Zanza!

Egy különleges, zártkörű előadás zajlott a Thália Színház Arizona Stúdiójában tegnap este. Példátlan szolidaritással állt ki a magyar színésztársadalom Geréb Ágnes mellett és az otthonszülés kriminalizálása ellen.

Külföldön természetesnek, itthon viszont még szakadár gondolatnak számít, hogy a kismama dönthessen arról, kórházban vagy otthon szeretné-e megszülni gyermekét. (Ld a korábbi posztokat)

Hiszek abban, hogy vannak megértő, empatikus szülészek a kórházakban is, és ez a fajta boldog, meghitt világrahozatal szerencsés esetben megvalósulhat kórházi környezetben is. Mint ahogy az is biztos, hogy még a legapróbb egészségügyi kockázatok esetén is a kórházat kell választani, és az is nyilvánvaló, hogy szülés közbeni komplikációk esetén is a kórházi környezet a biztonságosabb az anya és gyermeke számára. Ezekben a kérdésekben nincs is vita az otthonszülés hívei között sem. De mivel a kórházi statisztikák nem nyilvánosak, és egy-egy súlyos műhiba esetén villámgyorsan összezár az orvostársadalom, a kórházban történt tragédiáknak csupán töredéke kerül nyilvánosságra, szemben az otthonszülés közbeni tragédiákkal.

Az egyenlőtlen tájékoztatás könnyen előítéletes, torzult észleléshez vezethet, és sajnos ritkán esik szó arról, hogy a szülés a maga természetességében, háborítatlanságában örömteli, erőt adó, békés folyamat is lehet. Ezt a hiányt pótolja az Ezekben az időtlen órákban című, Mátyássy Áron által rendezett előadás, melyet a Szülők a Szabad Szülésért Társaság is támogatott.

Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Lázár Kati, Fullajtár Andrea, Szalay Marianna, Tóth Ildikó, Ónodi Eszter, Jordán Adél, Láng Annamária, Szávai Viktória, Pető Kata, Gryllus Dorka, Hegedűs D. Géza és két énekesnő, Bognár Szilvia és Korpás Éva vállalt részt a különleges felolvasó-színházi darabban, mely különböző születéstörténetekből áll össze.

Geréb Ágnes, az otthonszülés legalizálásáért húsz éve küzdő – jelenleg előzetes letartóztatásban lévő – szülésznő neve nem hangzik el, de néhány történetben könnyen beazonosítható, és nyilvánvaló, hogy Szókratész védőbeszéde is érte szól. A zömében személyes történeteket a rendező Mátyássy Áron Rácz Attila dramaturggal és Király Ágnes bába segítségével válogatta, törekedve arra, hogy különböző nézőpontú beszámolók kerüljenek a hallgatóság elé. Különféle narrátorok szólalnak meg a szövegekben: kismamák, dúlák, sőt még férj is akad.

A szereplők is ezerféle színt használnak. Láng Annamária puritán, természetes és öntudatos módon meséli egy fiatal nő kétféle szüléstörténetét, aki a rideg kórházi körülmények után második szülésénél megtapasztalta végre saját erejét és a női közösség támogatását, szeretetét. Törőcsik Mari kivételesen egy irodalmi szöveget kap, Tolsztojtól, melyben egy kétségbeesett férj próbálja rávenni az orvost, hogy induljon el végre vajúdó feleségéhez. A színésznő törékenynek, kicsit fáradtnak, de elszántnak látszik, és nyilván nem véletlenül vállalta a rangidős szerepet kolléganői között.

Lázár Kati szenvedélyes bábaasszonyként fedi fel a szülés ősi extázisának titkát, melyből a nők öntudatosan, megerősödve kerülnek ki. Gryllus Dorka egy tapasztalt dúla legfájdalmasabb történeteit idézi fel. Talán ő kapta a legnehezebb sorsokat, így, ahelyett, hogy „drámázna”, visszafogottan, hadarva sorolja a szülés közbeni komplikációk gyötrő lelki okait, (ami lehet egy korábbi megerőszakolás emléke vagy az elvesztéstől való félelem is). Udvaros Dorottya szellemes monodrámát kerít története köré, poénra játszik, és alaposan meg is nevetteti a közönséget, ahogy egy kezdő dúláról mesél, aki egy véletlen folyamán első szülését vezeti le egyedül, és aztán viharos lelkesedéssel kiabálja az egész világnak boldogságát. Ónodi Eszter története is hasonló, de az ő előadásmódja jóval kevésbé harsány.

Hegedűs D. Géza egy apuka szemszögéből meséli el a felesége szülésének emlékeit, például ahogy masszírozgatta kedvese vállát, vagy megadóan tűrte csípős megjegyzéseit. Az ő előadása ugyanazzal a színes, csillogó, lehengerlő játékmóddal indul, mint Udvarosé, de a monológ közepén egyszerre csak mélyen megérintik a szavak, és elcsuklik a hangja.

Azt hiszem, ezen a színpadon tegnap sokan nem csak színészként, hanem civil, hús-vér lényként is átengedték magukon ezeket a történeteket. Nyilván el lehetett volna játszani könnyedén és flottul ezeket a sztorikat, de bátor dolognak tartom, hogy páran – egy pillanatra védtelenné válva – megnyitották a szívüket is. Mint ahogy azt is az élet, és nem a művészet diktálta, hogy Jordán Adél éppen várandósan, hatalmas pocakkal vállalta el a szereplést.

A feminista irodalomtudomány vad zónának nevezi azt a közös, női tapasztalati mezőt, ami egyszerűen nem írható le a domináns (férfiak által kialakított) nyelv fogalmaival, azaz, egy logikai struktúrával, így valamilyen szinten mindig rejtett, mindig megfejthetetlen marad. Ha van előadás, ami a vad zónából közvetít, hát ez biztosan az, ezért rendkívül izgalmas és felemelő megismerni ezeket a vallomásokat - nőként és férfiként egyaránt - nem véletlen, hogy Geréb Ágnes már a hetvenes évektől kezdve csempészett be leendő apukákat a szülésekhez, amely így olyanná válhat, mint egy meghitt beavatási szertartás.

Ennek a fontos női tapasztalatnak a megértése, átélése bizonyosságot, egységélményt és hatalmas erőt adhat – színházban és színházon kívül, kórházon kívül és kórházban egyaránt. Az előadás vége felé, amikor Bognár Szilvia és Korpás Éva énekelni kezdett, a résztvevők és nézők némelyike meg csendesen potyogtatta a könnyeit, valamit én is megértettem. Bár mostanáig számtalan félelem volt bennem a szüléssel kapcsolatban, ezen az estén egyszer csak átsuhant rajtam a bizonyosság. Rájöttem, hogy nincs mitől félni, mert amikor valaki szül, mintha lélekben minden nő ott lenne vele. Hiszen mind egymás nővérei vagyunk.

Blogmustra