SZÜLŐSÉG

"Jó, jó, de mit dolgozik?" - Interjú egy négy gyermeket nevelő, háztartásbeli apukával

2015. március 31., kedd 09:45

Sajátjaik mellett további két kisgyereket fogadtak magukhoz nevelőszülőként a Budapesttől nem messze élő Hámosék. Az élet úgy hozta, hogy az apa, Ferenc maradt otthon a család és a háztartás ügyeit intézni, így nap mint nap hat ember életét szervezi, és főz, mos, takarít, emellett tanul, és intézi a vállalkozása ügyeit is. Habár biztos abban, hogy jól neveli a gyerekeit, érdekes módon főleg nők érzékeltetik vele, hogy amit csinál, az értéktelen. Gyereknevelésről, hat ember igényeinek összepasszításáról, logisztikáról, társadalmi szerepekről és feminizmusról is beszélgettünk.

Miért te vagy itthon a gyerekekkel?

2010 májusában, érkeztek hozzánk a nevelt gyermekeink. Én középvezető voltam helyben, egy Pest környéki kisvárosban egy cégnél, reggel öltönyben elmentem dolgozni, este hazajöttem, és ezért adtak egy teljesen normális fizetést. A feleségem pedig a fővárosba utazott dolgozni minden reggel, és ez nagyon jól is ment.

Csakhogy amikor reggelente elvittem a gyerekeket a bölcsődébe-óvodába, és ők megkérdezték, hogy ki jön értük, akkor egyre többször az volt a válasz, hogy nem tudom. És akkor egy idő után elkezdtük érezni, hogy ez nincs így jól, és még hat másik ilyen dolog volt, ami miatt nem volt jó ez a felállás. Ráadásul a munkahelyen sem volt minden rendben – és annak tényleg semmi értelme, hogy a munkahely se jó, és otthon sem jó, mert sosem tudod, hogy hogy érsz haza, és mindig, mindenben rögtönözni kell. Úgyhogy láttuk, hogy ezzel valamit csinálni kell.

Nekiálltunk kiszámolni, hogy a keresetünkből mennyi pénz megy fölösleges dolgokra, honnan mennyi pénz jön, és azt kaptuk, hogy ha valamelyikünk fixen itthon marad, és mellette esetleg csinál valamit, akkor ugyanott leszünk, mint addig. Végül az a döntés született, hogy a feleségem jár továbbra is Pestre, én pedig itthon leszek a háztartási alkalmazott, mozgatom a gyerekeket, mosogatok, teregetek, főzök, és csinálok mindent, amit kell, a háttérben. És ha van egy kis időm, akkor a saját cégemet is el tudom indítani. 

shutterstock 19980844

Ez neked jó így? Boldog vagy?

Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember a kényszerből erényt kovácsol, mert lehet úgy is csinálni, hogy jó legyen. A feleségemnek akkor látványosan jól ment a sora a munkahelyén, jól érezte magát, és különben is, ő volt itthon négy évig a gyerekekkel, és most egy kicsit kiszabadult. Korábban pedig, amikor ő volt itthon, én jártam Pestre dolgozni.

Érdekes a dolog megítélése kívülről, vannak bosszantó visszajelzések, de sok pozitív is, az egyik, hogy „de vagány”, és lelkesednek. Ezt főleg akkor látni, amikor például viszem a gyerekeket az óvodába, és mondom nekik, hogy gyerekek, öltözünk, és akkor a gyerekek öltöznek. A többi szülő, akinek meg közben a fején ugrálnak a gyerekei, elismerően bólogat, de többször volt olyan is, hogy megkérdezték: mi a titkos recept. Láttam olyat is, amikor ketten vittek egyetlen gyereket a bölcsődébe, a végére a gyerek szétszedte mind a kettő szülőjét. A mi gyerekeink pedig csinálták, amit kellett, vagy sikerült, vagy nem, ha nem, akkor segítettem, de csinálták. Ennek pedig az lett a vége, hogy óvodás korukra önállóan öltöztek. Eleinte persze nyűgösek voltak, meg cirkuszoltak, aztán ez elmúlt, és elkezdték élvezni, és amikor már kívülről is az látszik, hogy a gyerekek tök jó fejek és normálisan viselkednek, akkor az emberek odajönnek és kifejezik az elismerésüket. Nyilván meg kell lenni az őrültködésnek is, annak is megvan a maga ideje, egy bizonyos határig.

Ösztönös nevelő vagy, vagy utána olvastál, és tudományos alapokon műveled?

