SZÜLŐSÉG

Kanadai bébiszitternapló: az utolsó szavak, mint kanadai bébiszitter

2011. március 30., szerda 08:41

Igen, jól olvastátok: Juharszirup történetének végéhez értünk. A búcsúzás persze nem csak őt viselte meg: Gibson is nehéz napokat él át. Szerencsére biztos pontok azért vannak egy férfi életében. Mint a hólapátolás.

Elérkezett a nap. Már csak pár óra volt hátra. Furcsa érzés, ahogy lejár a „munkaidő”, egyszer csak fél ötöt üt az óra, és azzal a perccel lehull a vállamról minden felelősség...

Gibson a héten többször is pityergéssel kezdte a napot. Néha előfordult vele előtte is, de az csak általában a fáradtságnak, vagy rossz alvásnak volt tudható. Most éreztem, hogy ez valami más miatt van. Kérdezgettem, miért sír, mi bántja, fáj-e valamije. Ilyenkor csak rázta a fejét, a párnába temetve arcát folytatta a sírást. Aztán egyszer csak rám nézett: „Aggódom.” Egy hároméves szájából ezt hallani, amellett, hogy ebben az esetben ez véresen komoly volt, egy kicsit vicces is. Megkérdeztem, miért aggódik. Azt mondta, attól fél, hogy az anyukája nem jön haza.

Sheilának meséltem Gibson félelmeiről.  Megállapítottuk, hogy az egésznek az oka a változás. Az én távozásommal, azzal, hogy „elhagyom” őt, erősödik benne a félelem, hogy esetleg a szülei is elhagyhatják. Nem lehet könnyű neki. Szívszaggató, ahogy reggelente könnybe lábadt szemekkel, a lefelé görbülő szájával, nagyokat sóhajtva kérdezi, „hol van Anyu?”. Ilyenkor olyan védtelennek tűnik, egy apró, fészkét kereső madárnak, még a testtartása is megváltozik. Elmagyaráztam neki, hogy úgy, mint minden nap, ma is haza fognak jönni a szülei. Pár perc nyugtatás, figyelemelterelés után általában a rosszkedv is odébbállt.

Hamar elrohant ez az utolsó hét. Furcsamód ha az ember a búcsúhoz közeleg, megpróbál minden pillanatot kitágítani, minden részletet megjegyezni és minden képet elraktározni. Amellett, hogy Gibsontól búcsúzom, az óvodaelőkészítőbe járó gyerekektől és az óvónőktől is el kellett köszönnöm. Az utolsó délutánon, mikor a gyerkőcök éppen uzsonnáztak, a fal mellett állva figyeltem őket, ahogy csendben majszolnak. Néha egy-egy hangos kortyolás, a műanyag poharak tompa puffanása az asztalon, folyamatos mocorgás, aztán az egyre hangosodó csengő hangok csiripelése. Figyeltem az arcukat. Elképzeltem őket felnőtt korukban. Kíváncsi vagyok, kiből milyen ember lesz. Azért már most is lehet valamicskét sejteni. A halk szavú, visszahúzódó, csendben rajzolgató, fekete bogárszemű, a rekedtes hangú, vagány. A szöszke, nagy szemű, nagyhangú, a magas, vékony, babaarcú leányzó. A csodálkozó tekintetű, manóhangú, kockásinges, a lezsermozgású, kosaras pólós, a huncut szemű, féloldalas mosolyú fiúcskák. Mellettük pedig az a kis kék szemű, pozsgás arcú, aki éppen két marokkal tömi a szájába a sárgadinnyét, amitől most egy jóllakott hörcsögnek tűnik. Miután befejezte az evést, hüvelykujját a szájához emeli és azzal a jól ismert, álmos szemeivel néz felém. Vajon belőle mi lesz? Mérnök vagy rendező? Netán humorista?

Az utolsó délutánon csendben játszottunk Gibsonnal az alagsori játékbirodalmában. Ő a markolóit pakolta tele az általam gyúrt apró gyurmagolyókkal. Gondosan, előre megtervezett rendszer szerint rakosgatta, egyik szerkezetből a másikba őket. Közben motyogott, mindig kommentálja a tevékenységeit. Egyszer csak, megunva a játékot, egy könyvet tolt az orrom elé. Bemászott mellém a kanapéra, fejét a vállamra tette, és indulhatott is a mese. Nem kellett sok idő, éreztem, ahogy feje egyre súlyosabban nehezedik rám, lélegzete egyenletessé, hosszúvá vált, az ujjszopást kísérő hangok pedig elhalkultak. Elaludt. Még vártam egy darabig, hallgattam a csendet, az egész házat beborította.

Egy óra múlva óvatosan felemeltem őt és az emeletre vittem. Mindig a nappali kanapéján ébresztgetem. Megnyugtatóak, lágyak a fények ott. Az ölembe vettem, és halkan beszélni kezdtem hozzá. Lassan kinyitotta szemeit. Kócos haj és párnanyomok az alvástól kipirult arcán.  Kezét a kezem felé nyújtotta és már húzta is homlokához. Úgy, ahogy mindig szokta. Csak ültünk, csendben. Maki a lábamnál szuszogott, ő még nem kelt fel. Logan, egy fotelban, Szfinx-pózban, hunyorgó szemekkel pihent. Fél öt volt.

Miután a család összes tagja megérkezett a munkából, egy közös búcsúvacsora után, felpakoltuk a csomagjaimat és elindultunk az új szállásomra. Természetesen, mint mindig, az indulás most sem volt zökkenőmentes. Egy hólapátolást még be kellett iktatni. De őszintén szólva, nem bántam. Inkább nevetnem kellett, nem tudom, hogy ismertem-e valaha, vagy fogok-e olyan férfit, aki így imád havat lapátolni. Kíváncsi vagyok, vajon Gibson is kinövi-e ezt a tulajdonságát?

Nem rendeztünk nagy búcsúzkodást, hiszen amíg itt vagyok, biztosan fogunk találkozni. Sőt, már előre megbeszéltünk egy közös programot. Gibsontól még kiköveteltem egy puszit és mondtam neki, hogy bármikor meglátogathatnak.

Lassan gördült ki az autó a parkolóból. Egy hadonászó kesztyűs kéz integetett és két macifül mozgolódott kajlán az autó ablaka mögül. A jól ismert, piros, macisapka fülei...

Ne maradj le semmiről!

KOMMENTEK

  • 2011.03.30 10:42:56Puszpanya

    Nagyon jól sikerült a befejező rész is. Sok sikert a továbbiakra! Huh, én megszenvedném az ilyen elválásokat.

  • 2011.03.30 13:35:18phoboss

    Csak a Gibson-sorozat miatt néztem be néha erre a bolgra. Élmény volt olvasni, köszönöm utólag is. Bár a szerző kommentjeit néha hiányoltam. Sok sikert neki a továbbiakban is!

  • 2011.03.31 06:02:09kitike

    Én is duzzogtam, hogy nem méltányolták az érdeklődésemet :) Nagyon szép történetek voltak, sok boldogságot kívánunk Gibsonnak és Juharszirupnak!

  • 2011.03.31 10:19:23Paramami

    Nekem is fura az új Porontyon, hogy a szerzők nem tartanak kapcsolatot az olvasókkal (a blog műfaj lényege ez lenne), bár nem tudom, a többi szerzőre is jellemző-e itt, nemigen olvasom már. Ezt a naplót néha megnéztem, az utóbbi időben nekem kicsit egyhangú és terjedelmes volt.

    Nagyon sajnálom ezt a kisfiút! Fél-egy évekre megszokni valakiket, akik aztán eltűnnek az életéből, gondolom, esetenként szinte nyom nélkül, hát nem lesz könnyű dolga felnőttként kötődéseket kialakítani. Szerintem a sztori hőse ő, aki újra és újra megnyitja a szívét, bizalommal, hogy aztán megint megszenvedje az elválást. Akinek volt már kutyája, macskája, tudja, hogy egy felnőttnek is mennyire rossz egy állatot elveszíteni, és az csak egy állat, nem egy anya-szerű figura. Nagyon fájdalmas lehet.

Blogok, amiket olvasunk

MAI MANÓ 6 híres első kép a természettudomány világából

A tornádóról egészen odáig a legtöbben azt hitték, csak valami babonás mendemonda, ami nem is létezik. Híres első képek.

SCHRÖDINGER Közeli vagy távoli jövő a fejátültetés?

A sajtóban néha elő-előbukkan egy hangzatos főcím, néha olyan is, amely 2017 végére már komplett fejátültetést is sugall. Mennyi igazság lehet ezekben? Hol tart a tudomány jelenleg?

HEALTH A legjobb módszer, ha leszoknál a dohányzásra

A leszokás sikerrátája "natúrban" csak 5-7 százalék. Ha viszont felkészülten állsz neki, ezt 50-70 százalékra növelheted. Leszokás lépésről, lépésre.
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta