Egy édes mostoha feljegyzései (1. rész)

Zanza!

A sors úgy hozta, hogy életem párjával együtt három lurkót is kaptam, akik számára kéthetente hétvégén én vagyok az Édes Mostoha. Azt hiszem, szerencsénk volt, és ebben talán szerepe lehetett a most következő történetnek is, amelyben a gyerekekkel való első találkozásomat elevenítem fel - , mindenesetre azóta is klasszul működik a mi alkalmanként összeálló - nem is olyan kis - családunk.

Még igencsak hamvas, néhány hetes volt csupán a kapcsolatunk, mikor a párom összeismertetett a gyerekeivel. Szerette volna látni, hogyan jövünk ki egymással, mielőtt köztünk nagyon komolyra fordultak volna a dolgok. Ezt persze csak utólag vallotta be, engem akkor pusztán egy laza találkozásra igyekezett rávenni. Mondhatom, izgultam rendesen, bár én is nagyon kíváncsi voltam rájuk. Tudtam, mennyire fontosak a gyerekek az ő számára, és én is tudtam, hogy a velük kialakuló viszonyom fontos része lesz annak, hogyan fog hosszú távon működni a kapcsolatunk.

De ő nagyon ügyesen szervezte meg az egészet, ezért szorongás nem volt bennem, csupán izgalom. A következő tervvel készültünk: a családi-baráti társasággal először játszóházba megyünk, hogy a legkisebbek is jól szórakozzanak, miközben a nagyobbakkal is tudok váltani pár szót, aztán közös uzsonnakészítés keretében muffint sütünk a lányokkal. Ez utóbbi az én ötletem volt.

Mikor megérkeztem, ők már együtt voltak a társasággal, a gyerekek a kisszobában tomboltak, unokatesókkal örültek egymásnak. Az unokatesókat már ismertem régebbről, valószínűleg terjesztették jó híremet. A lányok annyira kíváncsiak voltak már rám, hogy éppen csak beléptem az ajtón, kipattantak a gyerekszobából, és szörpbajusszal – amit azóta is emlegetnek – vigyorogva penderültek elém, hogy ugye én vagyok az…

Nagyon édesek voltak, tele várakozással, úgyhogy számomra is egy pillanat alatt természetessé vált a jelenlétük. A nagyfiú persze a felnőttek között somfordált, nem a kicsikkel volt, vele is összeismerkedtem. Azt éreztem, ő lesz a keményebb dió, hiszen ő volt az édesanyjuk szemefénye, és úgy gondoltam, a fiúknak talán nehezebb elfogadni az anyjuk helyébe lépő pótanyát. Bár a lányok meg az apjuk miatt lehettek volna féltékenyek, úgyhogy nehézségre bármelyik részről számítanom lehetett.

Menet közben derült ki, mennyire jó ötlet volt, hogy lakáson kívüli programot szerveztünk és társasággal mentünk. Nem volt semmi kényszeredett udvariasság, kínos csöndek, feszengés, hogy mit kezdjünk magunkkal, egymással. A játszóházban bóklászás nagyon jó terep volt arra, hogy a gyerekek is és én is szabadon közeledjünk egymás felé, amikor jólesik, és kicsit eltávolodjunk, amikor arra van szükségünk, hiszen mindegyikünknek szoknunk kellett a helyzetet. És persze a sokféle tevékenység, a közös felfedezések szinte észrevétlenül alakítottak ki kapcsolatot köztünk. Finoman próbálgathattam, mit fogadnak el tőlem, mennyire nyílnak meg. Arra is alkalmam volt, hogy félig kívülről figyeljem őket, melyikük milyen, mire hogyan reagál, hogyan működik.

Nagyon hamar kiderült néhány alapvető vonásuk, amelynek ismeretében könnyebbé vált a közeledés. A nagyfiú, Dénes (átkereszteltem őket az írás kedvéért) például még kiskamaszkorban járt, így nagyon fontos volt számára, hogy el tudjon távolodni időnként a húgaitól, és a maga útját járhassa. „Felnőttesen” igyekezett mindent maga megoldani, és segítséget természetesen csak az apjától fogadott el. A középső, a nagyobbik lány, Veronka a pengeéles eszével unokatesója társaságában száguldott végig a fejtörők labirintusán. Mint komoly iskolás lányok, a feladatok nehézségeivel is maguk igyekeztek megbirkózni. Borcsa, a kicsi lány szinte végig az apja kezét fogva sétálgatott, vele kerültem először közelebbi kapcsolatba. Kezdetben még szégyenlősen, aztán egyre inkább gátlások és félelem nélkül éreztette, hogy szüksége van a pótmamai jelenlétre, törődésre is.

A délutáni uzsonnakészítés is nagyon jó ötletnek bizonyult, igazi lányos program lett belőle, vagy öten-hatan sürögtek körülöttem, hogy keverjék, ízesítsék, díszítsék a készülő muffinokat. Mindeközben nagyon nagylános témákba csapott az aprónőcik társalgása, a konyhai tevékenységek közepette szinte észrevétlenül máris közünk lett egymáshoz, ahogy bevontak a dolgaikba. Nagyon élveztük a sütögetést, miközben persze mindenki csurom lisztes lett.

Dénesnek ezalatt volt ideje figyelgetni engem, milyen nőszemély is vagyok…

Az össznépi muffinsütést látva leendő sógornőm megjegyezte, hogy neki ehhez ugyan nem volna türelme, ami végülis roppant hízelgő volt, mert én nemcsak a mézes-mázos jó benyomás keltésért vállaltam a konyhai programot, hanem azért is, mert főzés közben igazán felszabadult és laza tudok lenni. A gyerekek egyik nagyobbacska unokatesója kissé koraéretten jegyezte meg a muri végén, hogy én aztán nagyon értek a gyerekekhez. Arról a délutánról ezt a mondatot, meg a lányok csillogó szemét őrzöm leginkább, és azt a jó érzést, hogy rendben lesz ez… Így kezdődött Dénes, Veronka, Borcsa és az én történetem.

Blogmustra