Egyáltalán nem tudományos: józan paraszti ésszel, műszaki ember lévén csinálom, amit jónak látok. Van egy szabály, hogy ha ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy csinálod, de más eredményt vársz, akkor az nem fog menni, ott valamit változtatni kell.

De nagyon fontos, hogy megbocsásd magadnak, ha tévedtél, ha hibáztál. Van olyan, hogy elrontod, hogy hibázol, hogy túlreagálod, vagy kiderül, hogy mégsem úgy volt, ahogy te láttad, és a gyereknek volt igaza. Akkor utána oda kell menni bocsánatot kérni, ha úgy adódik, akkor a hároméves gyerektől. De ehhez kell, hogy az ember stabil legyen érzelmileg.

Amikor egy olyan helyen dolgozol, ahol szívják a véredet, jönnek az ügyfelek a problémáikkal, meg havi teljesítménygörbék és -elvárások vannak, akkor a kettőt együtt nem lehet hosszú távon csinálni.

Persze megoldás lehet ilyenkor, hogy valaki besegít, 1-2 gyereket még rá is lehet „sózni” valakire, de amikor az óvodazárás előtt 15 perccel derül ki, hogy került valami azonnali szitu, s bent kell maradnom, akkor a négy gyerek logisztikájára nem tudsz leakasztani senkit. Képzeld el, hogy a szomszédom vagy, ugyanoda járnak oviba a gyerekeink, mész a két gyerekedért kocsival, és mondjuk felhívlak, hogy figyu', nem érek oda, hozd már el légyszi az enyémeket is. El is hoznád őket szívesen, de az ötszemélyes autódban hármótok mellé hogyan teszel be még négy gyereket?

Számos alkalommal volt olyan, hogy elrohantam a gyerekekért, majd még velük együtt visszamentem a munkahelyre, s még egy-másfél órát túlóráztunk, mert a feleségem meg valahol a messzi fővárosban szintén kapott egy „most hamar gyorsan” típusú feladatot. Szerencsére a munkahelyem a jellege miatt érdekes tudott lenni a gyereknek. A feleségem munkahelye ugyanez pepitában, ráadásul ott a vasúti közlekedés „sajátosságai” még jobban nehezítik a helyzetet. Egy ideig ezt lehet csinálni, de előbb-utóbb valaki beledilizik. Vagy te, vagy a gyerekek. Vagy mindenki, az a legrosszabb.

Hogy jött az egyáltalán, hogy nevelőszülők lesztek? Van két saját gyereketek, a legidősebb 10 éves, a következő nyolc, a kicsiket pedig még nem ismerem. Ők testvérek?

Igen, testvérek, négy és hatévesek. Úgy jött, hogy az ismerősünk ismerőséről hallottuk, hogy nevelőszülő, nála öt gyerek volt. Ő egy korunkbeli hölgy, aki életvitelszerűen csinálta ezt. Még akkor hallottunk róla, amikor a mieink kicsik voltak, 2009-ben. Én akkor éppen itthon voltam, mert az előző munkahelyemen felmondtam egy másik reményében, de az nem jött össze, ez a két szék között a padlóra esés esete volt, és akkor átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha nevelőszülők lennénk. Ügyesek vagyunk, hely van… de akkor még csak ennyi volt. Aztán pár hét múlva kiderült, hogy a feleségem is éppen ezen gondolkozott. Elkezdtünk beszélni róla, megnézni, utánajárni. Ennek van egy hosszú folyamata, ezt végigjártuk, eltelt közben egy év, és a végén pedig itt lett a két nevelt gyermekünk.

shutterstock 192166685

Ez azért önbizalmat is mutat: bíztatok abban, láttátok, hogy amit csináltok, az jó, megy nektek a gyereknevelés.

Igen, jól ment, könnyen ment a gyereknevelés, úgy éreztük, hogy hú, mekkora favoritok vagyunk, veregettük egymás vállát. Mígnem egyszer csak idekerült két nevelt gyerek, akik jó fejek, aranyosak, igazából nem is olyan vészesen gáz szituációból jöttek. Aztán telt-múlt az idő, jönnek szembe a nehézségek csőstül, és szembesülsz vele, hogy egyáltalán nem vagy favorit.

Ez a megingás abból jött, hogy négy gyerek mégsem kettő, vagyis a létszám miatt, vagy azért, mert a saját környezetükből, szüleiktől elszakított, nyilván valamennyire sérült gyerekekről van szó, vagy rivalizálás miatt?

