Óvodáskori szégyenkezések

Zanza!

Több mint száz éve izgatja a lélektant annak a kérdése, milyen hatással lehet a gyerekre, ha a szülő a megszégyenítés eszközével fegyelmez. Vajon szükségszerű része a szabályok megtanulásának, hogy el akarja kerülni ezt a kellemetlen érzést, ezért inkább jól viselkedik, vagy szülői hiba, ami tartós sérüléshez vezethet?

Freud hozta be a köztudatba, hogy a 3-5 éves gyerekek intenzíven érdeklődnek a szexualitás iránt (ő ezt még az ellenkező nemű szülő iránti „szerelem” elméletével is fűszerezte), amit az anyák és apák kevéssé díjaznak. Freud szerint ilyenkor kialakul a gyermekben az attól való rettegés, hogy a szülő meg fogja torolni ezt a kíváncsiságot. A mai kor emberének ebben a formában idegennek tűnhet az elmélet, de tény, hogy valóban jellemző ebben az életkorban az ellenkező nemű szülő iránti rajongás, ami persze nem a felnőtt értelemben vett szerelem. Mindenesetre Freud és sok más pszichológus szerint is nagyon fontos a későbbi érés szempontjából, hogy milyen élményeket szerez ebben az időszakban a gyermek, hogyan dolgozza fel a nem megengedett vágyakra kapott szülői visszajelzéseket.

Az elmélet egyik továbbgondolója, Erikson azt mondja, minden életkornak megvan a maga feladata: a kisbaba jó esetben megtanul bízni környezetében azáltal, hogy az következetesen kielégíti igényeit. A 2-3 éves csemete fő célja az autonómia érzésének megélése – gondoljunk csak a híres dackorszakra. 3-5 éves korban pedig a kíváncsiság és kezdeményezőkészség uralkodik el a porontyon. Ha ez a szülőnek túl sok, és rosszallóan reagál, a gyerek azt hiszi, érdeklődni, kezdeményezni nem szabad, és bűntudat lesz rajta úrrá.

A szégyenlősségről sokaknak talán inkább a kamaszok jutnak eszükbe, akik, amellett, hogy olykor éppen gátlástalanok, máskor zavartan rágcsálják körmüket, és irulnak-pirulnak. Ám ennek korábbi gyökere van: a gyermek önbizalmának megalapozása tulajdonképpen már a születéskor kezdődik, de az óvodáskor mindenképp kiemelt fontosságú időszak.

A gyermekek megnövekedett kezdeményezőkészsége és kíváncsisága a legtöbb szülő számára olykor-olykor terhes. Például mikor „kínos” kérdéseket tesz fel felnőtteknek, mondjuk azt, hogy miért olyan kövérek, miért kopaszodnak vagy májfoltos a kezük. De ha ezek túljutott anya és apa, előfordulhat, hogy egyszer csak azt követeli a gyermek, az ellenkező nemű szülő mutassa meg neki nemi szervét. Ebben az életkorban ugyanis a kíváncsiság jelentős részben szexuális természetű, mivel a nemiség témája felé fordulás ugyancsak ennek az életkornak sajátossága.

Számos szülő kétségbe esik, hogy a csemete nyilvánosság előtt fogdossa magát „ott”, de az érzékenyebb anyák és apák azt is rosszul viselik, ha csak ők veszik észre a poronty maszturbálását. Ki mire érzékeny, és persze mi jellemző éppen az ő gyermekére, mindenesetre előbb-utóbb sokaknál betelik a pohár, és sutba vágják korábbi nevelési elveiket. Ilyenkor jönnek azok a mondatok, hogy „szégyellem magam miattad”, vagy ha már kellően eldurvult a helyzet, az, hogy „nem sül le a képedről a bőr?!”. Pedig a csemete csak felfedezi a világot, nem akart senkinek sem rosszat, és nem igazán érti, mi váltotta ki a hirtelen jött indulatot.

A szülő haragja mögött leginkább az áll, különösen, ha első gyermekről van szó, hogy nincs felkészülve erre az időszakra, a saját 3-5 éves kori viselkedésére pedig természetesen már nem emlékszik. A gyermekpszichológusok rendszeresen találkoznak az anyák és apák ijedtségével, akiket váratlanul ér a csemete szexuális érdeklődése. A kicsiket egymás nemi szerve is kíváncsivá teszi, és saját testüket is ekkor (ha nem korábban) fedezik fel. Nincs hát ok aggodalomra, ha efféle viselkedést tapasztalunk.

Válaszoljunk minden kérdésre ebben és más témákban is, és jelezzük, ha valamely viselkedés vagy szófordulat nem tartozik a nyilvánosságra, és azt szeretnénk, ha csak otthon kerülne elő. A maszturbálásra például felhozhatjuk hasonlatként a pisilést, amit szintén zárt ajtók mögött végez az ember. Azt is elmagyarázhatjuk, miért nem szeretik az emberek, ha bizonyos kérdéseket szóba hoznak (például a túlsúlyukat). De ne szégyenkezzünk a gyermek miatt, és tőle se várjunk szégyent, hiszen természetes, hogy ez a tudás, ezek az illembeli árnyalatok nem születnek velünk: sok apró lépésben sajátítjuk el ezeket.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra