"A szajhának fájt, hogy hús és vér lett egykori hibája" - interjú

Zanza!

Beszélgetés egy örökbefogadott felnőttel. Péter örökbefogadóknál nőtt fel, majd megkereste a vér szerinti szüleit is, szembesült saját cigány gyökereivel, és ma mindkét családjával jó viszonyban van. 

Mikor fogadtak örökbe és hol éltél előtte?

Másfél-kettő éves korom között, egy zsámbéki nevelőotthonból. Három hónapos koromig a vér szerinti anyámnál éltem, utána kerültem a gyerekotthonba.

Miért adtak örökbe?

Amennyit jelenleg tudok, hogy anyám terhessége alatt a vér szerinti apám börtönbe került. Anyámat bűntársnak titulálták, és három hónap után be kellett vonulnia, engem erőszakkal vettek el tőle.

Családi kép az ovis korú Péterről
Családi kép az ovis korú PéterrőlFotó: Péter

A szüleid eszerint nem mondtak le rólad?

Nem. A vér szerinti anyám idegösszeroppanást kapott, mikor elszakítottak tőle. Mikor apám kiszabadult, bement a gyámhivatalba, és ott az ügyintéző azt mondta: én mindent meg fogok tenni, hogy maga soha a büdös életben ne találkozzon többet a gyerekével.

Az intézetről vannak emlékeid?

Tudatos emlékek nincsenek, tudtommal az intézmény is megszűnt azóta. Nagyon szívesen kifejezném a hálámat azoknak az embereknek, akik ott dolgoztak, hisz másfél év alatt biztos valamilyen kötődés kialakulhatott. A szüleim meséltek az első találkozásunkról. Sok kis rácsos ágyban ültek a gyerekek, ők sétáltak köztük. Odaértek mellém, szem a szembe fúródott, ők megcsodáltak, aztán továbbmentek. És ahogy átléptek a szomszéd ágyhoz, én átnyúltam a rácson és megtéptem a szomszéd gyereket, hogy eszébe ne jusson tündéribbnek lenni, mint én.

Jártak hozzám, ismerkedtünk. Utolsó nap mentek valamit intézni, én annyit láttam, hogy elmentek az ajtó előtt. Mire visszajöttek, én már verekedtem meg ordítottam, nyilván féltem, hogy megint nem sikerül otthonra lelnem.

Mikor tudtad meg, hogy örökbefogadott vagy? Hogy kezeltétek ezt a kérdést otthon?

Mindig tudtam, nem emlékszem, hogy mikor mondták meg. Általános iskola második osztályában kaptunk egy feladatot, hogy mindenki rajzolja le, hogy született. Én feltettem a kezem, és mondtam, hogy én nem születtem. Otthon ez nem volt téma. Tudott volt, de nem beszélgettünk róla. A szüleim már 39 és 46 évesek voltak, mikor engem örökbe fogadtak, és két évre rá nekik született egy közös gyerekük. Nekünk a mai napig van mit kezelnünk ezen a húgommal.

Tizenéves koromban aztán ez feljött, mikor elkezdtem lázadozni. Utólag visszagondolva, a szüleimben félelem volt attól, honnan jött ez a gyerek, és mit hozott magával. Sokszor kaptam olyan kritikát, amivel ők nyilván motiválni akartak, hogy ha nem figyelek, akkor oda csúszok, mint a vér szerinti szüleim. Mikor látták, hogy fiatalon bulizok, éjszakai életet élek, és nem mindenütt csak narancslevet ittunk, rettegtek, hogy a gyerek majd ugyanoda jut, börtönbe kerül, verekedni fog, mint a szülei.

Ettől bennem felépült egy olyan kép, hogy a vér szerinti szüleim rossz emberek és szégyellni valók. Ráadásul a cigányságról is negatív képem alakult ki gyerekkoromban. Néhány veszekedés után már én se akartam erről beszélni, azt szűrtem le, hogy ez nem az a téma, amiről a vasárnapi ebéd mellett beszélünk.

Mikor tudtad meg, hogy cigány származású vagy?

A pontos évre nem emlékszem, kamasz lehettem, talán húsvét volt. Apám szól ebéd után, hogy beszélgessünk kicsit. Kinyitotta a térképet, rámutatott egy falura, és annyit mondott: ezen a környéken élnek a vérrokonaid. Anyád cigány volt, te is félig az vagy. Ha akarod, akkor megkeresheted őket, még segítünk is, de nem biztos, hogy épülésedre fog szolgálni, mert nem olyan körülmények közt élnek, mint amit te megszoktál. Szeretnéd? Nem tudom, feleltem.

Sarokba szorítva éreztem magam. Most kell megmondanom, akarom-e megkeresni őket? Az elmúlt években annyi szó esett róla, milyen gonosz emberek, és akkor most akarjam megkeresni őket? De aztán gyorsan eltemettem magamban ezeket a gondolatokat. Bezárkózással, értetlenséggel reagáltam, nem tudtam mit kezdeni a dologgal.

Azzal nyugtattam magam, hogy cigány származású vagyok, de a legjobb zenészek is cigányok, akkor én zenész cigány leszek. Én tizenkét éven át zongoráztam, ez olyan muzikalitást épített belém, hogy nehezebb lenne lélegeznem, ha nem lenne zene. Egyébként romungro vagyok, ők nem a zenész cigányok, de a vér szerinti családom is nagyon muzikális.

Jó a kapcsolatod a szüleiddel?

Nagyon szeretem a szüleimet, mert rengeteg dolgot megtettek. Két kérdést nem tudtak kezelni: az örökbefogadásomat meg a cigány származásomat. De dolgozunk rajta.

A szüleim félelmet, féltékenységet éreztek. Valamikor tizenéves koromban elveszett az a bizalmi kötelék, hogy bármiről beszélgethetek velük. Egyszer volt egy mondatuk, amit utólag nem tettünk helyre, hogy ők értem nem tudnak többet tenni. Ez közénk állt. Mikor a cigány származásomat elmondták, akkor kicsit meséltek. Annyit mondtak: nem mondhatok többet, ami megint nem ideális, ha egy örökbefogadó szülő száját ez elhagyja. Nem mondhatnak többet, de az biztos, hogy testi sértésért, garázdaságért lecsukták apámat és anyámat is.

A történetben van igazság, de amikor találkoztam velük, kiderült, hogy részükről ez nem előre eltervezett gonosztett volt, hanem egy élethelyzet, amit nem tudtak kezelni. Nem őket akarom felmenteni, hanem arra rámutatni, hogy ha az örökbefogadó szülő, ha pontosan tudja a gyerek múltját, akkor vagy adja át a teljes információt, ha eljön az idő, vagy mérje fel, mikor és hogyan tudja a megfelelő módon kezelni ezt, először magában, aztán, ha a gyerek rákérdez. Mert a gyerek érdeklődni fog, ha megvan a bizalom. Én azért nem kérdeztem, mert ez a bizalom elveszett.

Mikor merült fel a vér szerinti családod megkeresése, és hogy valósult ez meg?

Ez egy csodálatos találkozás volt. Kamaszkoromban írtam egy verset, ami megmutatja a korábbi érzéseimet.

Én csak lettem,
nem születtem a világra.
A szajhának fájt, hogy hús és vér lett egykori hibája,
és most én az égre nézek fel hiába,
miért, miért hagyhatja el egy anya gyermekét?

Ezt tizenhét évesen írtam, óriási fájdalommal. 2012-ben már jóval idősebb voltam, elegem lett ebből az önsajnáló fájdalomból. 2012 novemberében egy jó barátommal felmentem a Normafára. Volt egy szokásom, hogy amit el akarok engedni, azt ott kiadom magamból, és ott sokkal könnyebb.

A Normafánál azt mondtam: Uram, ha van dolgom ezzel az egésszel, akkor segíts, hogy megtalálhassuk egymást, és elindulhassunk ezen az úton. Ha nincs, akkor meg nyugtasd meg a lelkemet, hogy elengedhessem ezt a fájdalmat, ezt a dühöt.

És 2013 szeptemberében egy jó barátom, aki maga is örökbefogadó szülő, és a hittantanárom is volt, átküldött nekem egy linket, mikor a munkahelyemen ültem. Oda volt írva, hogy "keresem a testvéremet, született 1985. augusztus 17-én Vácon, és elválasztottak minket". Mondanom sem kell, hogy a munkámat nem tudtam végezni. És ráadásul a testvérem keres!

Akkor tudtam meg, hogy van testvérem, mikor a cigány származásomat is, meg hogy hol élnek. És a testvér az, akivel szemben semmilyen fájdalom vagy indulat nincsen, akit csak szeretne az ember látni és átölelni. Erre most adatik lehetőség!

Ez egy pénteki napon történt. Szombat, vasárnap nem aludtam, azon gondolkodtam, mit tegyek. Volt olyan ismerősöm, akit megtalált a vér szerinti vonal, anyagi követelésekkel, szóval ismertem rossz példát is. De nem tudok hinni a rossz világban, csak a jóban, úgyhogy ezen elmélkedtem három napot, és vasárnap este visszaírtam a testvéremnek.

Ezt a hirdetést ő pár héttel azelőtt, a születésnapomon adta fel. Ő hétfőn elküldte a telefonszámát. Én kilenckor felpattantam, és remegő hangon felhívtam a testvéremet. Az első két perc úgy telt, hogy „Helló! - Szia. - Szia. - Hello. Te vagy? Én vagyok.”

Péter nővére adta fel azt a netes hirdetést, ami alapján a férfi megtalálta vér szerinti családját
Péter nővére adta fel azt a netes hirdetést, ami alapján a férfi megtalálta vér szerinti családjátFotó: Péter

Olyan izgatottság volt bennünk, hogy nem tudtunk semmit mondani. Ráadásul hétfő volt, leghamarabb hétvégén tudtunk találkozni, mert nem Pesten élnek. Azon a héten napi 6-7 órát beszéltünk telefonon. Mindenki mesélt magáról. Másnap a nővérem szólt, hogy ő most leteszi, mert felhív engem anyu. Akkor beszéltem először a vér szerinti anyámmal. Másnap a vér szerinti apámmal. Szombaton felültem a vonatra, és annyit kértem a testvéremtől, hogy segítsen, mert baromi nagy a család, nem tudom egyszerre befogadni.

Milyen volt náluk?

Először a nővéremmel és az öt gyönyörű gyerekével találkoztam. Eltöltöttünk egy közös délelőttöt, varázslatos találkozás volt. Erős hasonlóság van köztünk, ugyanúgy nézünk ki lány és fiú kiadásban. Pótoltuk az elpazarolt éveket. A vér szerinti anyám is felutazott a testvéremhez több száz kilométerre, kiderítette, mit szeretek enni, azt főzte, volt, amire ráérzett.

Akkor láttam, mennyi fájdalom és szeretet van a vér szerinti anyámban. Mennyire vádolja magát, hogy így alakult. Találkoztam a vér szerinti apámmal, mintha tükörbe néztem volna. Aztán a falu is összerohant, mert ismerték a történetet, rengeteg unokatesó került elő.

Ők 28 éven át számon tartották a hiányodat a családban? Közismert volt, hogy van valahol egy fiuk?

Elmondásuk szerint számon tartottak, minden évben a születésnapomon a nővérem és a vér szerinti anyám összeültek, gyertyát gyújtottak és azt az imát küldték, hogy hadd találjanak rám. A faluban szinte mindenki tudta, hogy vagyok, azt is, hogy nem lehet tudni, hol.

Hogy élted meg a társadalmi-kulturális különbségekkel való szembesülést?

A testvéremék szegénységben élnek, és egy teljesen más kultúrkörben. Én úgy nőttem fel, hogy mindkét szülő diplomás, egyetemi tanár-főorvos páros, kitaníttattak, szép értékrendet mutattak meg, még a vallásba is belekóstoltam. Maximum hallottam arról, hogy vannak nehezebb sorsok.

Érdekes, mindig vonzódtam a szegény és nehéz sorsú emberekhez. Első körben ez nem volt lényeges, mentem, amennyit tudtam és csak egymással kommunikáltunk. Egyszer ráébredtem, hogy a falu leghátsó cigánysorán vagyok. Akkor kézen fogtam anyámat, hogy nézzünk körül. Nem azért, hogy turkáljak, csak hogy lássam. A testvéremnek mondtam, hogy lehetne másképp is élni, de neki ott van a múltja. Ő rengeteg nevelőotthont, nevelőszülőt megjárt gyerekként, de úgy érzi, oda tartozik. Nem akar eljönni. Én mit tudok tenni? Diplomásként okoskodok, hogy majd én megmentelek? Nem. Akkor csak nézem, ők hogy élnek, igyekszem sokat ott lenni. Végülis három hónapot csecsemőként ott töltöttem, én onnan indultam.

Vér szerinti anyjával és testvérével. Három hónapos korában került intézetbe, felnőtt volt, amikor újra megismerkedtek
Vér szerinti anyjával és testvérével. Három hónapos korában került intézetbe, felnőtt volt, amikor újra megismerkedtekFotó: Péter

Amikor meglettem, ünnepeltünk, párszor bekapcsolták a cigányzenét. Először előítélettel fogadtam, hogy ezt kell hallgatnom. Ültem a sarokban, és néztem, hogy mit csinálnak. Ünnepelnek. Elkezdtem oldódni, és eljutottunk oda, hogy fel mertem állni, és táncolni. Anyám rám nézett: pont úgy táncolsz, mint az apád! Innen úgy éreztem, hogy nem felveszek egy új kultúrát, hanem előveszek olyan fonalat, ami mélyre süllyedt. Most tanulom a cigány táncokat, és megtanulok cigányul ebben az évben, mert érdekel.

A szegénység és a nehéz életkörülmények adottság is, választott dolog is a testvérem oldaláról, hogy ő ott marad. Ezt nekem nem kell felvenni súlyként. Ha kéri, segítek, de nem tartom a saját felelősségemnek. A kultúra felvállalását viszont a saját felelősségemnek tartom

Milyen érzéseid voltak a vér szerinti családoddal szemben az évek során? Ez hogy változott benned?

Úgy 16 éves koromig lebegett, nem jött fel bennem. A második szakaszban düh, fájdalom, vádaskodás, ítéletalkotás volt bennem. És ráadásul cigányok! Ha egy dolgot tisztelek bennük, az az, hogy ragaszkodnak a gyerekükhöz. A hetedik kerületben nőttem fel, találkoztam ezzel cigányokkal, és nem jó véleménnyel voltam róluk. Akkor még róluk. Aztán jött ez a csavar, hogy hoppá, én is ez vagyok.

Sokáig haragudtam a világra, 19 évesen költöztem el otthonról. Úgy gondoltam, hogy ez jó indok, hogy én örökbefogadott vagyok. Aztán ez megfordult bennem, rájöttem, az emberek nem kíváncsiak arra, hogy én milyen szegény kis árva vagyok. És az elmúlt három évben elkezdtem ezt a dühöt, haragot, sérelmet letenni, és szeretnék megbocsátani. Mikor elmentem hozzájuk, már a megbocsátás szándékával mentem. Magam miatt, nem miattuk.

A legjobban a gyökér hiánya fájt addig, amíg nem ismertem meg a vérvonalat. Sokat tud tenni minden örökbefogadó szülő a gyerekéért, stabil törzset tud adni, de a gyökeret nem pótolhatja. És mikor találkoztam velük, ezért volt számomra teljesen mindegy, milyen körülmények közt élnek. Lehet, hogy tudok segíteni nekik, ha nyitnak, ha kérnek, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy megvan a gyökér!

Igen, innen jöttem, szegény cigánysorról. A legszerencsésebb embernek tartom magam, hogy nem ott kellett felnőnöm, bár hiányzott a vérvonal, és még szerencsésebbnek érzem magam, hogy most visszatekinthetek. Most, hogy van egy a szüleim által megépített erős törzs, tudom, hogy merre akarok menni, és vissza merek nézni. Most végre kiteljesedhetett az identitásom, ami én vagyok.

Gondolkoztál már azon, mi lesz belőled, hol tartasz most, ha a vér szerinti családodban maradtál volna?

Nagyon hálás vagyok! Biztos, hogy így sokkal könnyebb dolgom volt, mintha onnan kellett volna kitörnöm. Azt, ami meg hiányzott – a gyökér, eredet – pótolhatom felnőtt fejjel.

Hogy szólítod a vér szerinti anyádat, apádat?

Vér szerinti anyámmal jobb, személyesebb kapcsolat alakult ki az elmúlt egy évben, így őt tudom Anyukámnak szólítani. Nem gondolom, hogy ezt a szót ki kéne sajátítani bárki részére. Más töltése van természetesen, amikor édesanyámnak mondom, aki felnevelt, és máshogy szól a vér szerintinek, akivel ezt a kapcsolatot egy éve éljük meg, de mindketten a maguk módján anyák, az ítélkezés nem feladatom. A vér szerinti apámmal nem sokat találkoztunk vagy beszélgettünk az elmúlt fél évben, így őt leginkább sehogy nem szólítom... Ez még alakulhat.

Mit kaptál az örökbefogadó szüleidtől?

A nyelvtanulást, a tudásvágyat, a könyvek szeretetét. Megmutatták, hogy szorgalommal meddig juthatok el. A nevelésben mindent megtettek azért, hogy mikor végre észhez térek, legyen milyen értékekhez visszatérnem. A rendszeretet, a tisztaság, a zsebkendő helyes használata... Csupa bázis.

Az örökbefogadó szüleidről úgy beszélsz, mint egy jó tanárról, a vér szerintiekről viszont úgy, hogy velük szavak nélkül is értitek egymást...

Ez az én történetem, nem általános. Mint mondtam, nálunk elveszett a bizalom. De ezért lehet tenni, hogy újra kialakuljon.

Az örökbefogadó szüleid hogy vették, hogy ilyen jóban vagy a vér szerinti családdal?

A mai napig téma ez otthon néha, például ünnepekkor. Tavalyelőtt karácsonykor egy olyan szituációba keveredtem, hogy azt éreztem, én vagyok a cigány, ők a fehérek. Én a vér szerinti családomhoz is mentem karácsonyozni, ami négy irány, mert külön él a vér szerinti apám, anyám és a nővérem. Mondtam, hogy 24-én az első olyan karácsonyom lesz, hogy a vér szerinti anyámhoz szeretnék menni, és 25-én hozzájuk mennék, ha fogadnak. Ez kényes dolgot tépett fel bennük, 25-én erről kellett beszélnünk, hogy én hova húzok. Félnek. Érthető a félelmük, hisz attól félnek, hogy engem elveszítenek. De hogyan veszíthetnének el! Olyan jó lenne, ha látnák, hogy mennyire szeretem őket, de ebben a félelmük megakadályozza őket.

"Egyetlenegyszer szívesen találkoznának az örökbefogadó szüleimmel, hogy a szemükbe nézzenek, és azt mondják nekik, köszönjük, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból!"
"Egyetlenegyszer szívesen találkoznának az örökbefogadó szüleimmel, hogy a szemükbe nézzenek, és azt mondják nekik, köszönjük, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból!"Fotó: Péter

Egyébként egyre jobban tudjuk ezt kezelni. Nem téma köztünk mindennaposan, hogy hogy vannak a vér szerinti szüleim. Elmondták, elfogadják a döntésemet, hogy kapcsolatot tartok velük, de nem érzik, hogy ezzel nekik dolguk lenne. A vér szerinti szüleim mindketten jelezték, hogy egyetlenegyszer szívesen találkoznának az örökbefogadó szüleimmel, hogy a szemükbe nézzenek, és azt mondják nekik, köszönjük, és nagyon hálásak vagyunk, hogy ilyen embert faragtatok a fiamból. És itt a kőkemény vér szerinti apám szeméből is könny csorgott, mikor ezt mondta. Olyan emberek, akik hibáztak, elkövettek hülyeségeket, a mai napig nem tudják tökéletesen élni az életüket, de hatalmas szívük van. Én ezt átadtam, de a szüleim azt mondták, nekik erre nincs szükségük. Én ennél többet nem tehetek.

Itt mindkét fél fájdalommal él. A vér szerinti azért él fájdalommal, mert visszakapott egy huszonnyolc éves fickót, akihez köze nem volt, hogy ekkora legyen, hogy diplomája legyen, az első sírás az óvodában vagy bármi... Ezeket anyám fájlalja, apám inkább az együtt töltött idő hiányát.

Az örökbefogadó szülő is fél, mert úgy érzi, már nemcsak az övé vagyok, külön utat kezdek el járni. Ezt a félelmet azzal lehetne feloldani, ha találkozhatnának, és az egyik a másiknak azt mondaná, hogy bocsáss meg és köszönöm. Nem kell barátoknak lenni, összejárni, de van egy közös pont, ez én vagyok.

A húgod hogy viszonyul a vér szerinti történethez?

Talán hármuk közül ő a legnyitottabb. Ő már felvetette, hogy egyszer hármasban találkozna a másik testvéremmel. Erre még nem került sor.

Te hova tartozol most?

Még érlelődik. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit beengedtek egy kincsekkel teli szobába, és válogathat. És nekem ez is kell, az is kell, és szükségem van rá. Egy barátom jelezte vissza, akivel ritkán látjuk egymást: Te Peti, benned változott valami. Neked iszonyatosan jól áll, hogy cigány vagy, és most már szereted is ezt. A kisugárzás, az önkép kiteljesedhet, ha nyitottan állok a kultúrám felé.

Az örökbefogadó szüleid hogy élik meg az újsütetű cigányságodat?

Szerintem két külön oldalon állnánk bizonyos tüntetéseken. Ha szóba kerül, elütöm egy viccel, de nem beszélünk róla.

Volt néhány haverom, akik kezdtek elcsúszni a szélsőjobb irányába, és egyszer megkérdeztem tőlük: én cigány vagyok, és itt ülsz velem egy padon, nem zavar? Ja, te más vagy, jött a válasz. Akkor döbbentem rá, hogy a legtöbb ember azt se tudja, mit csinál. És akkor döntöttem el, hogy akkor jöjjön a cigányzene, cigány tánc. A cigány identitásom egy lassan, fokozatosan kibontakozó folyamat, és még ma sem mondhatom, hogy teljesen ismerem a cigány kultúrát.

Téged nem csúfoltak az iskolában a cigányságod miatt?

Nem látták rajtam, nem olyan barna a bőröm.

Mi lett volna más, ha kezdettől tudod a cigány származásodat?

Az identitás segít, hogy az ember kevesebbet pattogjon a két fal között. Biztos, hogy sokkal kevesebb bántás és fájdalom lett volna köztem és a szüleim között.

Felnőtt fejjel mit emelnél ki, amit fontosnak tartasz egy örökbefogadott gyermek nevelésében?

Csak magamnak tudok tanácsot adni, ha én leszek majd apa. A szeretet minden formáját és a kommunikációt. Az a gyermek jön valahonnan, ami nem egy egyszerű csomag. Egyfelől tökéletes, szerethető kisbaba, másfelől mégse ezt kapja. A sérülést, amit biztos okozott benne a története, azt Böjte Csaba szavaival tudom elmondani: ki kell szeretni belőle a fájdalmat. Ezt úgy lehet, ha nyitok felé, mindig az ő szintjén. Egy csodát lehet felfedezni a gyermekben, és a fájdalma is hozzátartozik. És ha beszél valamiről, nem lekezelem, hogy ő csak egy gyerek, hanem komolyan veszem. Így felépül a bizalom. És ha tizenévesen elkezd lázadni, egy idő után majd abbahagyja, és visszajön.

És a vér szerinti vonalat nem tüntetem fel úgy, hogy rossz vagy gonosz emberek, bármit is tettek. Ha a gyereknek kialakul az értékrendje, majd én meghallgatom az ő véleményét, de én nem alkotok ítéletet felettük. Mint szülő köteles vagyok ezt helyre rakni magamban. Téged fogadtalak örökbe, tehát a vérvonaladat is elfogadom. Ha ők nem lennének, téged nem tudnálak örökbe fogadni. Ha ezek az alapok le vannak fektetve, akkor megteremtődik a bizalom és szeretet a gyerekem és a szülő között.

A beszélgetés a cigány származású gyermeket örökbefogadó szülők Romadopt Klubjában hangzott el. Akit bővebben is érdekel az örökbefogadás témája, a http://orokbe.hu/blogon talál olvasnivalót.

Blogmustra