A gyerekek száma a legkevésbé játszott ebben szerepet, mert ha ügyes vagy, és jól logisztikázol, átgondolod, akkor darabszámra nem vészes a négy gyerek. Ez a számok nyelvén leírható, például a vasárnapi hajmosás-körömvágás, az négy gyereken 80 köröm. Nem a darabszám a nehézség, hanem a kulturális különbség. Ezt a pozitív oldaláról kell értelmezni, de csak utólag jön rá az ember.

Az a nehézség jött elő, hogy a gyermekvédelmis kollégák nem tudtak semmit az előéletükről, de lényeg, hogy más környezetből jöttek. És a másság, teljesen mindegy, hogy miféle másság. Ha mondjuk, rózsadombi milliomos csemeték lennének, és nem mondjuk, utcabéliek, akkor is nehezebben értenénk meg egymást. Vagyis teljesen mindegy, hogy milyen társadalmi, gazdasági, kulturális eltérés van, nagyon nehéz áthidalni.

Most már ezt tudom, akkor még nem tudtuk, hogy teljesen mások lesznek a reakcióik, mert otthon másképp látták. Ez nem rosszabb vagy jobb, hanem más. Mikor kicsik, és egy kicsit elmaradottak is – nem szellemileg van velük gond, hanem az elhanyagoltság miatt nem fejlődtek úgy – ezt most kell pótolniuk gőzerővel, látványosan, akkor ugyanazokra a szituációkra adott válaszaik teljesen mások lesznek, és nem érted, hogy miért van ez. Aztán rájöttünk, hogy azért, mert másképp szocializálódtak.

A sajátjaink már megtanultak alkalmazkodni a mi személyes hibáinkhoz. Ők ebbe nőttek bele, ezt ők értették. Mindegy, hogy mi az, odaégetem a kávét, vagy valami jellemző hibánk, az nem gond, mert tudják, hogy kell reagálni, és akkor nincs probléma. Csak ha idejön egy „marslakó”, akkor az nem tudja, hogy mi van. És lehet dolgokat másképp csinálni, de mire mindezt összekombináljuk, mire összeszokunk, az évekbe telik.

De addig, amíg össze nem szoktok, te is másképp reagálsz a kicsik reakcióira, amíg a nagyokéra pedig a már bevett módon. Nem okozott ez a saját gyerekeidben megütközést, hogy a kicsiknek mért szabad esetleg valamit, amit nekik nem?

Ez egy jó kérdés. A másképp reagálás semmiképpen nem jelenthet felmentést. A nevelt gyerekek helyzetében nagyon fontos, és ezt nem csak én mondom, hanem a szakemberek is, hogy nincs kivételezés. A legrosszabb, amit tehetsz vele, hogy felmentést adsz nekik azért, mert ők nevelt, vagy, mert ilyen vagy olyan sorsú gyerekek. Abban a pillanatban, ahogy felmentést adsz nekik, elkezd rossz irányba menni az életük, mert megrántják a vállukat, hogy ezt nekik lehet.

Nem akarok társadalmi-szociológiai-politikai irányba elmenni, de meg kell nézni, ebben az országban felmentették az emberek egy jelentős részét saját életükért vállalandó felelősségük alól, s meg lehet nézni, hogy mire jutnak ezek az emberek: semmire.

Az igaz, hogy a gyerekekkel, mondjuk a koruk miatt, másképp kell viselkedni, de ez nem jelenti azt, hogy például a vonaton nem kell viselkedni, és szét lehet szedni a vagont. Ez azt jelenti, hogy másképp kell nekik elmagyarázni, másképp kell nekik felépíteni a dolgokat, hogy megértsék. Megértőbbnek, türelmesebbnek kell lenni velük. De ettől még, ha bejöttünk az udvarról, akkor evés előtt kezet kell mosni. Mindegy, hogy nevelt vagy saját gyerek, ez akkor is így van, és ez nem az ő személyétől függ, és még van ötven dolog, amivel ugyanígy van.

shutterstock 205213141

Szerencsére az óvodában is partnerek ebben, nincs kivételezés. Azzal biztosan nem segítünk egy ilyen (bármilyen) sorsú gyereknek, hogy felmentést adunk pl. az evés előtti kézmosás alól, csak mert régen az anyja nem gondoskodott róla. Ettől még ugyanaz vonatkozik rá is, mint a többiekre, függetlenül attól, hogy a sors mostoha volt-e vagy sem. Azért, mert a hányattatott sorsa miatt késleltetett beszédfejlődése van, arra nem az élet dolgai, szabályai alóli felmentés a megoldás. Hanem akkor kell egy fejlesztőpedagógus, aki segít felzárkózni, de ettől még kell kezet mosni evés előtt.

Mi a helyzet a materiális dolgokkal, a „mit kapok, mit kapok” őrülettel? Ez a gyerekekben azért elég hangsúlyos kérdés szokott lenni, az egyenlősdi és az ebből adódó féltékenység. Hogyan lehet ezt jól intézni?

Alapszabály, hogy a másik dolga tiszteletben van tartva. Én sem veszem el kérdés nélkül az ő dolgaikat, és nekik is el kell kérniük a másik dolgait. És ha egészen kicsi koruktól ahhoz vannak szoktatva, hogy vannak a saját dolgaik, és vannak a közös dolgok, akkor ebből később nincs gond.

A ki mit kap kérdésben, pl. születésnapkor, nincs egyenlősdi. Amikor az egyiknek van születésnapja, az egyik kap, amikor a másiknak, akkor a másik. Olyankor ő az ünnepelt, az őróla szól. A többieknek is eljön a saját idejük, az meg akkor az övék. Ez egy fontos biztonsági kapaszkodó a számukra: azért mert az egyik gyermek aktuálisan valamiért nagyobb figyelmet kap, a többiek tudják, hogy nincs gond, rájuk is sor kerül, nekik is jut kitüntetett figyelem. Evvel tisztában vannak, mi pedig következetesen betartjuk, s ettől biztonságban érzik magukat.

Bármekkora divat is manapság, véletlenül sem fordulhat elő, hogy az egyik szülinapján a többiek is kapnak ajándékot. Egyfelől mire fel kapnának, másfelől mi lesz az egyéniséggel, mi lesz így az ő neki szóló kitüntetett figyelemmel?   

Másképp szeretitek, őket, mint a saját gyerekeiteket?

Persze, hogy máshogy. Nem is cél, hogy ugyanúgy, hiszen ők nem saját gyerekek. Kérdés, hogy hogyan kell jól szeretni egy gyereket. Most az a szeretet, hogy ha tortát kér vacsorára, akkor tortát kap, vagy az, hogy próbálsz jó és gyakran nehéz döntéseket hozni az érdekében?

És az is fontos, hogy mind a négyükkel van olyan közös dolog, ami csak a miénk. Mind a négynek külön-külön, valamilyen rendszerességgel, s lehet, hogy ez csak félórányi idő egy a héten, de ez csak az övé, fixen megvan, és számíthat rá. Ami a lényeg: a dolog működik. És szülőként ez az a minőségi idő (és minőségi lelkiállapot) amit nem tudtunk rájuk fordítani, amíg a teljes munkaidős, rohanós, havi tervszámos, túlórázós életvitelünk volt. S ugyan heti 2-3 órát csak ki tudsz magadból sajtolni, de a „versenyszférás” lelkiállapotod miatt ez közel sem lesz minőségi közösen eltöltött idő.

Vannak a nevelt gyerekeknek különleges igényeik, amik a saját gyerekeknek nem voltak?

Nagyon sokat számít, hogy az első két-három év szülői, anyai odafigyelés kimaradt nekik. Szókincsproblémáik vannak, például ott kezdődnek a gondok, hogy ha azt mondod neki, hogy fogja meg a középső párnát, és tegye be az ágy alá, nem biztos, hogy tudni fogja, hogy melyik a középső, és mi az, hogy alá. Nekik az nem volt meg, amit normál esetben mindenki csinál a gyerekével: az ölébe ülteti és mutatja, hogy nézd, ott a csillár, vagy könyvet nézegetnek, és megmutatják a kutyust meg a nyuszit.

Akinek az első három évben nem mondtak semmit, annak mindezt később kell behozni, ami elég nehéz feladat. Most már jobb a helyzet, egyikükkel másfél éve foglalkozik fejlesztőpedagógus, de ezt sem volt könnyű elérni, és egy csomó dolgot mi vettünk észre, láttuk rajtuk, hogy ennek nem így kellene lennie. Jó sok idő eltelt, míg rájöttünk, hogy egyszerűen a szókincsükkel van gond, a beszédértéssel. 

shutterstock 217895692

Kaptok visszajelzéseket? Mit szólnak ehhez a nem egészen szokványos felálláshoz az emberek?

Kétféle megítélése van a dolognak, az egyik, hogy biztatnak, hogy ez de jó, milyen vagány, hogy én ezt bevállaltam, és milyen rendesek a gyerekek.

A másik fele pedig, hogy én vagyok a háztartási alkalmazott, ami ki is tölti az egész napot, hat ember után mindig van mit csinálni, és az igények is magasak. Pluszban elkezdtem még főiskolára is járni, és beindítottam egy vállalkozást is. De ez kívülről úgy néz ki, és ez az árnyoldala, hogy a jó kiállású és életerős férfi itthon van, és nem csinál semmit, bezzeg szegény asszony a négy gyerekkel, háztartással még Pestre is jár dolgozni.

És ezt többször megkapom, paradox módon kizárólag hölgyektől, amikor megkérdezik, hogy Ferenc, mivel foglalkozik, én pedig elmondom, hogy négy gyereket nevelünk, vezetem a háztartást, mozgatom őket, a nevelt gyerekeket viszem szülői kapcsolattartásra, gyakorlok a lányommal, amikor hegedül, főiskolára járok, működtetem a menet közben elindított vállalkozásomat. És akkor az a reakció, hogy jó-jó, de mit dolgozik? Mondom, hogy ezeket csinálom, mire azt válaszolják, hogy aha, akkor maga nem dolgozik. Közben általában este tizenegykor – általában addig szoktam fönt lenni, dolgozom, vagy beadandó dolgozatot írok – néha eszembe jut, hogy ők vajon most mit csinálnak, alszanak vagy tévét néznek, vagy mit?

De azért sokan elismerően szólnak róla. Vagy amit még sokan nem látnak, hogy amikor bemegyünk az óvodába, leülnek a gyerekek a padra, és mondom nekik, hogy öltözzetek – és öltöznek. Ami nem magától lett így, hanem föl kellett építeni a nehezítő körülmények ellenére. Azt mások nem látták, csak a végeredményt.

Vagy egy másik példa: a délutáni logisztika, a négy gyereknek van vagy nyolcféle foglalkozás iskola után, ami lehet, hogy nem sok, csak fél órák, de ezeket sorban össze kell rakni, egyenként leegyeztetni, hogy ki mikor hova megy, és hol van addig többi, és mikor kell értük menni. Mire ezt összeraktam úgy, hogy működjön, beleszámítva azt is, hogy a gyerekek mit tudnak és mire képesek maguktól, ezt megint nem látták mások belülről, csak azt, hogy működik. De ennek is van valami értéke, még ha kívülről ezt sokan nem is látják.

Közben azt látom, hogy mindenhol csak egyvalami számít: hogy mennyi pénzt hozol haza, és milyen autód van. Az előbbiek, valamint a családcentrikusság, a néha lehetetlen feladatok, helyzetek megoldására való törekvés nem számítanak. Persze csúsznak be hibák, mondjuk elfelejtettem, hogy színházba mennek, ünneplő ruha kellett volna, de végül, mire elindulnak a színházba, ott volt az ünneplős ruha. Ezeket meg lehet csinálni, bár igaz: ezt nem lehet forintosítani, s így pótszereket (pl.: drága ruhát, egzotikus nyaralást, stb.) sem lehet értük vásárolni. De az is igaz, hogy ezek elvégzésének, megoldásának képessége nem attól függ, hogy kinek mi van a nadrágjában, hanem attól, hogy akkor most meg akarom csinálni, vagy nem.

Ezt pedig a férfiak rontják el (mondjuk a nők meg hagyják, mert nincs megoldási kulcsuk a helyzethez), pedig nem kell hozzá sok ész, ám annál több alázat. Megrántják a vállukat, hogy ez női dolog, csinálják a nők. Egy férfinak is meg kell tanulni örülni annak, hogy amikor hajnalban felébred valamelyik gyermek, hogy rosszul van, milyen jó, hogy csak a fürdőszobát hányta össze, és nem az ágyát. Ám amíg a nőkből is gyakran hiányzik az alázat és az önbecsülés, addig hiába lesznek a nők akármilyen feministák, semmi nem fog változni az emberek fejében, mert hiteles és fenntartható női értékrend nélkül csak divatos, hangzatos, de üres vagdalkozás lesz az egyébként respektálható érveket is felsorakoztató Nagy Küzdelmük. 

Gyakran úgy érzem, hogy az uralkodó értékrend, divat, sztereotípiák irányából nézve teljességgel értéktelen, amit csinálok. Amúgy van egy másik pozitív hozadéka is a kialakult élethelyzetnek: a menet közben elindított vállalkozásban felhasználom az itthoni „háziasszonyi” tapasztalataimat. Egyre erősebb tendencia, hogy az otthon lévő feleségek, anyukák valamilyen indíttatásból elkezdjenek valamilyen vállalkozást.

Persze rengeteg észosztó tanácsadót lehet találni, akik segítségére lehetnek egy háziasszonynak, családanyának ebben, de olyan már nem nagyon van, aki férfi módra gondolkodva, de háziasszonyi – családanyai minőségben és szemlélettel tudna segíteni nekik ebben, tapasztalatból átérezve és belátva ennek az „életformának” a sajátosságait, szükségszerűségeit.

Az igazi pozitív értéke saját magamban belül van, látom, hogy ezt lehet jól csinálni, ez működhet. Az elején kérdezted, hogy boldog vagyok-e. Alapvetően igen, de ezt a képet árnyalja, hogy azt látom, mind kevesebb értéke van egy jól működő családnak, s mind inkább deviancia lesz a normálisan felnövő gyermek, s a magát a bőrében jól érző szülő, függetlenül attól, melyikük  jár a munkahelyre, s melyikük sikálja a fürdőszobát. De lehet, hogy a gyerekek majd egyszer értékelni fogják, és persze a gyerekekkel való személyes kapcsolat táplálja ennek a formációnak a sikerességébe vetett hitemet. De azért ők is észreveszik, hogy az, hogy apa van itthon és anya megy el dolgozni, ez máshol másképp van, nem ez a megszokott.

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2015.03.31 10:01:02TOPGUN

    RESPECT!

  • 2015.03.31 10:13:07babó

    Respekt!

    De... (bocsánat, hogy itt a de) kérem, ne használjuk már a feministát szitokszóként! Egy "igazi" feminista igenis értékeli, amit csinálsz és tisztel érte, mert tiszteli az emberi döntéseket, azt is, hogy te férfiként állsz helyt ebben a szituációban.

    Az alázat és önbecsülés pedig éppen annyira hiányzik a nőkből, mint a férfiakból, szal ne versenyeztessük őket.

    Tisztelet mindenkinek, aki így vagy úgy értékes mintát követ.

  • 2015.03.31 10:14:04fizetekmegegysort

    Képzeletbeli kalapom megemelve! :)

  • 2015.03.31 10:32:11GabikA

    Irigyellek...

  • 2015.03.31 11:28:13újnickreg

    Érdekes...sok nő megsértődik, ha valaki azt mondja nekik "ja, te csak otthon vagy a gyerekkel" - viszont valószínűleg ugyanezek a nők pedig a férfinek mondják, hogy "jó, jó, de mit dolgozol" :-)
    Őszintén csodállak! Mindkettőtöket a feleségeddel.

  • 2015.03.31 12:21:14dreamhotep

    de jó volt ezt olvasni :) tisztelet anyának és apának, jó emberek vagytok

  • 2015.03.31 12:35:28atvitt ertelem

    Maximális tisztelet és csodálat, le a kalappal! Csak így tovább! Bár több ilyen klassz, vagány család lenne.

    Ugyanakkor én azt hiányolom, hogy bár itt a férfi szentté lett avatva (megjegyzem joggal, és én is felnézek rá, hogy mindezt be merte vállalni), amikor ugyanezt egy nő végzi el, és éli át, és hallgatja a megjegyzéseket, beszólásokat, hogy otthon ülsz egész nap, és nem csinálsz semmit, akkor azt a megjegyzést az emberek nem ítélik el, mert tényleg, mit csinál otthon egész nap. A társadalom kvázi egyetért, mert mi az a kis házimunka, meg gyereknevelés. Pedig, mint ahogy a fenti cikk is jól kifejti, egy egész napos, napi 16 órás, heti 7 napos kemény munkáról beszélünk! Nincs betegszabadság, nincs pihenőnap, nem lehet lazítani, nem figyelni. Az egész megbecsülése hiányzik.

  • 2015.03.31 13:53:13bbrrr

    @atvitt ertelem: az ilyen hangvételű cikkekben a családanyák is ugyanúgy szentté vannak avatva, és ugyanúgy mennek a megjegyzések, hogy bezzeg a férfiak mennyire nem értékelik ezt. Csak ott még meg van spékelve egy adag "mert a nőket elnyomják", és a "biztos a karrierjét áldozta fel a férjéért és a családért" típusú okos hozzászólások.

