Gyere már ki, te büdös kölyök!

Zanza!

Prozi kislánya igazán makacs: nem hallgatott a szép szóra, a könyörgésre, a fenyegetésre és napokkal a kiírt időpont után sem volt hajlandó megszületni.

Még akkor is ragaszkodott kényelmes helyéhez, amikor az orvosok megindították a szülést: hiába burokrepesztés és oxitocin, a baba maradt a helyén. Végül császármetszéssel választották el anyjától, hogy kint végre összeálljon a család. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

A dolog ott kezdődött, hogy az istennek nem akart kijönni. December 5-re voltam kiírva, folyamatos görcsök és állandó hányás miatt augusztus vége óta otthon ültem, „pihentem” (azaz sk. kifestettük, átalakítottuk a lakást) veszélyeztetett terhesként, erre Ő még 9-én sem adta semmi jelét annak, hogy esetleg kidugja az orrát a melegből. Mivel másnap be kellett feküdnöm a kórházba, nem volt mese, be a kocsiba, ki a várba és órákon keresztül másztam a lépcsőket le-fel, az Alagúttól a Halászbástyáig, mondván, nem tolsz te ki velem, eszem ágában nincs kórházban feküdni, amíg te meggondold magad. Éjfél körül kezdtem érezni, hogy hangosan röhög rajtam odabent. Mivel az addig teljesen szolidáris Ember lába is kezdett belefagyni a bakancsba, végül hazamentünk és felkészültem rá, hogy reggel hatkor jelentkezek a Bajcsy szülészetén, jöjjön, aminek jönnie kell.

A betegfelvétel zökkenőmentes volt, a kötelezők elintézése után berendezkedtem a háromágyas nőgyógyászati kórterem ablak melletti ágyán és vártam. Bár fogadott orvosom és szülésznőm nem volt, az osztályos nővérkéktől és ügyeletes orvosoktól maximálisan megkaptam minden törődést, amire szükségem volt, kedvesek és figyelmesek voltak, hiányérzetem csak a kórterem és a hozzá tartozó mellékhelyiség higiéniájával szemben volt, de mivel három hétre elegendő fertőtlenítővel, ülőkevédővel, és egyéb felszereléssel érkeztem, nem jöttem zavarba.

Szóval, mint említettem, vártam és közben sokat beszélgettem a lányommal, 5 napon keresztül, a következő sorrendben:

-        Kisszívem, gyere ki, kérlek, anyuci nagyon szeretne már látni, hazavinni, apuval megfogdosni, megölelgetni, nagyon várunk már.

-        Édesem, már eltelt két nap, anyu nem szeret itt lenni, légy szíves, gyere ki

-        Tündérke, ha kijössz, aputól kapsz lakást, autót, világkörüli utat, amit csak szeretnél, gyere ki és menjünk haza gyorsan!

-        Rozi, túlfeszíted a húrt, ha nem jössz ki azonnal, jobban teszed, ha bent maradsz örökre, agyvérzéstkapoktőledbüdöskölyökszórakozolvelem?!

Nagyjából ebben az állapotban talált a 14-i nagyvizit, amikor is fel kellett mennem az osztályvezető főorvoshoz, eldöntendő, hogy akkor most hogyan is tovább. Itt hangzott el az a mondat, aminél szebbet életemben nem hallottam még: Anyuka, szeretné MA (ma!ma!ma!) megszülni a gyereket? Mondanom sem kell, még el sem hangzott a kérdőjel, már jeleztem, hogy igen, köszönöm, hová menjek? Öltözzek most? Hol az a szülőszoba, essünk neki azonnal! Mondták, lassítsak, menjek még el egy ultrahangvizsgálatra és délután kettőkor sétáljak át a szülészetre, ahol egy burokrepesztéssel megindítják a vajúdást.

Az ultrahangon még vidáman integettem a képernyőnek, háhá - gondoltam, na megállj, most nem menekülsz, de azért mikor összecsomagoltam a nőgyógyászaton és megtettem azt a húsz métert a folyosón, már annyira remegett a lábam, gyomrom, mindenem, hogy nagyon kellett a férjem diszkrét lökdösése hátulról, különben valószínűleg elszaladok. Hiszen, ha ennyi ideig kibírta az a gyerek odabent, az elkövetkező 50-60 év meg sem kottyan majd neki, ott legalább biztonságban van.

Mire berendezkedtünk a kórház zöld szülőszobájában megérkezett az ügyeletes orvos is. Bemutatkozott, megvizsgált, konstatálta, hogy 1 ujjnyira nyitva vagyok, megbeszéltük, hogy szeretném érzéstelenítés nélkül megszülni, majd a beöntés után átsétáltunk a szomszédos vizsgálóba burkot repeszteni. Itt bevallom, már nagyon izgultam, egyáltalán nem tudtam lazítani, minden porcikám feszes volt, magasan is volt a méhszáj, úgyhogy kb. 10 perc próbálkozás után feladtuk, visszamentem a szülőszobába, ahol bekötötték az oxitocin infúziót és vártunk. Meg is lett az eredménye, 1 óra múltán már olyan fájásaim voltak, hogy a falat kapartam. Egy óra elteltével újbóli burokrepesztés-próba, ez már sikerrel. Én naiv, azt gondoltam, hogy innen már egyenesben vagyunk, de a félóránkénti vizsgálatokon csak azt tudta megállapítani az (már a délutáni-esti műszakos) orvos, hogy egy centit sem sikerült tágulnom.

A nővér folyamatosan emelte az oxitocin adagokat, a fájások egyre erősebbek lettek. Innentől az emlékeim hiányosak, csak villanásszerű képekből áll össze a történet. A férjem és sógornőm vetésforgóban váltották egymást, h1n1-lázban égett az ország, látogatási tilalom volt az osztályon, egyszerre csak egy hozzátartozó jöhetett be.  Az orvos higgadt volt és kedves, annak ellenére, hogy minden vizsgálatnál egyre idegesebb voltam és egyre hangosabb és egyre többször jajgattam. A maximumra emelt oxinak köszönhetően hat óra után fél óra alatt hirtelen négyujjnyira tágultam, őszintén meglepve ezzel az orvost is, szinte egybefüggő, folyamatos fájásaim voltak és rövidesen elkezdődtek a tolófájások.

A férjem és a sógornőm fogták a kezemet (mivel szégyen ide vagy oda, szabályos hisztirohamot kaptam, amikor ki akarták küldeni valamelyiket, úgyhogy maradhattak), maguktól is tudták, hogy erre és „csak” ennyire van szükségem, nem szóltak hozzám, csak ott voltak és szoríthattam őket és tudtam, hogy ők ott lesznek és fognak, amíg vége nem lesz. Kilenc körül aztán az orvos hirtelen nem egyedül jött, hanem az főorvossal, mind a ketten megvizsgáltak és közölték, hogy a baba egy centit nem mozdult lefelé és valószínűleg nem is fog, nem fog kiférni, császárra lesz szükség, de azért várjunk még pár tolófájást, kb. 20 percet. Kérdeztem: mire, miért? Adjunk még esélyt a babának. Nem értettem, de akkor nem volt erőm tiltakozni. Viszont mikor 20 perc elteltével ugyanezt mondta a főorvos, elszakadt a cérna és kiabálni kezdtem, hogy nem vagyok hajlandó várni, azonnal szedjék ki belőlem, mielőtt valami baja lesz. Féltem, nagyon féltem, végigfutott az agyamon minden, amit oxigénhiányos, beszorult babákról olvastam, hallottam, nem értettem, miért kockáztatunk, mire várunk??? Nem tudom, ennek tudható-e be, mindenesetre 5 percen belül megjelent az aneszteziológus engem pedig áttoltak a műtőbe.

Mielőtt becsukódott az ajtó, mielőtt elengedte a kezem még elfogtam az Ő pillantását, tele volt aggódással, szerelemmel, félelemmel, láttam, hogy rémült és tehetetlennek érzi magát, soha nem szerettem még ennyire és azóta is elfog a gyengeség, mikorra erre a pillanatra gondolok. A fájdalom ellenére is szerettem volna megsimogatni a fejét, megnyugtatni, hogy ne féljen, már mindjárt vége, itt lesz a baba, jövök én is, nem lesz semmi baj. Ez a pillantás kísérte végig a műtétet, ahol már nem is féltem, arra gondoltam, hogy perceken belül család leszünk, igazi család, ahogy a filmekben, papa, mama, gyerek, macska, boldogság. Nem emlékszem a részletekre, azt is csak utólag fogtam fel, hogy harmadszorra sikerült beszúrni a gerincérzéstelenítőt, csak azt tudom, hogy nevetgéltem az anesztessel, Janikovszkyról beszélgettünk, meg a bécsi karácsonyi vásárról, meg az Amszterdamban a folyókon ringatózó hajókról.

Aztán egyszer csak megjelent mellettem a nővér egy zöld takarószerűséggel, amiben egy pici, rózsaszín kupac volt, hatalmas, kék, mindentudó, kíváncsi szemek bámultak rám, a mellkasomra tették, ott volt, gyönyörű volt, az enyém volt, Ő volt. Emlékszem arra is, hogy amikor egy-két perc múlva kivitték a férjemnek mennyire bántott, hogy nem látom majd az arcát, amikor kezébe adják. Azután hirtelen vége volt a műtétnek, áttoltak egy kis szobába megfigyelésre, feküdtem a félhomályban, a kezem a hasamon, iszonyú üresnek és gyengének éreztem magam, amikor nyílt az ajtó, a férjem betolta a békésen szuszogó kupacot és együtt voltunk végre, ahogy a filmekben, papa, mama, gyerek, boldogság.

prozi

Blogmustra