A befogadott gyermek jobbnak képzeli igazi szüleit, mint nevelőit

Zanza!

Ha olyan szellemi és fizikai frissességet garantálnának, amilyennek Gallai Rezső örvend, én is szívesen megélném a 107 évet. Az ország legidősebb embere 106,5 éves koráig szinte teljesen önállóan látta el magát, csak fél évvel ezelőtt költözött be egy győri otthonba. Az újságíróknak szívesen mesél a hosszú élet titkáról, azaz a mértékletességről és arról, hogy kétszer nősült, mindkét házassága 32 évig tartott. Azt is megemlíti, hogy lelencgyerek volt. Annak ellenére, hogy néhány hónapos korában került a nevelőszüleihez, ezt 107 évig hordozta magában.

Fotó: Paul Sapiano
Fotó: Paul Sapiano

(előző cikk)

Van, amit nem lehet elfelejteni. Az örökbefogadás és -adás ilyen. Nem azért őrzik magukban a gyerekek és a felnőttek, mert maga a tény zavarja őket, hogy nem a vér szerinti szüleik nevelik. Inkább a titok miatt, hiszen a kicsik többnyire nem tudhatják, kik a szüleik, hogy néznek ki, mivel foglalkoznak, mi a hobbijuk, a jó és a rossz tulajdonságaik, kik a nagyszüleik, vannak-e testvéreik és még ezer kérdés felmerül bennük az évek során.

Kutatások bizonyítják, hogy általában csak jót képzelnek róluk: azt, hogy ők tökéletesek, hogy sokkal engedékenyebbek, sokkal érdekesebbek, mint a nevelő- vagy örökbefogadó szüleik, vagy éppen az intézeti nevelők. Közben haragszanak is rájuk, hiszen fel lehet-e dolgozni azt, hogy őket nem akarták felnevelni. S a gyerekek, főleg az intézetben élők felmentik az életet adóikat. Biztosak benne, hogy az anyjuk keresik őket, csak nem tudja hova vitték a csemetéket. Vagy azt hiszik, hogy az anya túl messze van ahhoz, hogy meglátogassa őket, ezért nem találkoznak soha. De olyan gyerek is akad, aki úgy emlékszik, hogy az édesanyjával a Balatonnál nyaralt, ajándékot is kapott tőle, egy mosolygós szájú, cica úszógumit. Valójában a kislányt soha nem vitték ki az intézetből, telefonon, levélben sem tartották vele a kapcsolatot. Az úszógumit egy mesekönyvben látta, azt ültette át a valóságba, hogy ne érezze magát olyan elhagyatottnak.

Soha nem felejtem el annak a lánynak a történetét, akit a szülei nagyon szigorúan neveltek, sehova nem engedtek el, nem járt diszkóba, igaz, a rengeteg edzés mellett nem is lett volna rá ideje vagy ereje. Egyszer, egy búcsúban mégis megbotlott. A fiatal anya sokáig nem akart tudomást venni áldatlan áldott állapotáról és a baba is érezte, meg kell húznia magát. Alig mozgott. (Kutatások szerint az abortusznál is igyekeznek a magzatok menekülni a gyilkoló eszköz elől.) A szülőknek nem tűnt fel vagy nem akarták észrevenni, hogy az amúgy vékony lányuknak gömbölyödik a hasa, még akkor sem gyanakodtak, amikor különböző indokokkal sorra lemondta az edzéseket, mert vigyázni akart a magzatára. Végül a baba egy hajnalban, a fürdőszobában jött világra. A lány - amennyire tudta - ellátta, betette egy hátizsákba és azzal az indokkal, hogy elmegy iskolába, felhívta egy nyílt örökbeadással foglalkozó alapítvány képviselőjét és segítséget kért tőle. A csecsemő családba, igazi családba került. Bár az édesanya tudta, hogy jól döntött, kicsit belerokkant a veszteségbe...

Az örökbeadás a veszteségekről szól, közben mégis csoda: csoda, mert egy gyermekre váró pár szülő lesz és mert egy gyerek valóban gyerek lehet. Valakinek a gyermeke, aki számíthat arra, hogy amikor szomorú, megölelik, megvigasztalják, amikor vidám, vele nevetnek, amikor szüksége van valamire, próbálják megadni neki, amit lehet, a normális kereteken belül.

Persze a nagyobb gyerekek örökbeadása nem mindig zökkenőmentes. Van, ahol semmi probléma nem merül fel, de olyan is akad, ahol a csemete igencsak próbálgatja a határait. Volt, akit nem lehetett kirimánkodni a fürdőkádból, pedig  vacogott a kihűlt vízben. Hónapokkal később elmondta, azért viselkedett ilyen furcsán, mert félt, hogy a szülei visszaadják. Több nevelőszülőt megjárt, ez megviselte a fiú lelkét, nem merte elhinni, hogy az örökbefogadás - ahogy a szóban is szerepel - örökre szól. Egy testvérpár már bő egy éve élt a családban, de a lányok még mindig képtelenek voltak kimutatni a szeretetüket. Örömükben haraptak, mert a vér szerinti családjukban nem tanulták meg, mit jelent az, hogy simogatás. A szülők pedig tűrtek és szeretetet adtak, adtak és adtak, míg szeretetet csak sajátos módon kaptak. De tudták, ez alakulni fog, csak türelmesnek kell lenniük. S valóban, most már a lányok hozzájuk bújnak és nem rettegnek attól, hogy elszakítják őket a "szüleiktől".

Ilyen nagyon ritkán fordul elő: igen kevés örökbefogadást bontanak fel a szülők vagy a gyerekek. Ugyanis ma már sokkal megalapozottabb a folyamat, mint évtizedekkel ezelőtt. Már nem csak úgy bemennek a jelentkezők a ,,lelencházba" és választják ki a nekik tetsző kicsit. Manapság az odáig eljutó szülőjelölteknek egy gyereket, vagy - ha úgy kérték a vizsgálatban - testvéreket mutatnak be, fényképen. Aztán, ha a fotó és a rendelkezésre álló adatok alapján tetszik a kislány vagy kisfiú, elkezdődhet az ismerkedés. Előbb a TEGYESZ, pszichológus és a nevelőszülők jelenlétében, és azt a látszatot tartva, mintha nem is a gyerekhez, a gyerek miatt mennének. Így a gyerek nem sérül annyira, ha mégsem köttetik meg a kapcsolat. Persze a kicsik antennái igen érzékenyek, azonnal tudják, hogy miattuk van ott az idegen néni és bácsi. Aztán, ha minden jól megy, egyre több időt tölthetnek együtt, míg végül szinte minden idejüket együtt töltik, immár családként.

S akkor már gyermek születési anyakönyvi kivonatában is a szülők szerepelnek, mintha ők szülték volna fizikailag is és nemcsak lelkileg.

Blogmustra