Rocksztárrá válik az elsős kislány a versmondó versenyen

Zanza!

Dugig a terem, szülők, tesók, kísérő tanárok, zsűri, Művész Úr középen, kamerás ember, és persze ők. Ők, ki vörös szaténruhában, ki öltönyben, kockás ingben, fehér blúzban, akik szerepelnek ma. Sorba ültetve az első székeken, fellépési sorrendben. Az utolsó pillanatban futunk pisilni, a szomszéd fülkéből lámpalázas anyahang: „Csillácskám, ha elfelejted a következő mondatot, nem segítek, mert akkor pontot vonnak le. Inkább hagyd ki, nem segíthetek, érted?” Pislogok, pontok, levonás, nem segítek, mi van? Mit keresek én itt?

Kellett ez nekünk? Ott ül a leányzó, a harmadik sor túlsó végén, két drabál negyedikes között. Éppen csak a tollsöprű-frizurája villan elő néha, ahogy forgatja a fejét. Dülleszti a mellkasát a katicás csipesszel, rajta a huszonhármas sorszámmal. Huszonkét gyereket fogunk végighallgatni, mire egyáltalán megnyikkanhat. Amúgy is sík fáradt lehet, átbumliztunk a fél városon, meg aztán délután közepe van, ilyenkor már rég át szokott menni transzba. Áh, kicsi még ehhez, mit akarnak egy kiselsőstől, menjünk inkább haza. De már késő, a gyerek a terem túlsó végében, én itt a sarokba szorítva a tanító néni mellett, a dobogó fölött József Attila képe, kamera indul, kezdődik.

Az első versenyző  mokány kis fekete srác, ránézésre harmadikos, Romhányit szaval. Ügyes, profi, de nincs sok hatása, a teremben vibrál a feszültség. És ekkor az én szél-is-elfújja-kislányom ott a harmadik sor végén, a két negyedikes között hangosan felkacag. Igen, ez az ő hangja, eltéveszthetetlen. Senki más nem merészel kuncogni, sőt, mindenki döbbenten nyújtogatja a nyakát, mi az, valaki nevet a poénon? Kihúzom magamat egy kicsit, no legalább nem izgul, ez is valami.

És jönnek egymás után a többiek, hangosabb, halkabb, félénkebb, rutinosabb. Jön Benedek Elek és Csukás István, Milne, Lázár Ervin és megint Romhányi, mindenki, aki egy alsós vers-és prózamondó versenyen elő szokott fordulni. A lányom pedig, ahogy én is a nyakamat nyújtva kilesem, nagy szemekkel figyel, és persze minden vicc hallatán elsőnek zendít rá. Én nézem őket nagy flegmán, ez is betanulta a gesztusokat, az sosem hallott hangsúlyról, őt meg nem is lehet hallani, kérem szépen. Igen, ez a kislány jó, jé, ez Csillácska a vécéből. Nem tévesztette el. Kár volt aggódni, anyuka.

Jön a huszonhármas. Jönne. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy meg kell igazítani a tépőzáras cipőt. Most azonnal. Megint mindenki nyakat nyújt, mit csinál már ez a gyerek, ja ő az, aki végigrötyögte az egészet. Végre felbőcörög a dobogóra, egy fokkal feljebb küldik, hogy valami látsszon belőle, annyira pici. Keresi, hol van középen, a fél terem mutogat neki, erre, arra, még én is integetek. Nagy nehezen a helyére kerül, levegőt vesz, és elkezdi. Halkan beszél, közben a zsabóit húzkodja, ezt a blúzt aztán biztos nem adom rá többet. Én már levegőt se kapok. Csak keveredjen túl rajta, csak ne felejtse el, ne érje kudarc, szegényke, még olyan kicsi. Minek is jöttünk ide.

Ő meg ott mosolyog nekem, fönt a dobogó második lépcsőjén, teli szájjal, mint aki a legjobban érzi magát. És a következő mondata közepén felcsattan a nevetés. Mert a gyerek vigyorgó úritökké változik, kecske lesz, aki unja a réti csenkeszt, és ló, aki vonogatja a vállát. Kimered a szemem, mi ez? A feszültség sehol, a közönség hullámzik a kacagástól, a zsabóit rángató kis tollseprűfejű szőkeség meg csak mondja, mintha a haveroknak mesélne egy jópofa sztorit ezekről a mulya állatokról, akik nem értik egymást. Mire a tolmácsoló nyúl is felbukkan, a kölök már kimondottan úgy fest, mint egy rockénekes, aki most vetődött rá a rajongók tenyerére. Lubickol a közönségben, szemmel láthatóan a világ legjobb helyén van ott, ahol van. A végén bedobja azt a homlokráncolós figurát, amiről a tanító nénivel karöltve is hiába próbáltuk lebeszélni. A közönség fetreng. A kitörő taps már nem érdekli, szalad hozzám ungon-berken-székeken át, hogy puszit adjon. Ami engem illet, bőgök, mint a borjú, ez az én gyerekem? Ilyet is tud?

Második lesz végül, elsős létére, harmadik-negyedikesek előtt. Amikor a nevét hallja, először is leesik a székéről, aztán amikor előrekeveredik a Művész Úrhoz, megkérdezi tőle, hogy ő akkor most hányadik is lett? A Művész Úr padlón van. Azért a kölök megkapja a díját, bemutat még egy látványos lebotlást a dobogóról, és learatja a maradék nevetést. Tuti sztendáp, szól utána a Művész Úr.

Amikor hazafelé összebújunk a buszon, a fülébe súgom: varázsló vagy, tudod? Nem, anya, én boszorkány vagyok, javít ki magabiztosan.

Kriszi

Blogmustra