Vérzett, de a 35. hétig sikerült kihúzni a szülést

Zanza!

Szilvi terhességi komplikációi miatt fél évet töltött a pápai kórház szülészetén. Vérzés és méhösszehúzódások miatt kezelték hónapokig, végül a 35. hétig sikerült kihúzni.

Az eredmény egy 2400 grammos egészséges kisfiú, akiért édesanyja szerint az összes nehézséget megérte átvészelni, és ha kellene, újra végigcsinálná még egyszer. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Történetünk úgy kezdődött, mint sok párnál, nagyon szerettünk már volna babát, de nem akart összejönni. Az elmúlt 3 évben csak szomorú események történtek a családunkban, apukám hosszas betegeskedés után 2008.11.13-án hagyott itt minket, már nem bírta megvárni az unokát, pedig mi nagyon sürgettük a dolgot. Talán ez volt a baj, hogy annyira görcsösen akartuk, mert amikor már úgy álltunk a dologhoz, hogy jön, amikor szeretne, akkor hamarosan sikerült. De nem voltak egyértelmű jelei a terhességnek, ugyanúgy menstruáltam 3 hónapig, hányinger se volt, csak kicsit fáradékonyabb voltam a kelleténél.

Június elején aztán vettem megint egy sokadik tesztet és pozitív lett. Nem mertük elhinni, vártunk a következő menstruációig. De az is megjött, gyorsan még 1 teszt, még mindig pozitív. Gondoltam, hogy itt már biztos baj van, ezért este felkerestük a nőgyógyászati ügyeletet. Kiderült, hogy valóban egy 40 mm-es embrió lakik a pocimban már 11 hete, de bevérzés és amnionleválás miatt nagy veszély fenyegeti. Ezzel 2009.06.10-én megkezdődött hosszú távú kórházi tartózkodásom a Pápai szülészeten. Örültünk a babának, de nagyon féltünk is, mivel a vetélés kockázata nagy volt. 2 hét múlva elállt a vérzés, hazamehettem.

Nem tartott sokáig az otthoni nyugalmam, mivel 3 nap múlva újból elkezdtem vérezni, így visszamentünk a kórházba és június 29-től fogva újból kórházlakók lettünk, most már tényleg hosszú távon. A vérzés most kb.1 hónapig tartott, görcsökkel kísérve, számos gyógyszer és infúzió ellenére is. De a bébink jól fejlődött továbbra is. Továbbra is a fenyegető vetélés réme kísértett minket, nagyon féltem, hogy elveszítjük a babánkat, pontosan betartottam az orvosi utasításokat,csak feküdtem hónapokig, nehogy baj legyen.

A 18.heti ultrahangra már elmaradozott a vérzés, és a porontyunknál semmi rendellenességet nem találtak, szépen növekedett. Kiderült hogy kiskukis lesz. Rögtön elújságoltam a páromnak, aki egy kicsit letört az első másodpercben, mert kislányt szerettünk volna, de a második másodpercben már repesett a boldogságtól, hogy fiunk lesz. (De teljesen mindegy, csak egészséges legyen.) De a neheze még mindig nem múlt el, mert ahogy a nyáron hidegfront közeledett (főleg eső) az én kisfiam elkezdett elégtelenkedni a pocimban, nagyon sokszor begörcsöltem, akkor gyors infúzió, aztán másnap már jól voltunk. Mire 4-5 nap után kivettek egy tűt, utána biztos rögtön kellett a következő, sokáig úgy nézett ki a kezem, mint a drogosoknak.

De bizakodtunk továbbra is, mert a kisfiam nagyon élni akart, úgy gondolom, hogy a sors ajándéka, mivel az aput elvesztettük, de megkaptuk „helyette” őt, és ennek a babának pont olyan akaratereje, élni akarása van, mint apumnak volt. Ezért tudtam, hogy ki kell tartanom, bármi is történik, és ennek a babának meg kell születni.

A 22. hét fele már jobban éreztük magunkat. Most már sétálgathattam is, de persze csak a kórházi kerítések között, hazamenetelről szó sem volt. Bár én sem sietettem a dolgot, mert tudtam, hogy itt biztonságban vagyunk, és ha bármi baj lenne, azonnal ellátásban részesülünk, otthon meg ki tudja mi lenne, ha éppen nem érünk be időben a kórházba. Úgyhogy beletörődtünk a párommal hogy most már így lesz a szülésig, ő minden másnap jön, nappal férfi-, este asszonyműszakot végez otthon, aztán majd csak eljön a január 3, amire ki vagyunk írva.

A 26. hét fele már azért sokszor volt olyan hét, amikor semmi gond nem volt, de azért persze mindig jött valami új probléma: orrvérzés, vesegörcs. Ha esni készülődött, a fiacskám előre jelezte erős görcsökkel továbbra is, mint valami kis időjós. Most már elkezdtünk gondolkodni a néven, volt pár variáció, de végül a Szebasztián mellett döntöttünk. (Muszáj volt, hogy alliteráljon a vezetéknévvel, mivel mindkettőnk monogramja Sz.Sz. és a gyermekünknek is így akartuk már régebben is). Ezután minden szívhanghallgatáskor már csak így szólították a nővérkék a kis pocaklakómat.

