Hol rontottuk el? Sehol, értsd meg!

Zanza!

A pszichológus leginkább két dolgon lepődik meg: az egyik, amikor a hozzá érkező kliens már évek óta borzalmasan érzi magát, komoly, az életminőségét jelentősen rontó tünetekkel küzd, ennek ellenére türelmesen várt, hátha a harmadik, negyedik, ikszedik évben valahogy mégis magától megoldódik a probléma.

A másik véglet, amikor kétségbeesett szülő érkezik, lélekszakadva meséli, hogy súlyos gondok vannak gyermekével, és ő már úgy érzi, szülőként megbukott. Mikor megkérdezzük, mi is a baj, beszámol valami olyan viselkedésformáról, ami a legjobb családban is előfordul, és a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető kórosnak.

Ha a szülő bizonytalan abban, belefér-e a „normális” viselkedés körébe, amit csemetéje produkál, jobb, ha szakemberhez fordul, mintha magában őrlődne. Legfeljebb megússza egyetlen találkozással, amikor megnyugtatják, hogy nem rontott el semmit, ő pedig megkönnyebbülve távozik. Sosem rossz döntés tehát elmenni valakihez, akinek szakértelmében bízunk, és megosztani a dilemmát.

Azt hiszi, vele van a baj

Már csak azért sem, mert a gyermeknek jobb, ha nyugodt, magabiztos anyát, apát kap vissza, mintha aggódó tekintetüket folyamatosan rá irányítva tartanák. A poronty hamar megérti, hogy szülei hite szerint vele valami nincs rendben, és maga is elkezd szorongani emiatt. Nem kell, hogy tudatosuljon ez a bizonytalanság, így rákérdezni, megfogalmazni sem tudja. Csak finoman áthatja az otthoni légkört a „valami nincs rendben” érzete, ami általános labilitáshoz, zavarhoz vezet.

Ha kiderül, hogy a külső szemlélő szerint nincs is baj csemeténkkel, mindig érdemes elgondolkodni, vajon miért éppen arra a viselkedésre voltunk érzékenyek. Emögött rendszerint nem tudatos félelmek, vagy elfeledett történetek állnak, ami miatt egy-egy tulajdonság kiemelt jelentőséget kap.

A válogatás miatt érezték azt, megbuktak

Mint például annak a szülőpárnak az esetében, akik komolyan aggódtak gyerekük válogatóssága miatt. Mint kiderült, elbizonytalanította őket, mikor annak idején megkérdőjelezte alkalmasságukat egy rosszindulatú rokon, amiért szerinte sovány a gyermek. A csemete egyébként nem volt válogatósabb az átlagnál, de a szülők éles figyelemmel követtek minden olyan apróságot, ami alátámaszthatta volna a bántó kritikát.

De az is jellemző, hogy rosszabbul viseli az ember azt a viselkedést, ami az ő temperamentumától jelentősen eltér. Egy olyan családban, ahol érték az aktivitás, tettrekészség, társas nyitottság, hihetik az álmodozó gyermekükről, hogy talán valami lelki problémával küzd.

Rossz kölyök lassan reagál

Volt olyan apa, aki neveletlenségnek vélte, hogy lassan reagál kislánya, már amiatt gyötörte magát, mit rontott el, amiért úgy viselkedik a gyermek, mint akit elvarázsoltak. Semmit sem rontott el, csak nem törvényszerű, hogy a gyermek ugyanolyan vérmérséklettel bírjon, amilyennel mi. És nem is olyan egyszerű ilyenkor kitanulni egymást, összecsiszolódni. Hiszen a hétköznapok során is idegesíthet egy nyugodtabb embert, ha valaki túlzottan pörög, míg a pörgőst a másik lassúsága kergeti őrületbe. Ők ketten valószínűleg nem lesznek barátok, és ezzel meg is oldották a problémát.

Akinek a gyermekéről van szó, általában megváltoztatni akarja, elsőként udvariatlanságnak, majd betegségnek tekintve a kettejük különbségét. A türelmetlenség mögött meghúzódik az a tévhit is, hogy minden, de minden nevelés kérdése.

Holott a veleszületett tulajdonságok nem kevesebbet nyomnak a latba. Tehát hiába nevelték a
szülők konzekvensen társas lénynek a csemetét, ha ő már születésekor is introvertált volt.

Ne félj a szabálytalanságtól

Sokan a szabálytalanságtól félnek, attól, hogy gyermekük nehezen fogja teljesíteni a vélt
társadalmi elvárásokat. Akiben erős ez a félelem, annak sem örül, ha csemetéje balkezes,
mert tudattalanul azt éli meg, ha már itt kezdődnek a szabálytalanságok, bármi jöhet ezután.
Számukra az a leginkább megnyugtató, ha a gyermek mindenben átlagos. Akkor nem
kell tőle tartani, hogy hippi, drogos, csavargó vagy valami más csodabogár válik belőle.

Sajnos ezzel a törekvéssel éppen a kívánttal ellenkező irányba hatnak: a gyermek akkor lesz
kiegyensúlyozott, életképes felnőtt, ha gyermekkorában megfelelő érzelmi biztonságot és
elfogadást kapott. Ha már kiskorában a gyanakvás légköre és merev elvárások veszik körül,
sokkal nagyobb eséllyel menekül valamilyen deviancia irányába.

Mindent el kell fogadni?

- kérdezheti erre a szülő. Nos, elfogadni talán igen, de ez távol áll az érdektelenségtől, pláne az értéknélküliségtől. Figyeljünk érdeklődéssel, és ha valamit furcsának találunk, gondolkozzunk el azon, vajon mit jelent az a viselkedés a gyermek számára. A hirtelen változásokra mindenképp jó, ha felkapjuk a fejünket, mert azzal gyakran kommunikál valami problémát a csemete. És persze jó, ha tudjuk, összességében hogy érzi magát a bőrében porontyunk, ő maga segítségért kiált-e egy viselkedéssel, vagy csak úgy esik jól neki, ahogy bennünk fel sem merült volna: így is lehet csinálni.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra