"Jó, jó, de mit dolgozik?" - Interjú egy négy gyermeket nevelő, háztartásbeli apukával

Zanza!

Sajátjaik mellett további két kisgyereket fogadtak magukhoz nevelőszülőként a Budapesttől nem messze élő Hámosék. Az élet úgy hozta, hogy az apa, Ferenc maradt otthon a család és a háztartás ügyeit intézni, így nap mint nap hat ember életét szervezi, és főz, mos, takarít, emellett tanul, és intézi a vállalkozása ügyeit is. Habár biztos abban, hogy jól neveli a gyerekeit, érdekes módon főleg nők érzékeltetik vele, hogy amit csinál, az értéktelen. Gyereknevelésről, hat ember igényeinek összepasszításáról, logisztikáról, társadalmi szerepekről és feminizmusról is beszélgettünk.

Miért te vagy itthon a gyerekekkel?

2010 májusában, érkeztek hozzánk a nevelt gyermekeink. Én középvezető voltam helyben, egy Pest környéki kisvárosban egy cégnél, reggel öltönyben elmentem dolgozni, este hazajöttem, és ezért adtak egy teljesen normális fizetést. A feleségem pedig a fővárosba utazott dolgozni minden reggel, és ez nagyon jól is ment.

Csakhogy amikor reggelente elvittem a gyerekeket a bölcsődébe-óvodába, és ők megkérdezték, hogy ki jön értük, akkor egyre többször az volt a válasz, hogy nem tudom. És akkor egy idő után elkezdtük érezni, hogy ez nincs így jól, és még hat másik ilyen dolog volt, ami miatt nem volt jó ez a felállás. Ráadásul a munkahelyen sem volt minden rendben – és annak tényleg semmi értelme, hogy a munkahely se jó, és otthon sem jó, mert sosem tudod, hogy hogy érsz haza, és mindig, mindenben rögtönözni kell. Úgyhogy láttuk, hogy ezzel valamit csinálni kell.

Nekiálltunk kiszámolni, hogy a keresetünkből mennyi pénz megy fölösleges dolgokra, honnan mennyi pénz jön, és azt kaptuk, hogy ha valamelyikünk fixen itthon marad, és mellette esetleg csinál valamit, akkor ugyanott leszünk, mint addig. Végül az a döntés született, hogy a feleségem jár továbbra is Pestre, én pedig itthon leszek a háztartási alkalmazott, mozgatom a gyerekeket, mosogatok, teregetek, főzök, és csinálok mindent, amit kell, a háttérben. És ha van egy kis időm, akkor a saját cégemet is el tudom indítani. 

shutterstock 19980844

Ez neked jó így? Boldog vagy?

Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember a kényszerből erényt kovácsol, mert lehet úgy is csinálni, hogy jó legyen. A feleségemnek akkor látványosan jól ment a sora a munkahelyén, jól érezte magát, és különben is, ő volt itthon négy évig a gyerekekkel, és most egy kicsit kiszabadult. Korábban pedig, amikor ő volt itthon, én jártam Pestre dolgozni.

Érdekes a dolog megítélése kívülről, vannak bosszantó visszajelzések, de sok pozitív is, az egyik, hogy „de vagány”, és lelkesednek. Ezt főleg akkor látni, amikor például viszem a gyerekeket az óvodába, és mondom nekik, hogy gyerekek, öltözünk, és akkor a gyerekek öltöznek. A többi szülő, akinek meg közben a fején ugrálnak a gyerekei, elismerően bólogat, de többször volt olyan is, hogy megkérdezték: mi a titkos recept. Láttam olyat is, amikor ketten vittek egyetlen gyereket a bölcsődébe, a végére a gyerek szétszedte mind a kettő szülőjét. A mi gyerekeink pedig csinálták, amit kellett, vagy sikerült, vagy nem, ha nem, akkor segítettem, de csinálták. Ennek pedig az lett a vége, hogy óvodás korukra önállóan öltöztek. Eleinte persze nyűgösek voltak, meg cirkuszoltak, aztán ez elmúlt, és elkezdték élvezni, és amikor már kívülről is az látszik, hogy a gyerekek tök jó fejek és normálisan viselkednek, akkor az emberek odajönnek és kifejezik az elismerésüket. Nyilván meg kell lenni az őrültködésnek is, annak is megvan a maga ideje, egy bizonyos határig.

Ösztönös nevelő vagy, vagy utána olvastál, és tudományos alapokon műveled?

Egyáltalán nem tudományos: józan paraszti ésszel, műszaki ember lévén csinálom, amit jónak látok. Van egy szabály, hogy ha ugyanazt a dolgot mindig ugyanúgy csinálod, de más eredményt vársz, akkor az nem fog menni, ott valamit változtatni kell.

De nagyon fontos, hogy megbocsásd magadnak, ha tévedtél, ha hibáztál. Van olyan, hogy elrontod, hogy hibázol, hogy túlreagálod, vagy kiderül, hogy mégsem úgy volt, ahogy te láttad, és a gyereknek volt igaza. Akkor utána oda kell menni bocsánatot kérni, ha úgy adódik, akkor a hároméves gyerektől. De ehhez kell, hogy az ember stabil legyen érzelmileg.

Amikor egy olyan helyen dolgozol, ahol szívják a véredet, jönnek az ügyfelek a problémáikkal, meg havi teljesítménygörbék és -elvárások vannak, akkor a kettőt együtt nem lehet hosszú távon csinálni.

Persze megoldás lehet ilyenkor, hogy valaki besegít, 1-2 gyereket még rá is lehet „sózni” valakire, de amikor az óvodazárás előtt 15 perccel derül ki, hogy került valami azonnali szitu, s bent kell maradnom, akkor a négy gyerek logisztikájára nem tudsz leakasztani senkit. Képzeld el, hogy a szomszédom vagy, ugyanoda járnak oviba a gyerekeink, mész a két gyerekedért kocsival, és mondjuk felhívlak, hogy figyu', nem érek oda, hozd már el légyszi az enyémeket is. El is hoznád őket szívesen, de az ötszemélyes autódban hármótok mellé hogyan teszel be még négy gyereket?

Számos alkalommal volt olyan, hogy elrohantam a gyerekekért, majd még velük együtt visszamentem a munkahelyre, s még egy-másfél órát túlóráztunk, mert a feleségem meg valahol a messzi fővárosban szintén kapott egy „most hamar gyorsan” típusú feladatot. Szerencsére a munkahelyem a jellege miatt érdekes tudott lenni a gyereknek. A feleségem munkahelye ugyanez pepitában, ráadásul ott a vasúti közlekedés „sajátosságai” még jobban nehezítik a helyzetet. Egy ideig ezt lehet csinálni, de előbb-utóbb valaki beledilizik. Vagy te, vagy a gyerekek. Vagy mindenki, az a legrosszabb.

Hogy jött az egyáltalán, hogy nevelőszülők lesztek? Van két saját gyereketek, a legidősebb 10 éves, a következő nyolc, a kicsiket pedig még nem ismerem. Ők testvérek?

Igen, testvérek, négy és hatévesek. Úgy jött, hogy az ismerősünk ismerőséről hallottuk, hogy nevelőszülő, nála öt gyerek volt. Ő egy korunkbeli hölgy, aki életvitelszerűen csinálta ezt. Még akkor hallottunk róla, amikor a mieink kicsik voltak, 2009-ben. Én akkor éppen itthon voltam, mert az előző munkahelyemen felmondtam egy másik reményében, de az nem jött össze, ez a két szék között a padlóra esés esete volt, és akkor átfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha nevelőszülők lennénk. Ügyesek vagyunk, hely van… de akkor még csak ennyi volt. Aztán pár hét múlva kiderült, hogy a feleségem is éppen ezen gondolkozott. Elkezdtünk beszélni róla, megnézni, utánajárni. Ennek van egy hosszú folyamata, ezt végigjártuk, eltelt közben egy év, és a végén pedig itt lett a két nevelt gyermekünk.

shutterstock 192166685

Ez azért önbizalmat is mutat: bíztatok abban, láttátok, hogy amit csináltok, az jó, megy nektek a gyereknevelés.

Igen, jól ment, könnyen ment a gyereknevelés, úgy éreztük, hogy hú, mekkora favoritok vagyunk, veregettük egymás vállát. Mígnem egyszer csak idekerült két nevelt gyerek, akik jó fejek, aranyosak, igazából nem is olyan vészesen gáz szituációból jöttek. Aztán telt-múlt az idő, jönnek szembe a nehézségek csőstül, és szembesülsz vele, hogy egyáltalán nem vagy favorit.

Ez a megingás abból jött, hogy négy gyerek mégsem kettő, vagyis a létszám miatt, vagy azért, mert a saját környezetükből, szüleiktől elszakított, nyilván valamennyire sérült gyerekekről van szó, vagy rivalizálás miatt?

A gyerekek száma a legkevésbé játszott ebben szerepet, mert ha ügyes vagy, és jól logisztikázol, átgondolod, akkor darabszámra nem vészes a négy gyerek. Ez a számok nyelvén leírható, például a vasárnapi hajmosás-körömvágás, az négy gyereken 80 köröm. Nem a darabszám a nehézség, hanem a kulturális különbség. Ezt a pozitív oldaláról kell értelmezni, de csak utólag jön rá az ember.

Az a nehézség jött elő, hogy a gyermekvédelmis kollégák nem tudtak semmit az előéletükről, de lényeg, hogy más környezetből jöttek. És a másság, teljesen mindegy, hogy miféle másság. Ha mondjuk, rózsadombi milliomos csemeték lennének, és nem mondjuk, utcabéliek, akkor is nehezebben értenénk meg egymást. Vagyis teljesen mindegy, hogy milyen társadalmi, gazdasági, kulturális eltérés van, nagyon nehéz áthidalni.

Most már ezt tudom, akkor még nem tudtuk, hogy teljesen mások lesznek a reakcióik, mert otthon másképp látták. Ez nem rosszabb vagy jobb, hanem más. Mikor kicsik, és egy kicsit elmaradottak is – nem szellemileg van velük gond, hanem az elhanyagoltság miatt nem fejlődtek úgy – ezt most kell pótolniuk gőzerővel, látványosan, akkor ugyanazokra a szituációkra adott válaszaik teljesen mások lesznek, és nem érted, hogy miért van ez. Aztán rájöttünk, hogy azért, mert másképp szocializálódtak.

A sajátjaink már megtanultak alkalmazkodni a mi személyes hibáinkhoz. Ők ebbe nőttek bele, ezt ők értették. Mindegy, hogy mi az, odaégetem a kávét, vagy valami jellemző hibánk, az nem gond, mert tudják, hogy kell reagálni, és akkor nincs probléma. Csak ha idejön egy „marslakó”, akkor az nem tudja, hogy mi van. És lehet dolgokat másképp csinálni, de mire mindezt összekombináljuk, mire összeszokunk, az évekbe telik.

De addig, amíg össze nem szoktok, te is másképp reagálsz a kicsik reakcióira, amíg a nagyokéra pedig a már bevett módon. Nem okozott ez a saját gyerekeidben megütközést, hogy a kicsiknek mért szabad esetleg valamit, amit nekik nem?

Ez egy jó kérdés. A másképp reagálás semmiképpen nem jelenthet felmentést. A nevelt gyerekek helyzetében nagyon fontos, és ezt nem csak én mondom, hanem a szakemberek is, hogy nincs kivételezés. A legrosszabb, amit tehetsz vele, hogy felmentést adsz nekik azért, mert ők nevelt, vagy, mert ilyen vagy olyan sorsú gyerekek. Abban a pillanatban, ahogy felmentést adsz nekik, elkezd rossz irányba menni az életük, mert megrántják a vállukat, hogy ezt nekik lehet.

Nem akarok társadalmi-szociológiai-politikai irányba elmenni, de meg kell nézni, ebben az országban felmentették az emberek egy jelentős részét saját életükért vállalandó felelősségük alól, s meg lehet nézni, hogy mire jutnak ezek az emberek: semmire.

Az igaz, hogy a gyerekekkel, mondjuk a koruk miatt, másképp kell viselkedni, de ez nem jelenti azt, hogy például a vonaton nem kell viselkedni, és szét lehet szedni a vagont. Ez azt jelenti, hogy másképp kell nekik elmagyarázni, másképp kell nekik felépíteni a dolgokat, hogy megértsék. Megértőbbnek, türelmesebbnek kell lenni velük. De ettől még, ha bejöttünk az udvarról, akkor evés előtt kezet kell mosni. Mindegy, hogy nevelt vagy saját gyerek, ez akkor is így van, és ez nem az ő személyétől függ, és még van ötven dolog, amivel ugyanígy van.

shutterstock 205213141

Szerencsére az óvodában is partnerek ebben, nincs kivételezés. Azzal biztosan nem segítünk egy ilyen (bármilyen) sorsú gyereknek, hogy felmentést adunk pl. az evés előtti kézmosás alól, csak mert régen az anyja nem gondoskodott róla. Ettől még ugyanaz vonatkozik rá is, mint a többiekre, függetlenül attól, hogy a sors mostoha volt-e vagy sem. Azért, mert a hányattatott sorsa miatt késleltetett beszédfejlődése van, arra nem az élet dolgai, szabályai alóli felmentés a megoldás. Hanem akkor kell egy fejlesztőpedagógus, aki segít felzárkózni, de ettől még kell kezet mosni evés előtt.

Mi a helyzet a materiális dolgokkal, a „mit kapok, mit kapok” őrülettel? Ez a gyerekekben azért elég hangsúlyos kérdés szokott lenni, az egyenlősdi és az ebből adódó féltékenység. Hogyan lehet ezt jól intézni?

Alapszabály, hogy a másik dolga tiszteletben van tartva. Én sem veszem el kérdés nélkül az ő dolgaikat, és nekik is el kell kérniük a másik dolgait. És ha egészen kicsi koruktól ahhoz vannak szoktatva, hogy vannak a saját dolgaik, és vannak a közös dolgok, akkor ebből később nincs gond.

A ki mit kap kérdésben, pl. születésnapkor, nincs egyenlősdi. Amikor az egyiknek van születésnapja, az egyik kap, amikor a másiknak, akkor a másik. Olyankor ő az ünnepelt, az őróla szól. A többieknek is eljön a saját idejük, az meg akkor az övék. Ez egy fontos biztonsági kapaszkodó a számukra: azért mert az egyik gyermek aktuálisan valamiért nagyobb figyelmet kap, a többiek tudják, hogy nincs gond, rájuk is sor kerül, nekik is jut kitüntetett figyelem. Evvel tisztában vannak, mi pedig következetesen betartjuk, s ettől biztonságban érzik magukat.

Bármekkora divat is manapság, véletlenül sem fordulhat elő, hogy az egyik szülinapján a többiek is kapnak ajándékot. Egyfelől mire fel kapnának, másfelől mi lesz az egyéniséggel, mi lesz így az ő neki szóló kitüntetett figyelemmel?   

Másképp szeretitek, őket, mint a saját gyerekeiteket?

Persze, hogy máshogy. Nem is cél, hogy ugyanúgy, hiszen ők nem saját gyerekek. Kérdés, hogy hogyan kell jól szeretni egy gyereket. Most az a szeretet, hogy ha tortát kér vacsorára, akkor tortát kap, vagy az, hogy próbálsz jó és gyakran nehéz döntéseket hozni az érdekében?

És az is fontos, hogy mind a négyükkel van olyan közös dolog, ami csak a miénk. Mind a négynek külön-külön, valamilyen rendszerességgel, s lehet, hogy ez csak félórányi idő egy a héten, de ez csak az övé, fixen megvan, és számíthat rá. Ami a lényeg: a dolog működik. És szülőként ez az a minőségi idő (és minőségi lelkiállapot) amit nem tudtunk rájuk fordítani, amíg a teljes munkaidős, rohanós, havi tervszámos, túlórázós életvitelünk volt. S ugyan heti 2-3 órát csak ki tudsz magadból sajtolni, de a „versenyszférás” lelkiállapotod miatt ez közel sem lesz minőségi közösen eltöltött idő.

Vannak a nevelt gyerekeknek különleges igényeik, amik a saját gyerekeknek nem voltak?

Nagyon sokat számít, hogy az első két-három év szülői, anyai odafigyelés kimaradt nekik. Szókincsproblémáik vannak, például ott kezdődnek a gondok, hogy ha azt mondod neki, hogy fogja meg a középső párnát, és tegye be az ágy alá, nem biztos, hogy tudni fogja, hogy melyik a középső, és mi az, hogy alá. Nekik az nem volt meg, amit normál esetben mindenki csinál a gyerekével: az ölébe ülteti és mutatja, hogy nézd, ott a csillár, vagy könyvet nézegetnek, és megmutatják a kutyust meg a nyuszit.

Akinek az első három évben nem mondtak semmit, annak mindezt később kell behozni, ami elég nehéz feladat. Most már jobb a helyzet, egyikükkel másfél éve foglalkozik fejlesztőpedagógus, de ezt sem volt könnyű elérni, és egy csomó dolgot mi vettünk észre, láttuk rajtuk, hogy ennek nem így kellene lennie. Jó sok idő eltelt, míg rájöttünk, hogy egyszerűen a szókincsükkel van gond, a beszédértéssel. 

shutterstock 217895692

Kaptok visszajelzéseket? Mit szólnak ehhez a nem egészen szokványos felálláshoz az emberek?

Kétféle megítélése van a dolognak, az egyik, hogy biztatnak, hogy ez de jó, milyen vagány, hogy én ezt bevállaltam, és milyen rendesek a gyerekek.

A másik fele pedig, hogy én vagyok a háztartási alkalmazott, ami ki is tölti az egész napot, hat ember után mindig van mit csinálni, és az igények is magasak. Pluszban elkezdtem még főiskolára is járni, és beindítottam egy vállalkozást is. De ez kívülről úgy néz ki, és ez az árnyoldala, hogy a jó kiállású és életerős férfi itthon van, és nem csinál semmit, bezzeg szegény asszony a négy gyerekkel, háztartással még Pestre is jár dolgozni.

És ezt többször megkapom, paradox módon kizárólag hölgyektől, amikor megkérdezik, hogy Ferenc, mivel foglalkozik, én pedig elmondom, hogy négy gyereket nevelünk, vezetem a háztartást, mozgatom őket, a nevelt gyerekeket viszem szülői kapcsolattartásra, gyakorlok a lányommal, amikor hegedül, főiskolára járok, működtetem a menet közben elindított vállalkozásomat. És akkor az a reakció, hogy jó-jó, de mit dolgozik? Mondom, hogy ezeket csinálom, mire azt válaszolják, hogy aha, akkor maga nem dolgozik. Közben általában este tizenegykor – általában addig szoktam fönt lenni, dolgozom, vagy beadandó dolgozatot írok – néha eszembe jut, hogy ők vajon most mit csinálnak, alszanak vagy tévét néznek, vagy mit?

De azért sokan elismerően szólnak róla. Vagy amit még sokan nem látnak, hogy amikor bemegyünk az óvodába, leülnek a gyerekek a padra, és mondom nekik, hogy öltözzetek – és öltöznek. Ami nem magától lett így, hanem föl kellett építeni a nehezítő körülmények ellenére. Azt mások nem látták, csak a végeredményt.

Vagy egy másik példa: a délutáni logisztika, a négy gyereknek van vagy nyolcféle foglalkozás iskola után, ami lehet, hogy nem sok, csak fél órák, de ezeket sorban össze kell rakni, egyenként leegyeztetni, hogy ki mikor hova megy, és hol van addig többi, és mikor kell értük menni. Mire ezt összeraktam úgy, hogy működjön, beleszámítva azt is, hogy a gyerekek mit tudnak és mire képesek maguktól, ezt megint nem látták mások belülről, csak azt, hogy működik. De ennek is van valami értéke, még ha kívülről ezt sokan nem is látják.

Közben azt látom, hogy mindenhol csak egyvalami számít: hogy mennyi pénzt hozol haza, és milyen autód van. Az előbbiek, valamint a családcentrikusság, a néha lehetetlen feladatok, helyzetek megoldására való törekvés nem számítanak. Persze csúsznak be hibák, mondjuk elfelejtettem, hogy színházba mennek, ünneplő ruha kellett volna, de végül, mire elindulnak a színházba, ott volt az ünneplős ruha. Ezeket meg lehet csinálni, bár igaz: ezt nem lehet forintosítani, s így pótszereket (pl.: drága ruhát, egzotikus nyaralást, stb.) sem lehet értük vásárolni. De az is igaz, hogy ezek elvégzésének, megoldásának képessége nem attól függ, hogy kinek mi van a nadrágjában, hanem attól, hogy akkor most meg akarom csinálni, vagy nem.

Ezt pedig a férfiak rontják el (mondjuk a nők meg hagyják, mert nincs megoldási kulcsuk a helyzethez), pedig nem kell hozzá sok ész, ám annál több alázat. Megrántják a vállukat, hogy ez női dolog, csinálják a nők. Egy férfinak is meg kell tanulni örülni annak, hogy amikor hajnalban felébred valamelyik gyermek, hogy rosszul van, milyen jó, hogy csak a fürdőszobát hányta össze, és nem az ágyát. Ám amíg a nőkből is gyakran hiányzik az alázat és az önbecsülés, addig hiába lesznek a nők akármilyen feministák, semmi nem fog változni az emberek fejében, mert hiteles és fenntartható női értékrend nélkül csak divatos, hangzatos, de üres vagdalkozás lesz az egyébként respektálható érveket is felsorakoztató Nagy Küzdelmük. 

Gyakran úgy érzem, hogy az uralkodó értékrend, divat, sztereotípiák irányából nézve teljességgel értéktelen, amit csinálok. Amúgy van egy másik pozitív hozadéka is a kialakult élethelyzetnek: a menet közben elindított vállalkozásban felhasználom az itthoni „háziasszonyi” tapasztalataimat. Egyre erősebb tendencia, hogy az otthon lévő feleségek, anyukák valamilyen indíttatásból elkezdjenek valamilyen vállalkozást.

Persze rengeteg észosztó tanácsadót lehet találni, akik segítségére lehetnek egy háziasszonynak, családanyának ebben, de olyan már nem nagyon van, aki férfi módra gondolkodva, de háziasszonyi – családanyai minőségben és szemlélettel tudna segíteni nekik ebben, tapasztalatból átérezve és belátva ennek az „életformának” a sajátosságait, szükségszerűségeit.

Az igazi pozitív értéke saját magamban belül van, látom, hogy ezt lehet jól csinálni, ez működhet. Az elején kérdezted, hogy boldog vagyok-e. Alapvetően igen, de ezt a képet árnyalja, hogy azt látom, mind kevesebb értéke van egy jól működő családnak, s mind inkább deviancia lesz a normálisan felnövő gyermek, s a magát a bőrében jól érző szülő, függetlenül attól, melyikük  jár a munkahelyre, s melyikük sikálja a fürdőszobát. De lehet, hogy a gyerekek majd egyszer értékelni fogják, és persze a gyerekekkel való személyes kapcsolat táplálja ennek a formációnak a sikerességébe vetett hitemet. De azért ők is észreveszik, hogy az, hogy apa van itthon és anya megy el dolgozni, ez máshol másképp van, nem ez a megszokott.

Blogmustra