Vigyázz, mit mondasz, egy életre pszichológushoz küldheted a gyereket

Zanza!

Rendszeresen találkozik a szakember olyan szülőkkel, akik kissé ingerülten, telítődve a pszichológia és az aktuális neveléselméletek tanácsaitól, arról panaszkodnak, ma már nem is engedik normálisan nevelni a gyereket. Hagyján, hogy nem lehet megütni, de leszidni sem, mert ma az a divat, hogy csak dicsérni illik, nehogy megsérüljön az érzékeny lelki világa. Ők amiatt aggódnak, hogy a túlzottan kényelmes, kipárnázott gyermekkor később megbosszulja magát: a gyermek túlérzékennyé válik, képtelen lesz szembenézni a felnőttkor kihívásaival.

Tényleg?

Miért nem működik ma már a kemény kéz?

A reális, életkornak megfelelő kihívások, elvárások felállításával semmi baja nincs a pszichológusnak, de arról érdemes kicsit beszélni, vajon miért tiltakoznak ma a szakemberek a szidalmazásra, gyermek negatív minősítésére, legrosszabb esetben megszégyenítésére alapozó nevelés ellen. Nem azért, mert vattába akarják csomagolni őket, hanem az önbeteljesítő jóslat sokat bizonyított jelensége miatt. Arról van szó, hogyha a gyermek azt érzi, hallja, valamilyennek tartják őt, valóban úgy fog viselkedni, olyanná fog válni.

Sajnos ez nemcsak akkor működik, ha a szülő nap, mint nap a csemete fejéhez vágja, „rossz vagy”. Akkor is működésbe lép például, ha az anya vagy apa a legkisebb negatív érzelemkifejezésre rendre úgy reagál: „ne hisztizz!”. Bár sosem hangzott el, hogy a poronty hisztis lenne, könnyen kitalálja, hogyha ennyiszer kell rászólni, ez csakis azért lehet, mert ő belül, személyiségéből fakadóan hisztis. Ha ez ennyire tudatosan zajlana, és megfogalmazódna a gyermekben, hogy nem őróla, hanem a szülői értékítéletről van szó, nem is lenne baj, azonban az egész folyamat tudattalan, és kisgyermekkorban kezdődik, mikor a szülői ítélet egyet jelent a megfellebbezhetetlen igazsággal. Az ilyen üzeneteket nagyon nehéz később felülírni.

Az önbeteljesítő jóslat az iskolában is hat

Az egyik legismertebb pszichológiai kísérletben Rosenthal és Jacobson nevű kutatók IQ-tesztet vettek fel egy osztályban. Valójában nem nézték meg az eredményeket, hanem kisorsolták a diákok egyötödét, és azt mondták róluk a tanároknak, hogy kimagasló eredményt értek el a tesztben, illetve további fejlődés várható tőlük. Néhány hónappal később visszatérve azt tapasztalták, hogy ezek a diákok jelentősen javítottak jegyeiken, sőt, az újabb IQ tesztben valóban jobb eredményeket értek el. Tehát nemcsak a tanárok véleménye változott meg róluk a kutatóktól kapott hamis ismeret fényében, de tényleg többet fejlődtek. Kedvezőbb légkör vette őket körül, több biztatást kaptak, így jobban kibontakoztak.

Félreértés ne essék, nem arra biztatom a szülőket, hogy otthonaikat alakítsák laboratóriummá, ahol mesterséges módon, az előre eltervezett dicséretmennyiséggel naponta beoltják a gyereket. Talán nem is működne így, hiszen a Rosenthal-kísérletben is a tanárok váltották ki a hatást, akik valóban meg voltak győződve egyes gyerekek kimagasló képességeiről.

A hitelesség a legfontosabb a gyermekkel való együttélésben

Tehát nem lehet cél, hogy olyan visszajelzéseket adjunk, amiket magunk sem gondolunk komolyan. Azon viszont sok múlik, mire helyezzük a hangsúlyt: a hiányosságokra vagy az erősségekre. Olyan emberek, akik hosszabb ideig éltek angolszász területen, beszámolnak róla, milyen feltűnő a két kultúra közti különbség. Míg egy angliai iskolában érdekli a tanárokat, hogy a diák mi mindent tud, Magyarországon (tisztelet a kivételnek) sok iskolában kifejezetten a hiányosságokat keresik. A nyelvhasználatunkban is megjelenik a mentalitásbeli különbség. Egy angol számára különös a magyar „ne felejtsd el!” kifejezés, ő inkább úgy fogalmaz: „jusson eszedbe!”. Ugyanazt jelenti, mégis micsoda különbség van a két felszólítás hangulata között! Érződik belőle, mire számítunk, mi fog történni. Vajon az a gyerek, akit bizalmatlan tekintetünk kísér, mikor kezébe veszi az antik teáskészlet egy darabját, és némi fenyegető éllel hangunkban még odaszólunk neki: „de aztán le ne ejtsd!”, nem fogja-e inkább elejteni, mint akinek nyugodtan adjuk oda?

Egy porcelán összetörésénél itt viszont sokkal nagyobb a tét. A tranzakcióanalízis nevű irányzat szerint már kisgyermekkorban megíródik az ún. sorskönyv, ami nagyban befolyásolja egész életünk alakulását. És ez a szülői visszajelzések alapján jön létre. Szólhat arról, hogy boldog és sikeres leszel, de arról is, hogy neked semmi nem fog összejönni az életben.

Természetesen szabad a problémáknak is hangot adni, és azt is visszajelezni a gyermeknek, mikor nem értünk egyet a viselkedésével. A legfontosabb azonban az, mit érez belőlünk: alapvetően elégedettek vagyunk-e azzal, amilyen ő egészében.

Cziglán Karolina,
pszichológus

Blogmustra