

Elég nagy döntéseken vagy túl. Kaptál segítséget?

Nem. Most kezdem érezni, hogy kéne. Nem pszichológussal, hanem egy pappal, lelki vezetővel szeretnék beszélni. Mert a Jóisten nem akarta másképp, Ádám nekünk született. És ha néha elbizonytalanodom, engem is erősítsen meg valaki. A hit felől, nem pszichológiai oldalról.

Milyen most Ádámmal?

Nagyon jó, egyre jobb. Most kétéves, nyílik az értelme, látom, hogy jó lélek. Szokott hál' istennek rosszalkodni, de tele van jósággal, szeretettel. Reggel felrakja a mosolyt, és estig rajta marad. Annyira teljesek lettünk így, valószínűleg ezért is nem tudom elképzelni, hogy még egy gyerek ott legyen. Aztán lehet, hogy három év múlva el tudom majd képzelni, de akkor már késő lesz. Most leszek negyven éves, a férjem idősebb nálam.

Gondolkozol azon, hogy mi lett volna?

Nem. Néha, mielőtt megjön, és olyan lelkiállapotban vagyok, azon szoktam sírdogálni, hogy miért nem tudtam én megszülni őt. Őt, csakis őt! Nem magam miatt, őmiatta. De ma azt érzem, ha ötöt is szülhetnék, őt akkor sem adnám vissza. Én minden nap tízszer hálát adok a Jóistennek Ádámért, nem történhetett volna jobban az egész.

Még több történet az örökbefogadásról az http://orokbe.hu/ blogon olvasható.

Blogmustra