    Hol hiányzik ennek a megbecsülése?
    Az államnak kéne talán jobban honorálni?
    A dolognak ott van a megbecsülése, hogy lesz jó néhány felnőtt gyermeked, akik felismerik, hogy mennyire sokat tettél értük, és igyekeznek majd viszonozni ezt. Ez annak kimarad, aki nem vállal gyereket, vagy vállal, de napi 12 órában dolgozik mellette, hogy meglegyen az évi 2 hét síelés + 2 hét riviéra.
    Meg ott van a gyereknevelés sok sok öröme.

    Véleményem szerint annak van szüksége társadalmi elismerésre, aki saját maga nem biztos abban, hogy nagyjából jól csinálja a dolgait. Erre van az embernek házastársa, hogy ilyen támasz legyen, amikor néha-néha kell neki a külső megerősítés. De arra egy átlagos felnőttnek nem lehet szüksége, hogy hetente piedesztálra emeljék azért, amit csinál.

  • 2015.03.31 15:23:21gumirocker

    bbrrrr-nek: azért azt is jó lenne látni, hogy sok anya és most már nem egyszer apa is egyedül marad egy-két-három-négy gyerekkel és a napi 12 órázás a megélhetésükre kell, nem sielésre. Ez megint csak egy divatos sztereotípia, hogy az 12 órázik, aki luxust akar. Hát nem, sajnos nem. Ez az egyik nagy adóssága a rendszerváltás utáni mindenkori! magyar államnak, hogy segítsen azokon, akik ilyen helyzetbe kerültek, azzal, hogy nem csak 4 óráig van óvoda/iskola, ahol a gyerekeket ellátják, mert a napi munkaidő már a legritkább esetben tart csak addig.

    A posztíró és a családja előtt meg én is emelem kalapom, kívánom, hogy rendben menjenek a dolgaik, együtt is, családként is, párként is és egyénenként is.

  • 2015.03.31 21:46:39dívamacska

    Bbrrr: Azért az kurva szar dolog ám, amikor kidolgozod a beled, és mégis mindenki úgy tesz, mintha egy ingyenélő lennél, vagy a te nehéz munkád egy nagy nulla lenne. Az ember már csak olyan állat, hogy szüksége van az elismerésre. Plusz nem szép üzenet azt közvetíteni, hogy amit te csinálsz, az az említésre sem méltó alap, amit bárki a kisujjából kiráz, holott sokszor többet melózol gyerekekkel és háztartással, mint egy olyan, aki pénzért jár be valahova dolgozni. Mégis úgy tekintik, hogy ő dolgozik, te meg nem. Ja, és megnézheted a nyugdíjadat, ha otthon vagy négy gyerekkel jópár évig, vagy főállású anya vagy egy szakajtó kölyökkel. Ebből látszik a legjobban, minek tartja valójában a társadalom a gyereknevelést (az nem munka), közben nyomatják a keresztény dumát a család szentségéről, meg bazsajognak nőnapon meg anyák napján, meg megy a lelkiismeret-furdalás keltése ezerrel, ha te véletlenül nem akarsz legalább három gyereket. Hányás.

  • 2015.03.31 22:28:38delphinus

    Hát ez nagyon tetszett!
    Férfiszájból az, hogy a háztartásbeliségnek értéke van! Nahát!
    A nők egy jelentős hányada is, akik egyébként ismerik ezt az utat annak minden nehézségével és szépségével együtt, lenézi a házimunkát és unalmasnak, idegesítőnek találja a gyerekekkel való otthoni foglalkozást.

  • 2015.04.01 10:35:40rianas7

    Nagyon jó volt olvasni! sok ilyen apa-szívű férfi kellene!

  • 2015.04.01 11:11:04atvitt ertelem

    Brrrr,

    Nem arra van szüksége egy nagycsaládos anyának/apának, hogy "hetente piedesztálra emeljék", ez nagyon erős csúsztatás, eztt senki se mondta.

    Azt viszont te is biztosan tapasztaltad már akár magadon, akár másokon, hogy amikor egy társaságban megkérdezik a htb-t, hogy és mit dolgozol, és ő megmondja, hogy x gyereket lát el, és jelenleg otthon van, akkor lenézés, fitymálás, szájhúzás a jutalma. És magában mindenki azt gondolja, hogy ingyenélő, lusta, nincs benne ambíció stb.

    Nem, nem kell ahhoz önmagában bizonytalannak, kiegyensúlyozatlannak lenni, hogy az embernek szüksége legyen a környezete megbecsülésére. És nem, nem elég ha csak a házastársa bizonygatja, hogy milyen nagyon megbecsüli. Ha valaki a külvilágtól csak a lenézést kapja, az bizony aláássa az önbizalmát.

    És ne túlozzunk, nem kell szentté avatni, csak elismerni, hogy az otthoni munka is van olyan kemény, sőt sokszor keményebb, mint egy nyugodt, kényelmes irodában, meghatározott feladatokat elvégezni napi 8 órában, azaz fele annyi időben, amiért még fizetés, TB, nyugdíj-jogosultság és vállveregetés is jár.

    Divatmacskával értek egyet, sajnálom.

  • 2015.04.01 11:44:18[c]

    dívamacska
    Ott a pont.

  • 2015.04.01 19:21:37HámosFeri

    Bbrrr: Arra valóban nincs szükség, hogy hetente szenté avassanak csak mert teszem a dolgom. De azért azt ne várjuk el tőlem, hogy örüljek a megítéltetésemnek. Pl.: ilyennek: "menne inkább dolgozni, ahelyett, hogy más fattyát neveli!" Szerinted...?
    Rianas7: "apaszívű férfi", ez annyira szép, köszönöm!

  • 2015.04.01 19:23:40HámosFeri

    Kedves Kommentelők!

    Köszönöm a bíztató és elismerő szavakat, igazán jól esnek. És bizony nagy szükség van rá...
    Mindenképpen el kell mondanom, hogy az interjú célja véletlenül sem a FÉRFI piedesztára emelése volt, hiszen ahogyan az interjúban is szerepel, teljesen mindegy, hogy kinek mi van a nadrágjában (szoknyájában), attól még a családnak működnie kell. Kétségtelen: kockás férfiaggyal egy sor dolog másképpen kerül megoldásra, ám ez koránt sem minőségi különbség.
    Babó: A feministákra utaló megjegyzésemben semmiképpen sem szitoknak szántam a feminista jelzőt, ugyanakkor abban is egyet érthetünk, hogy gyakran vált ki ellenkező hatást egynémely túlzóan feminista megnyilvánulás.
    Ettől azonban sokkal nagyobb baj, hogy magának a családnak, mint intézménynek a megítélése, értéke van erősen csökkenőben.
    Alázat - önbecsülés: hát igen, gyakran látom a gyerekeim osztály- és csoporttársai szüleit, hát mit mondjak...? Kár azokért a gyerekekért... :-(

  • 2015.04.01 19:24:05HámosFeri

    Dívamacska indulatait is megértem, sajnos magam is érzékelem néha, hogy 1 vagy 2 gyerek az nem gyerek, főleg nem család, persze amikor kiderül, hogy nálunk itt-ott összesen négy gyerek van, akkor azért alábbhagy a lesajnálás, bár kapaszkodónak még megmarad a "jó, de abból kettő nem a Tiétek..."
    Delphinus, hát hogy' a viharba ne lenne értéke a háztartásbeliségnek, különben honnan lenne a kaja, meg a tiszta ruha...? :-) Sajnálom, ha Te környezetedben lévő férfiak ezt nem így gondolják, nekem ebből úgy tűnik - már elnézést érte - mintha Téged cselédnak tartanának, vagy valami effélének, de semmiképpen sem egyenrangú társnak. Ez gáz, ha így van... Ugyanakkor olyan nőket is ismerek, akikről írtál. (lásd még: Hobó, Hajtók dala)
    Ujnickreg: sok igazság van abban, amit írtál, sz'tem ez azért lehet így, mert akiknek nem tartják semmire a házimunkáját, végül maga is elhiszi, s emiatt elkezdi ő is így látni.

  • 2015.04.01 19:28:08HámosFeri

    Az egyik mondat helyesen:

    Alázat - önbecsülés: hát igen, gyakran látom a gyerekeim egy-két osztály- és csoporttársai szüleit, hát mit mondjak...? Kár azokért a gyerekekért... :-(
    Tehát természetesen nem mind olyan, de van egy-két igen gáz arc...

Blogok, amiket olvasunk

MENŐ LAKÁS Hangulatos nappalik fehér téglákkal

A fehérre festett téglafal olyan visszafogott dizájnelem, ami egyből érdekesebbé tesz bármilyen lakást. Mutatjuk a jó példákat: modern, szellős, világos.

KETTŐS MÉRCE Kinek járjanak a segélyek?

Aki megérdemli? Aki rászorul? Aki balszerencsés? Az igazságos újraelosztás rendszere nem is olyan egyszerű.

GADGET Menő mobil 26 ezer alatt

A Xiaomi Redmi 4A az egyik legkedveltebb telefon hazánkban a gyártó kínálatából. Nem is csoda, mert ilyen tudást ilyen áron kevesen adnak!
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta