"Ezt nem hiszem, valaki itt hagyott egy babakocsit, és sír benne egy gyerek"

Zanza!

A külsőségek, a felszínesség soha még ennyire nem ütötték fel a fejüket, mint napjainkban. Érdektelenül haladtak el a járókelők egy sírástól hangos, magára hagyatott babakocsi mellett fényes nappal.

Hihetetlen, érthetetlen, felfoghatatlan! Szomorú statisztikát sikerült készítenie az UNICEF Magyar Bizottságának rólunk, magyarokról. Április 24-én délután 3-tól 5-ig egy csecsemősírástól hangos, magára hagyott babakocsit láthattak a Deák tér egyik zebrája előtt az arra sétálók. Megközelítőleg ezer ember haladt el a gyermekkocsi mellett, mindösszesen hat esetben néztek be a ponyva alá. Akadt még pár tétovázó járókelő, de aztán ők is miként az emberek nagy része, mentek tovább a maguk dolgára. Szép történet ugye?

Durva

Hogyan juthatott el idáig a társadalom, hogy egy védtelen, kiszolgáltatott emberkét ennyire semmibe vegyen?Azért lássuk be, ez mindenképp durva. Igaz, esetünkben csak egy üres babakocsi volt a figyelemfelkeltés tárgya, de ezt csak a szervezők tudták. Mi van akkor, ha valóban ott hever egy élő csecsemő segítségre várva. Nyílván valami történhetett, hiszen normális körülmények között nem hagy valaki magára egy kisbabát csak úgy...  De ha mégis. Nem kéne azonnal segítséget nyújtani, kérni? Ha ilyen helyzetbe keveredünk nem az lenne a magától értetődő, hogy megnézzük mi a baj? Kezdjük el keresni a baba hozzátartozóját? Kezdünk el bőszen telefonálni, mentőt, rendőrt hívni? Ezek szerint nem, illetve hat esetet leszámítva nem.

Nyilván semmilyen felmentést nem ad, de!

Amikor valóságshow-k, kandi kamerák, átverések ömlenek a tévéből, legyen az magyar vagy külföldi változata ennek a műfajnak, látok valamilyen okot az ilyen fajta magatartásra. Lehet persze, hogy ez csak az én naivitásomból fakad. A külsőségek, a felszínesség soha még ennyire nem ütötték fel a fejüket, mint napjainkban. Milyen cuccban járunk, milyen verda van a fenekünk alatt, és a legfontosabb, ki, mit gondol rólunk. Na itt van a kutya elásva. A megfelelési kényszer, párosulva némi paranoiával ide juttatta el polgártársainkat. Nehogy közröhej tárgyává váljunk, nehogy cikibe kerüljünk, és a legfontosabb, nehogy balekságunk legyen a téma a neten.

Kit érdekel ki mit gondol?

Részemről mindig édesanyám alapelvét tartom szem előtt, miszerint a lényeg a saját tükörképed, és ami mögötte van. Addig, amíg tiszta lelkiismerettel vállalod magad és valóban a legjobb szándékod vezérel, addig legyen bármilyen baklövés amit elkövetsz, már nyertél. Lehet, hogy csak tapasztalatot, de milyen jó is az. Azt gondolom, ebben az esetben, amikor egy gyermek kiált segítségért, nincs mit mérlegelni. Segíteni kell! Bármiáron! Nem fordulhat elő, hogy ahogy a sajtóközleményben fogalmazott a szerző, a közöny diadala győzzön, mert mi van, ha ez csak beugratás. Igenis vállalnunk kell ezt a kockázatot, mert mi van ha nem. Akkor? Esetleg egy életbe került gyengeségünk?

 
Blogmustra