Testvérnapló: Kiss Kiss Bang Bang

Zanza!

Új napló indul a Porontyon: hétről hétre Emi írja meg élményeit a kétgyerekes létről, annak minden jó és rossz hozadékával egyetemben. Mert csók-csók és bum-bum egyaránt van dosztig.

Sokat agyaltunk azon, mekkora korkülönbség legyen a két gyerek között. Oké, ez részben nem tőlünk függ, de azért némi ráhatásunk azért csak van. Úgy kezdtük, hogy nem akartam a két gyerek között visszamenni dolgozni. Mert az szívás nekem is, meg a munkahelynek is: ha visszamegyek, mire beszokom, beesik a baba. Arról nem is beszélve, hogy ha viszont nem jön, akkor a védettségi idő leteltével kirúgnak, mint túl jól keresőt, akire tulajdonképpen a gazdasági helyzet miatt nincs is akkora nagy szükség. (Mondjuk megértem őket, sőt, én vettem fel olyan asszisztenst, akire rá lehet hagyni a dolgot, ami jó, csak nem nekem). Tehát max. 3 év.

De túl kicsi se legyen, mert akkor nem tudok annyira odafigyelni majd a nagyobbikra, meg hát ha az ember nem húszévesen szül, akkor azért a teste sem bírja annyira... Szó mi szó, volt dilemma, olvasgatás, agyalás. Aztán Laura mégiscsak jött, amikor akart. Tudhattuk volna előre, mire számíthatunk majd tőle később...

Laura Bence egyéves szülinapján fogant

Legalábbis akkorra számoltuk vissza, ami azt jelenti, hogy nagyon szépen megünnepeltük a fiunkat:) Karácsonyra már a családban mindenki saját készítésű Bencés naptárat kapott, amelynek csak egy hónapja volt más színű: augusztus lapján csak nézték-nézték azt a fura, rózsaszín körítéses fekete pöttyöt, ami akkoriban volt Laura. Aztán ER, a férjem anyukája felnézett, és elbőgte magát. Persze örömében.

Bence még sokáig nem értette, miért kellene neki Anya hasát simogatnia

Oké, nő, de hát Anya eszik is, nem? Úgyhogy tessék-lássék simogatta is, de inkább érdekelték őt a vonatok, amelyek ekkortájt lettek nagy favoritok, meg a kedvenc könyvei. Amelyekben szintúgy az érdeklődés teljes hiánya mellett próbáltam a figyelmét a babakocsikra meg a kisbabákra terelni. Ahogy haladt az idő, azt azért értette, hogy a hasamban valami fura dolog van. Meséltünk neki épp eleget arról, ő hogyan nevelkedett odabenn, meg ekkortól lett kedvenc A sehányéves kislány is. Sőt, fiú létére még egy babát is kapott (na semmi rózsásat, markáns fiúbaba volt), és igyekeztem arra nevelni, hogy a babákkal csak óvatosan bánhatunk. Nem lett foganatja.

Aztán megszületett Laura

Sokat dobott a híren, hogy a hugi egy komplett vasútállomással érkezett, Thomasos-tul. Az első hat hétben minden csodás volt, még az épp akkorra eső bölcsis beszoktatás is (amit legjobb választásként a nagyi vitt végig hősiesen, azóta is vallom, ez a legjobb választás a gyereknek is). Hat hét után esett le Bencének, hogy Lau marad. Addig puszilgatás volt, onnantól kezdve viszont nem tudott úgy elmenni a hugi mellett, hogy ne lökte volna meg a bölcsőt, amiben a kicsi napközben feküdt. Ekkoriban kezdte értelmét nyerni az a mondat, amit a védőnő közölt velem, amikor elmondtam, jön a kicsi: "Minden nehéz játékot tessék elpakolni!" Ugyanis Bence hol kedvességből, hol, hm, nem-annyira-kedvességből elkezdte bedobálni a vonatokat Laurának. Meg a mackót, a fagolyót, a labdát. Szerencsére a lábánál fért oda jobban, úgyhogy Laut egyszer sem vágta velük fejbe, de volt mondjuk olyan is, hogy az utolsó pillanatban, már a levegőben kaptam el a traktort Laura arca fölött.

A durva korszak három hónapig tartott

A három kemény hónap után megint jött a nagy szerelem időszaka, és Bence állandóan puszilgatta a számításai szerint lassan végre emberszámba vehető húgocskát. Aki ezt egyre több mosollyal nyugtázta is. "Egy kitartó hódoló. Rendben" - nyugtázta nagy vigyorral.

A baj akkor kezdődött, amikor Laura szabadon kezdett garázdálkodni a lakásban. Az egyre nagyobb sebességgel süvítő törpecirkálónak folyton Bence játékaira fájt a foga (vagy az ínye, mert foga még jó sokáig nem volt). Ami a fura volt, hogy Bence is csak Laura játékait akarta birtokba venni: letépte a feje fölötti pörgőt, szétrágta a rágókáit, és egyáltalán, úgy viselkedett, mint egy neveletlen boxerkölyök. Pedig igyekeztünk vele is minél több "minőségi időt" együtt tölteni. Én nehezebben, mert Laura nyolc hónapos korától mindmáig nagyon durva matricaként nyomul, de le kellett tennem, mert Bence nekem is hiányzott nagyon. Most, hogy beindult a szeptember, igyekszem úgy összeállítani a heti rutint, hogy pár órát tutira lecsapjak magunknak. (Majd elmondom, hogy ment.)

Bence az elmúlt pár hétben újra bedurvult: kitárt karral közlekedik, és lehetőség szerint úgy, hogy menet közben mindig lekeverjen egyet most már ácsorgó, tétova húgának.

De Laura sem egy elveszett gyerek (tipikus második).

Hamarosan visszaüt.

Blogmustra