Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom

Zanza!

Akkor most így vasárnap, jöhet egy helyes dialógus. Két magzat beszélget.

Két magzat beszélget az anya hasában:

- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?

- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.

- Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! És különben is, hogy nézne ki!?

- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... S talán a saját lábunkon fogunk járni, és a saját szánkkal eszünk.

- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! Méghogy szájjal enni, nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? És ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid .

- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.

- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér és kész.

- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...

- A Mama?!? Te hiszel a Mamában!?

- Igen.

- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán, látta már valaki?

- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.

- Na most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó ? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.

- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha csendben maradsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.

- Lárifári.

Blogmustra