Szeretnék ismét helyrerakni egy szüléssel kapcsolatos tévhitet, amit annyiszor, de annyiszor hallottam a saját terhességem alatt is: hogy nem kell türelmetlenkedni, a baba úgyis tudja, mikor kell neki megszületnie. Nos, ez baromság. (Eleve honnan tudhatná egy gyerek, hogy meg kell születnie, amikor előtte még soha nem született meg, baaah.) Ha így lenne, nem lenne tele a koraszülött osztály, és a mi esetünkben sem mutatkoztak volna a túlhordás jelei.
Végre, végre, végre!
A betöltött 40. hét után már naponta jártam a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórházba CTG-re, a szülést megelőzően pedig négy napon keresztül ötperces méhösszehúzódásaim voltak. Ezek javarészt nem jártak fájdalommal, csak mintha arcmaszkot pakoltam volna a hasamra, húzódott a bőröm, aztán, amikor estefelé már belerándultam egy-egy fájásba, és a határán voltunk annak, hogy indulunk a kórházba, abba is maradtak. Szeptember 13-án a CTG görbéit nézve az orvos azt javasolta, maradjak bent, de mivel egyáltalán nem éreztem azt, hogy a gyerek sürgősen ki akarna jönni, abban egyeztünk meg, hogy otthon várom ki Azt A Bizonyos Fájdalmat.
A játszadozást 16-ig húztuk, amikor is a főorvos asztalára csaptam, hogy márpedig ezt a gyereket a mai napon szedjék ki belőlem, mert egyáltalán nem érdekel, hogy a 11 órás szülésbeindítást nem tartja szerencsésnek, és hogy inkább keddre tolná a dolgot. Pártfogóra is találtam egy frissen megismert szülésznő, Pelády Andrea személyében, úgyhogy úgy küldtem haza a férjemet a folyosóról, hogy legközelebb akkor hívom, amikor valós fájdalmaim vannak. Nem akartam apás szülést. Szerencsére ő sem akart, annak meg semmi értelmét nem láttam, hogy kint dekkoljon órákon keresztül - éreztem, hogy a burokrepesztéssel a szervezetemet nem lehet majd egyik pillanatról a másikra rábírni a szülésre.
Fogadott orvos híján tizenegykor már széttett lábakkal vártam az egyik, épp ráérős szülész-nőgyógyászt - ez volt az utolsó alkalom, hogy orvos látott. A doki burkot repesztett (az asztmám miatt nem kaphattam zselét), úgyhogy enyhe pánikkal nyugtáztam, hogy innentől kezdve nincs visszaút. Mint kiderült, jók voltak a megérzéseink, hogy ennek a babának aznap meg kell születnie: a magzatvizem zöld színű volt, vagyis a lányom már túlesett az első kakiláson. A terv az volt, hogy ha nem sikerül záros határidőn belül kihajtani a gyereket, császározni fognak.
Még szülni se tudok normálisan
A lepukkant folyosói viszonyok után kellemes meglepetés volt a kórház szülőszobája, ami otthonosabb volt, mint a legtöbb ingatlanhirdetésben látott háló vagy nappali. Míg Andi CTG-re kötött, azzal poénkodtunk, hogy a laptopomat a biztonság kedvéért magam mellé készítettem, hátha unatkozni fogok vajúdás közben. A sejtés bebizonyosodott, nem reagáltam a burokrepesztésre, úgyhogy a Facebookon ökörködtem az ismerősökkel, hogy a lábamon a körömlakk színe pont passzol a szülőszoba csempéjéhez, és hogy én még szülni se tudok normálisan. Egy óra körül már a szülésznő is megunta a várakozást, infúzión keresztül elkezdte adagolni az oxitocint. Bevált.
Cirka egy órán keresztül még unott pofával forgolódtam a szülőágyon, aztán egyik pillanatról a másikra beindult a folyamat. A második erősebb fájásnál riasztottam a férjem, aki a nővérével együtt pattant az autóba. Mire megérkeztek, már erőteljes egyperces fájásaim voltak, amik közt még mindig bírtam röhögni, úgyhogy képtelenségnek tartottam, hogy estig sikerül valamit összehozni - bár a szülésznő erősködött, hogy a negyedik szülés könnyen és gyorsan megy, ezt mondták nekem a harmadiknál is, mégis szörnyű emlékeket őrzök arról.
Míg tíz évvel ezelőtt a Schöpf-Méreiben a szülés kezdetével se egy falat kaját, se egy korty vizet nem ihattam, legnagyobb megkönnyebbülésemre most annyi ásványvizet és csokit fogyaszthattam vajúdás közben, amennyi csak jólesett. Pillanatok alatt félpercesek lettek a fájások, miközben a gyerek fejének rögzülését guggoló pózokkal segítettem elő férjem nővérének (aki szülésznő volt) tanácsára. Itt azért már jött ki belőlem némi hang, de épp csak olyan és annyi, amennyi egy jógatanfolyamról kiszűrődhet. Nem sokkal később már éreztem is azt a kakilási ingert, ami jelzi, hogy közel a vég, de annyira gyorsnak tűnt az egész, hogy el sem hittem, hogy már ott tartok, így csak a harmadik ilyen érzés után szóltam a szülésznőnek.
A következő fájásra már ki is volt pakolva minden eszköz a lábaim közé. Épp jókor, mert a lányom megindult kifelé. Utólag azon szórakozom, mennyire el lehet felejteni szülni, az első nyomást ugyanis a fejembe toltam, férjem nővére úgy szólt rám, hogy ezt nem így kéne. A negyedik nyomásra, gátvédelemmel, 16 óra 47 perckor végül megszületett Kátya Karolina, aki 50 centivel, 3650 grammal látta meg a napvilágot, olyan kisimult arccal, mintha császáros baba lett volna.
Miközben a felsírását férjem nővére telefonon keresztül közvetítette a friss apának, tudatosult bennem, hogy mindezt orvos nélkül vittük véghez. Tisztában voltam ugyan azzal, hogy a Jahnban újabban ez a módi, de valahogy meg sem fogalmazódott bennem a kérdés a vajúdás alatt, hogy melyik orvos lesz velem, vagy hogy miért nem jön már az orvos: egyrészt nem tartottam fontosnak, másrészt Andi, a szülésznő annyira helyén tudta kezelni a dolgokat, hogy fel sem tűnt a doki hiánya. Magabiztos és következetes volt, remekül tudtunk együttműködni, igaz, nem volt nehéz dolga velem, hiszen jajszó nélkül csináltam végig az egészet.
Szép
Kátya egyébként elsőként az apja kezében landolt, aki kissé megzavarodva a fiát kereste, miután a szexi, kék egyencuccban berohant a szülőszobába, aztán csak beérte a lánnyal. Az orvosi vizsgálatok után én is megkaptam a gyereket, szűk egy órán keresztül gyönyörködhettünk benne közösen még a szülőszobán, szoptatás közben. Minden elfogultság nélkül szépnek tartjuk, úgyhogy a férjem a következő szöveggel osztotta meg az ismerősökkel a fotóit: "Úgy örülök, hogy nem kell megvesztegetni a nővért, hogy cserélje el egy szebbre". És hogy hogy érzi magát az apuka? "Apuka fáradt. Rohadt nehéz 10 centivel a föld felett lebegni napok óta." Szerelmes.
