Kék a lába, zöld a szárnya, viszi a halál

Zanza!

Először csak a kölyköt láttuk meg, a park egyik útján kuporgott, a fején biciklis sisak, mellette letámasztva a bringa, először azt hittem, elesett talán. De nem, ott állt felette az apja is, szintén biciklivel. A gyerek nézett valamit, mereven, hogy mit, azt csak közelről láttuk meg. Egy fa alatt kuporgó sárgarigó-fiókát nézett, aztán mondták el, a szemük előtt esett ki a fészekből.

Fészekből kiesett kisfecske
Fészekből kiesett kisfecske

Ó, a csudába is, mondtam magamban, mikor megláttam én is, ezen a héten nincs szerencsénk a madarakkal. Alig pár napja szedtem ki jámbor, öreg macskánk szájából egy verébfiókát, félig-meddig már kinőtt repülőtollakkal, mégis hogy képzeled? - mondtam a Gömbölyegnek, aki morogni is képtelen, szelíd és gyáva macska, eddig fel nem tételeztem volna róla ilyesmit, pedig egyszer valamikor már láttam hasonló „ajándékot” a lábtörlőn. De ez életben volt még.

A madár nagy szenzáció volt a gyereknek, egy kartondobozba raktam bele, sérülés alig látszott rajta, bár búsan kuporgott egy ideig. Tettünk a dobozba vizet, élelmet is, bár nem sok reményt fűztem a nevelgetéséhez, mióta nagynéném elmondta telefonon, ő hogyan mentett meg egyszer egy hasonlót évekkel ezelőtt, a csőrébe tuszkolva pár óránként az ennivalót. A madár kis idővel később elkezdte összeszedni magát, ugrándozott, úgy tuszkoltuk vissza, hé, maradj még pár órát, még nem nagyon tudsz repülni, cimbora.  Nem hallgatott ránk, egy óvatlan pillanatban kibújt a doboz „füle” nyílásán, mikor dolgunk akadt másfelé, a macskáknak csak ennyi kellett, szinte csak a tisztesség kedvéért keverhettek le neki egy jó nagyot, de ez épp elég volt ahhoz, hogy ne élje túl, látszólag sértetlenül. A gyerek megsiratta, alig pár napja, most meg a sárgarigó. A fészek zaja lehallatszik a fáról, onnét esett le.

Ő sem élte túl
Ő sem élte túl

A fiú nyolc-kilenc éves lehetett, kuporgott a madár felett, nézte rendületlenül, nem nagyon szólt, láthatóan nem volt rá ötlete, mit kéne csinálni, ahogy az apjának sem. Csak nézett-nézett, azzal a csodaváró, szelíden makacs módon, amit szinte valamennyien kinövünk bizonyos életkor után, amiben az van, hogy nem igaz, jöjjön el a tűzoltó, a kerületi állatorvos, a Madármentő Szolgálat, a Mikulás, vagy a szárnyas angyal és mentse meg a magatehetetlen fiókát. Schmidt Egon könyveit sokan olvasták, de nagyon kevesen rendelkezünk a szerző tudásával, tehát jóformán esélyünk sincs egy ilyen vadmadarat házilag felnevelni. Nekem a veréb után valahogy nem is fűlik a fogam megpróbálni.

A lányom felnéz, a szemében ugyanaz a csodaváró pillantás. Most mi lesz vele?

Felnőttmód igyekszem helytállni. Állatorvos barátnőm telefonja még ki se csöng, ilyen tájában az évnek ő alighanem elutazott valahová messzire. A nyomorult mobilon nyomkodom a GPRS segítségével a netet, a Madárkórháznak van ügyeleti száma, bár nem tudom, a hortobágyi madárkórház mi a csudát kezdhetne egy kőbányai, fészkéből kiesett sárgarigóval, hiába védett madár, mert sejtem, hogy az. A megadott számot fel is hívom, magam előtt igazolva, hogy mindent megteszek, de nem is lep meg, hogy nem veszik fel vasárnap délután. Széttárom a kezem, kifogytam a felnőtt-racionális ötletekből. Nem tudok madarat nevelni egy macskás ház közepén, nulla tudással.

Neki szerencséje van, az anyja eteti
Neki szerencséje van, az anyja eteti

A fiú apja is szólongatja a gyereket, menjünk fiam, nincs mit tenni. A gyerek épp csak felnéz egy pillanatra, aztán vissza a fiókára, nem mozdul. Néz, csöndben. Kinőjük, mondom, hogy túl lehessen élni sok mindent. Amikor kinőjük, akkor fogadjuk el vállat vonva, hogy a Buksit elütötte az autó, az öreg házunkat bizony le kell bontani, a törött vázát nem lehet megragasztani többé, apa végleg elköltözött tőlünk, a nagymama nem jön ki a kórházból már. Az élet legtöbb bánatos helyzetében nincs deus ex machina, nem ereszkedik le a szárnyas angyal, az eltört dolgok végleg eltörnek, és bele kell sokszor nyugodnunk, hogy a látszólag menthető dolgok – ez a fióka szemlátomást él még – sem mindig menthetőek.

A Kicsi békétlenkedni kezd a kocsijában, végül én erre fogom, hogy indulnunk kell. A lányom nem ellenkezik, nem beszélünk róla, de még ott az emlékezetében a madár a papírdobozban, aki nem akarta, hogy segítsünk rajta. Vissza-visszanézünk, még mindig látjuk a kis bukósisakos alakot, amint kuporog az út szélén és néz.

Amíg felnőnek, mi felnőttek szép lassan elveszítjük a szemükben mindentudó varázsunkat. Sokszor fogunk még megmérettetni és könnyűnek találtatni.

Blogmustra