Vasárnapi szubjektív: Anyák napja

Zanza!

Anyák napján lehet sorolni a közhelyeket – de minek? Az anyaság mindenkinek úgyis mást és mást jelent. Nekem (most épp) a két és fél éves Ádám huncut mosolyát, ahogyan tegnap a boltban azt mondja: "Anya, ez jó cipő, ebben tudok táncolni!"

De persze az anyaság nem csak a szép vagy vicces pillanatokról szól. Szól mindazon megpróbáltatásokról, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy anyává válhassunk. Hiszen kevesen születnek anyává. Anyává válni kell.

Erre való készültemben a várandósságom alatt elolvastam a fellelhető szakirodamat, böngésztem az internetet és nézegettem a képeket, hogyan növekszik hétről-hétre az a gyerek odabent. Minden héten egyszer leültettem a gép elé az apajelöltet, és elmondtam neki, Ádám éppen hol tart az egyedfejlődésben: a Bolygó Neve: Halál főszereplőjének kinézetétől eljutottunk a helyre kis embergyerekig, lett neki kicsi keze, füle, orra, miegymása, majd elkezdett hallani, legalábbis úgy gondoltuk, meg látni, meg csinált vicceseket, amikor szegényt nézegettük az ultrahangon. Olvastam a 9 hónapról, a szülésről, a szoptatásról. Szóval felkészültem.

Mintha erre lehetne készülni.

Mert nem lehet. De nem ám. Senki nem mondja meg például, hogy a szülés élménye első körben olyan lesz, mintha valami irgalmatlan székrekedése lenne az embernek. Senki nem mondta meg, mit kll csinálni, ha a gyerek sír, és bár a kórházban gyakorlatilag lejegyzeteltem, hogyan kell fürdetni, de még napokig nem éreztem úgy, hogy képes lennék otthon egyedül megtenni. Én voltam az az anyuka, aki a kórházból nemhogy elspurizott, de kikönyörgött magának még egy napot, hátha megtanulja ezalatt, hogy a francba kell úgy bepelenkázni a gyereket, hogy a pisi oldalt ne folyjon ki.

És senki nem mondta, hogy ez a meló ilyen magányos dolog lesz.

Mert aztán ott vagy, hogy hazaértél, és a férjed (/pasid, /fiúd, stb.) azt hiszi, Te ezt az anyaságosdit zsigerből nyomod, pedig ha megkérdezi, mit adunk ma a gyerekre, te csak állsz ott bénán, és fogalmad sincs. (És ha van, aki ezt megkérdezi, akkor még szerencsésnek mondhatod magad.) Egyedül vagy. Te, és az a pöttöm, üvöltő apróság, aki mostantól minden nap a Te gondjaidra van bízva. Te döntöd el, mikor egyen, mit vegyen fel, hogy adsz-e neki lázcsillapítót vagy kivársz, netán hűtőfürdőt keversz neki, Te melengeted, Te fordítod hasról-hátra és vissza, Te állítod be a fürdővizét, Te simogatod, Te próbálod elhallgattatni az éjszaka közepén.

Aztán egyszercsak belejössz (és leveszed a melegítőt).

És onnantól jobb lesz. Persze mindig lesznek olyan kérdések, amelyekre jó lenne tudni előre a választ (sőt a kérdést magát is), de vagy egyre több választ tudsz, vagy rájössz, baromira mindegy. Ha a gyerek boldog, ha a körülötte lévők szeretik, ha van mit enni, olyan nagy gond nem lehet. Akkor már valószínűleg nagy baj nélkül túléli.

Akkor elkezdesz gondolkodni azon, vajon a párkapcsolatod túléli-e. És miután két hónapon keresztül ugynabban a két melegítőgatyában és felsőben nyomtad, lehet hogy aznap délután sminkben és körömcipőben viszed sétálni a gyereket (de felsőt mindenképpen olyat veszel, amelyikből könnyedén előkapod a melled, ha éhes lenne a kicsi). És elkezded jobban érezni magad (annak ellenére, hogy húsz perc után megbánod a cipőt, elátkozod a sminket és vágyni kezdesz a melegítőre).

Na szerintem ekkor kezdesz igazán anyává válni.

Judit

Ui.: ne feledkezzünk meg persze saját anyukánkról sem. Az enyém egyszer említett egy nagyon meghatót ezzel kapcsolatban, mikor hosszú évekkel ezelőtt (azt hittem végleg) külföldre költöztem. Azt mondta szomorú hangon a telefonba, amikor a világ másik végéről felhívtam: "Nem tudtam, hogy ilyen nehéz anyának lenni."

Szóval kitartás. A neheze még csak most jön.

Blogmustra