SZÜLŐSÉG

Novodomszky Éva: a Lea otthon meg én

2011. április 13., szerda 08:26

Hányszor álltunk a férjemmel a fiunk ágya fölött, gyönyörködve benne azon tanakodva, hogy tényleg olyan szép, mint amilyennek látjuk, vagy csak elfogultak vagyunk. Az, hogy egészséges, hogy fűtött szobában alszik és mindig van mit ennie, annyira természetesnek tűnt, hogy meg sem fordult a fejünkben, lehetne másképp is.

Aztán második fiunkat is abban a békés, biztonságos tudatban vártuk, hogy lesz mibe öltöztetni és van hova hazavinni, de a kétgyerekes házaspárrá növekedés felelőssége már elindított bennünk más gondolatokat is: nevezetesen, hogy míg mi egymás kezét fogva örülünk, vannak nők, akik szorongva várják születendő babájukat, mert egyedül vannak, nincs hova menniük és el sem tudják képzelni, hogyan nevelik majd fel a kicsit. Mégis akarják.

Teltek a hónapok, de ezek a gondolatok időnként újra bekopogtak hozzánk, néztük a hancúrozó fiainkat, büszkén, boldogan, hátradőlve vacsora után és hol egyikünk, hol másikunk valamilyen formában megint csak előhozakodott azzal, hogy milyen fájdalom lehet az egy szülőnek, ha nincsenek ilyen békés pillanatok az életében. Ha folyton azon kell aggódnia, hogy holnap hogyan adja meg az élete kincsének azt, amire szüksége van.

Nem hiszek a véletlenben, minél többször tértek vissza ezek a gondolatok, annál biztosabb voltam abban, hogy azért jönnek, hogy hozzanak egy új fordulatot az életembe, így nem volt meglepő, amikor csörgött a telefonom és azt kérdezték, lenne-e kedvem részt venni egy jótékonysági akcióban, egy anyaotthon számára gyűjtenénk...

Így találkoztunk, a Lea otthon meg én.

Nagyon készültem. Mindent el akartam vinni, amire csak szüksége lehet egy anyának és egy babának, a nagyfiamra is átragadt a láz, pakolta a könyveit, játékait a gyerekeknek. Aztán eljött a nap, megérkeztünk szépen, szervezetten, csomagokkal felpakolva az anyaotthonba, tele bizakodással, hogy az ajándékokon kívül viszünk egy kis reményt is a jóra, és dugig kétségekkel, hogy mi van, ha azt gondolják majd, jött pár tévés liba, akik azt hiszik néhány használt babacuccal megválthatják a világot, majd ahogy jöttek, visszalibegnek a tuti kis életükbe és eltűnnek örökre.

Persze voltak kamerák, fotósok, de idővel csak mi maradtunk. Olyan anyákkal, akik kilátástalan helyzetükben is mindenáron azt az utat választották, amin együtt mehetnek tovább a gyerekükkel. Nem dobták el, nem hagyták ott a kórházban, sokan csak a szülés után tudták meg, egy magányos anyának is van hova mennie. Volt, aki egy kis táskával érkezett, volt, aki a nagyobb gyerekét is hozta. Van, aki nem tudja, meddig marad és olyan is, aki tudja, amint talál munkát és albérletet a gyereke apja, elmegy. Olyan anyákkal maradtunk ott, akik mindennek tudtak örülni, amit kaptak. A gyerekek, nem meglepő, rögtön bevetették magukat a játékok és könyvek közé. Az anyukák hosszan, nagyon alaposan tanulmányozgatták a teákat, a bébiételeket, megvitatták, mibe lehet beleönteni a probiotikumot és miért is jó, hogy erősíthetik vele a kicsik immunrendszerét. Ennek külön örültek, hiszen sokan a legnehezebb körülmények közül jöttek, beteges babákkal. És annak ellenére, hogy a legtöbben semmilyen támogatást nem kaptak a környezetüktől és valószínűleg nem is állt előttük egy jó anyamodell, azért voltak a leghálásabbak, amit a gyerekeknek adhatnak.

Eljöttünk. Az aznapi célunkat elértük. Az anyáknak vittünk ajándékot, egy kis jókedvet, a külvilágnak pedig hírt róluk, hogy léteznek, legyenek szívesek és gondoljanak rájuk azok, akikben van egy kis segítő szándék. Hírt azoknak is, akik még nem tudják, hova meneküljenek az ellenük forduló család, az agresszív férj vagy a totális kilátástalanság elől.

De az én történetem Leával még csak az első fejezetnél jár. Okozott pár álmatlan éjszakát a folytatás kitalálása, főleg amiatt, hogy 22 családon sehogy se tudok egyedül segíteni. De lassan összeáll a második lépés terve. Hiszen közeleg az anyák napja, nekem meg van néhány jófej barátnőm, akik szívesen segítenek egy kis meglepetés összerakásában. Meg az összes többi fejezet kitalálásában.

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

JEGYZETLAP Posztnyár szindróma

Ha csak sóhajtozunk, és utáljuk, hogy vége, egyre nyomorultabbul érezzük magunkat. Négy lépés, hogy a szeptembert is élvezni tudd!

STÍLER Netes szépségdilik: ezeknek ne dőlj be

Ha nem akarsz úgy kinézni, mint egy cirkuszból szabadult bohóc, ne a csodatévő appok képeinek higgy, hanem a tükörnek. Az ugyanis nem halványítja el a bőrhibákkal együtt a sminkedet is.

HOMÁR Fifikás, de bebukott parkolóteszt budán

Jó napot, miért büntetnek meg, ha még a fizetőövezet kezdetét jelző tábla előtt parkolok, a nem fizető zónában? Csak. Parkolócég, 12. kerületi módra.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta