Lilkó lila testtel, kókadt fejjel született

Zanza!

Ági fogadott orvos és szülésznő nélkül hozta világra első kislányát egy fővárosi kórházban.

A 33 órás vajúdás alatt férjén kívül szinte nem foglalkozott vele senki, arról sem tájékoztatták, hogy gátmetszést végeztek nála és hogy kislánya a szülést követően teljesen lila és mozdulatlan volt. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Lilkó. Az ő születését hosszú vajúdás előzte meg, erről írok most. A történetet azzal kezdeném, hogy nem volt fogadott orvosom, sem szülésznőm, akiknél borítékkal fokoztam volna a természetes gravitációmat. Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora hendikepet jelenthet és a vajúdás hosszú óráiban végig ennyire magányos leszek. Emlékeim szerencsére már csak szaggatott képek ezekről az órákról. A vajúdásról hollywoodi egyszerűséggel naivan azt gondoltam, hogy jó pár mély sóhajtás, egy kis nedves homlok... és már meg is születik a kis hős. Az én történetem ennél jóval bonyolultabb és hosszabb volt.

De kezdjük az elején. A szakirodalomból tudtam, hogy ötperces méhösszehúzódások esetén indulni kell a kórházba. Hajnalban felébresztettem a férjemet és pár perc múlva már indultunk is a szomszéd utcában található kórházba, ahol azonnal fogadtak. A gyors vizsgálat után belebújtam a kórházi hacukámba és vártam a vizsgálóban. Pár perc múlva egy szülésznő elkísért a folyosón található asztalkához, ahol az egyik széken már ült ,- azaz vajúdott- valaki. Gondoltam, még egy kis adminisztráció és mindjárt lepihenhetek egy ágyikóba. Mire kint kvarcos napsütés lett, jelezték, hogy felszabadult egy ágy és mehetek. Nagyon szerencsésnek érezhettem magam, mert az utánam érkezőknek csak a vajúdóban található étkezőasztalok melletti székeken jutott csak hely. Közben „felszolgálták” az ebédet, ami zöldbabfőzelék volt hússal. Valahol azt olvastam, hogy szülés előtt kerüljük a puffasztó ételeket, de gondoltam, ahány szakirodalom, annyi javaslat.

A vajúdóban tehát telt ház volt, sivatagi meleg és a maradék babfőzelékek erős illata koraestig. Akkor ugyanis valaki végre összeszedte a szinte érintetlen tányérokat. Ez a helyiség abban tért el egy átlagos kórteremtől, hogy itt szinte senki nem beszélt a másikkal, mégis óriási zaj volt, mivel úgy hullottak mindenkiről a nyögések, mint a túlérett gyümölcsök a fáról. Senki nem beszélt, de mindenki értette a másikat, értettük egymás fájdalmait, melyeket csak mi nők érezhetünk, és melyek egyre csak erősödtek. A szobából egy közös erkély nyílt, mely összekötötte a szülésznők és az orvosok pihenőszobáját a vajúdó helyiséggel. A fel s alá sétákkal szinte mély medret vájtam az erkélyen, s mivel nem volt sok bámészkodnivaló, hát megbámultam az asztalon kint hagyott tárgyakat, melyek többsége cigarettásdoboz és öngyújtó volt.

Kint eközben lassan csökkentek az árnyékok, nekem pedig egyre jobban fájtak az összehúzódások, melyekre mindig azt hittem, hogy ennél már nem is lesz fájdalmasabb a fájdalmam. A szobában tehát mindenki magányos volt, s idővel fogytak körülöttem az emberek. Koraeste bejött egy szülésznő és elvitt egy helyiségbe, ahol a maradék 4 ember beöntést, illetve egy kis kozmetikázást kapott a gát tájékán. További instrukciókat nem kaptunk, ígéreteket, hogy hamarosan bekerülünk a szülőszobák egyikébe viszont igen. Na innentől fogva 7, azaz hét óra múlva kerülhettem be a szülőszobába, amiből 3 órát teljesen egyedül nyökögtem az ágyamban. Végre megsajnált valaki és hozott egy gumilabdát és javasolta, hogy üljek rá a forró zuhany alatt. Ez az emberi szó nagyon jól esett, nem beszélve a zuhanyról, ami egy kicsit enyhített a fájdalmakon.

Tényleg nem akarok okolni senkit, tisztában vagyok azzal ,hogy az egészségügyi intézmények összevonásával mindenkinek sokkal többet kell dolgoznia, mindenki nagyon fáradt, tehát nem várhatom el, hogy a kötelező monológokon kívül még babusgassanak is.

Éjjel egykor végre betoltak a szülőszobába. A férjem, aki a koraesti órák óta kapott ígéret kezdetétől a folyosón ülve kiolvasott egy kisebb regényt, ekkor bejöhetett hozzám a szülőszobába. Klassz kis acélkék műtős szerkó volt rajta és végre kaptam szeretetet, jó szót, vigaszt és reményt. A szülőszobán váltották egymást az orvosok, amiből megtudtam, hogy ismét műszakváltás történt, tehát telik az idő. A fáradtság és a fájdalom már önállósultak bennem és még mindig nem hittem, hogy egy-egy pillanatba ennyi fájás fér. A fejem úgy zúgott, mint egy lezuhant harang, az arcom pedig zsibbadt a levegő után való kapkodástól. A férjem végig fogta a kezem, olvasott, tartotta bennem a maradék lelket, tömte a számba a szőlőcukrokat. Mivel rá voltam kapcsolva az NST gépre, csak akkor tudtam helyzetet illetve helyet változtatni, ha nagy nehezen előkerült valaki az éjszakában, aki lekapcsolt a gépről.

Aztán kezdett besápadni a reggel és rohamosan nőttek az árnyékok. 9 óra körül végre bejött egy fehérköpenyes csapat, és jelezték, hogy nemsokára elkezdjük a szülést. Aztán mentek tovább, mi pedig tovább vártunk. Végre visszajött az egyik orvos és elkezdődhetett a kitolási szakasz. Ekkor már nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam, az instrukciókat fátyolos szemmel és szinte bedugult füllel próbáltam követni. A gyermek pedig csak nem jött, pedig saját érdekemben minden tőlem telhetőt megtettem. Aztán elvesztettem a fonalat és az eszméletemet is. Később tudtam meg, hogy gátmetszésem volt, amikor a szülés után kengyelbe tették a lábamat és egy doki szabómestert megszégyenítő gyorsasággal varrta az alvázamat. De erre is rá kellett kérdeznem, magától senki nem mondta, hogy felvágtak. Térjünk azonban vissza a történetem végére. A gyermek fejére rátekeredett kétszer a köldökzsinór, teljesen lila volt és mozdulatlanul lekókadt a feje. A fényképek bizonysága szerint a kitolási szakasz alatt segítségül hívott főorvos asszony is ijedtében a szája elé csapta a kezét, amikor ezt meglátta. A zárójelentésemen ez az aprócska dolog persze fel sem került.

Mindenesetre minden jó, ha vége jó. A gyermekünk, Lilkó egy kis idő múlva felsírt a mellemen, s ekkorra már én is magamnál voltam, szememből hulltak az örömkönnyek és hirtelen elfelejtettem az előző 33 óra összes fájdalmát. A boldogságom szótáron túli értelmet nyert mely azóta is tart!

2007.július 26.

Ági

Blogmustra