A 30. heti ultrahangon is minden rendben volt, 1,5 kg körül járt már a manóm, a pocim egyre csak nőtt és nőtt.(de pontosan csak 5 kg-t híztam az egész terhesség alatt,bár amúgy se vagyok egy vastag alkat, de végre egyszer az életben elértem az 50 kg-ot!) Hamarosan elkezdődtek a ctg-k. Először heti 2x, mivel naponta elég sokszor bekeményedett a hasam. A manóm meg olyan mozgékony lett, hogy állandóan szétrúgta a bordáimat, nagyon aktív volt már ekkor is (főleg ha mézes puszedlit kapott, akkor aztán lazán lerúgott 80-at a ctg-n)! Én nagyon szerettem ctg-re menni sok kismamával ellentétben, nagyon jó érzés volt hallani, ahogy a porontyom kis szíve kalapál, na meg persze legalább már történt valami „érdekes” naponta a lázmérésen és a vérnyomásmérésen kívül. A 32. héten már a ctg fájásokat is mutatott, elkezdett kinyílni a méhszáj. Én már ekkor sejtettem, hogy karácsonyra már biztos otthon leszünk vagy még előbb.

23-ától kezdve már 5 perces fájások is voltak néha a ctg-n, és azt mondták, most már bármikor jöhet a baba. Szóltam a páromnak, hogy még gyorsan rendezze el a dolgait otthon, vegye meg a hiányzó babaholmikat (ugyanis mindent ő vásárolt, a gyerekszobát is ő csinálta, persze telefonon 2 óránként helyzetjelentés kellett nekem, hogy hol tart a munkában), mert hamarosan megérkezik a kisfiunk, de ő nem siettette a dolgokat, ráér az még.

Azért 27-én, pénteken megejtette a bevásárlást, este felugrott hozzám, de csak 10 percre, mert ekkor már 1 hete látogatási tilalom volt a kórházban a H1N1 miatt, hát ugye ezt is kifogtuk. Viccelődtünk is előtte, hogy mi lesz, ha lezárják a kórházat és nem tud jönni, amikor szülök, nem nézheti meg a bébit. Majd hazament aludni, én is így tettem, akkor még semmit nem sejtettem.

11.28-án hajnalban fél 2-kor arra ébredtem, hogy folyik a vizem. Nagyon megijedtem, hogy ilyen gyorsan eljött az idő, mert még csak a 35. hétben jártunk. Rögtön a szülőszobában találtam magam, a ctg azonnal rám került és végig így volt, oxigén, infúzió, aztán már csak az erősödő fájások jöttek, de nagyon. A nagy izgalomban még a páromnak is elfelejtettem szólni, 4 óra fele hívtam csak fel, hogy na most aztán szülünk, tényleg! (Bár amúgy sem akart bejönni a szülőszobába, fél 5-től kint izgult a folyosón.) Én már 3 órától fogva tolófájásokat éreztem, a levegővételre se tudtam nagyon koncentrálni (ami így utólag hiba volt, mert úgy sokkal könnyebb lett volna), kicsit hangoskodtam is (pedig úgy gondoltam előtte, hogy ha én egyszer bekerülök a szülőszobába, nem fogok, épp elég kiabálós szülést hallgattam már végig a fél év alatt), de muszáj volt, mert nagyon erősek voltak a fájások, aztán már csak arra emlékszem, hogy 5:20-kor kibújt a kicsi fiam a negyedik vagy ötödik nyomásra 2400 grammal, 47 centivel, 10/10 Apgar értékkel.

Mindenki nagyon örült hogy, "a kórház lánya megszülte a kórház fiát." Egy percre megmutatták, tiszta vörös, lila, kék volt szegénykém, mert rá volt tekeredve a köldökzsinór, meg bevérzett. Rögtön elvitték vizsgálatokra, mivel ugye még koraszülöttnek számított. Aztán később jött a csecsemős nővér, hogy alkalmazkodási zavara van, és lehet, hogy át kell vinni Veszprémbe. Megint letörtem, nem lehet igaz, hogy még ez is, de aztán hála Istennek nem kellett, mert az infúzió hatására rendbejött. Nagyon besárgult, így én csak etetésre kaptam meg a szobába, mert kékfény alatt kellett napoznia. A cicit nem tudta elvenni, ahhoz még gyenge volt, de a lefejt tejcit elfogadta.

Az 5. napon aztán jött a nővér, hogy ha ilyen szépen eszik a drágám, akkor másnap hazamehetünk. Nagyon örültünk a párommal, hogy nincs semmi baja a picúrnak, meg hogy végre fél év után hazamehetünk. Így december 4-én elhagytuk a kórház falait 175 napnyi "vendégeskedés" után. Hazatérve minden nagyon furcsa volt, kellett egy jó hónap, mire átálltam az otthoni üzemmódra, de még ma is sokszor eszembe jutnak a kórházi emlékek.) A fél éves megpróbáltatásom alatt átálltam a pozitív gondolkodásra, és megtanultam, hogy amit nagyon akarunk, azt elérjük, hiszen gyönyörű egészséges kisfiam született, aki minden szenvedést megért!

Üzenem minden kismamának, főleg akinek sokáig kell kórházban lenni, hogy muszáj kibírni mindent a picúrért és csak jó dolgokra kell gondolni a nehézségek közepette. Barátkozni kell,hogy ne érezzük egyedül magunkat a 4 fal között, mert közösen sokkal könnyebb átvészelni ezt a nehéz időszakot. Életet adni egy emberkének nagyon jó dolog, a születés egy gyönyörű folyamat, kívánom,hogy mindenki élje át legalább egyszer! Mi már tervezzük a 2. babát úgy kb. 2-3 év múlva, remélem, az a terhesség komplikációmentesebben zajlik le, de ha mégis hasonlóan alakul, azt is ki fogom bírni!

Remélem, sok kismamának tudtam vigaszt nyújtani történetünkkel.

syska128

Blogmustra