Dührohamokkal bünteti a családot a kisfiú

Zanza!

Van nekem egy okos, ügyes és aranyos nagyfiam. Három és féléves, összességében jól megszokta az óvodát is. A fejlesztő feladatokban jól teljesít, talán a koncentrációs képességein van még mit javítani, de mivel örökmozgó energiabomba, nem aggódom (olyan nagyon). Otthon ovi után nagyon jól eljátszik egyedül, illetve nagy örömömre egyre többet játszik a kétéves húgával. Nagy gézengúzok együtt, az egyik kitalálja a huncutságot, a másik lelkesen végrehatja. Változó intenzitással mennek az idegeimre, de összességében jól elvagyunk együtt, munka után kifejezetten élvezem a velük töltött időt. Viszont van egy egyre erősebben zavaró tényező, kevésbé cizelláltan fogalmazva: szar van a palacsintában.

A fiamnak hatalmas es igen érzékeny lelke van, ezt eddig is tudtuk. Anno itt is kértem tanácsot arra nézvést, hogy mit csináljak a gyerekkel, aki abszolút mimóza, a játszótéren valaki csúnyán néz rá, és már elsírja magát (na ez mondjuk azóta megoldódott, de ha valaki elveszi a hétzáró édességet az oviban, akkor tíz esetből nyolcszor még sírva fakad, és csak két esetben szól nyugodt hangon a dadusnak vagy nekem). Másban is megmutatkozik a nagy lelke, nem csak a sírósságban: nagyon érzékeny kisfiú, a mi hangulatváltozásainkat azonnal érzi és átveszi, nagyon segítőkész, nem bírja, ha valaki szomorú a környezetében, és a többi. Mindenki látott ilyen gyereket, többeknek gondolom otthon is van ilyen típusból.

Ez a nagy és érzékeny lélek nyilván összefüggésben van azzal, hogy a gyerek újabban úgy viselkedik, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Egyik pillanatban még teljesen normális a hangulat otthon, mindenki csinálja a dolgát, pihen. A következő pillanatban a fiam bevágja a "rémpofát" (szemek összehúzva, ráncolja az orrát, és baromi dühösen néz). Nekem már ugrik össze a gyomrom, mert tudom hogy helyzet van. Nyugodt hangon igyekszem kérdezni, hogy „Mi a baj, kisfiam?” - "Nem akarom elmondani neked, hagyjál békén!" -durcog, dühösködik, csapkodja az ajtókat. Újabban földhöz vagy hozzám vágja a keze ügyében lévő játékot. Még mielőtt klaviatúrát ragadnátok, és leírnátok, hogy „na itt kell elvágni a hisztit, és irány a szobája, meg mi az, hogy én ezt eltűröm, ne csodálkozzak, bla-bla-bla”, közlöm, hogy ez nálunk soha nem volt divat, nem tűröm el ezt a fajta viselkedést.

A rettegett kétéves kor körül meghúztuk a határokat, és ez a fajta viselkedés olyan messze van attól a bizonyos vonaltól, hogy visszanézve már nem is látszik. Mondjuk nincs is, aki nézze, ugyanis a folyamat innentől irányíthatatlan és visszafordíthatatlan. Hiszti, büntetés, sírás. Jobb esetben a szobájában megnyugszik, és kijön pár perc után bocsánatot kérni. De elmondani - ergo kibeszélgetni -, hogy mitől pöccent be, nem tudja. Így aztán a feszültség ott marad a levegőben. Többnyire az első "rohamot" újabb követi, és onnantól már el van szúrva a nyugodt este. Innentől kezdve már sorozatban jön a „Nem akarom! Nem csinálom! Nem akarom elmondani! Hagyjál békén!” és végül pattanásig feszült idegekkel (részemről) halálosan kimerülve (részéről) vetünk véget a napnak. Hab a tortán, hogy a húga tökéletesen átveszi a mi érzéseinket, és őt meg megszállja az ellenállás szelleme, azaz bármit kérek, vonogatja a vállát és közli: „Nem!” Ez ugye igen jót tesz az egész helyzetnek. Többnyire nem is sikerül normálisan reagálni.

Ami még ennél is furcsább, hogy újabban kifejezetten bunkón viselkedik azokkal, akiket szeret. Eddig csak az apjának "kedveskedett" azzal, hogy nem volt hajlandó puszit adni, nem köszönt el tőle reggel, nem fogadta el tőle a reggeli kakaót stb. Igyekeztünk megértőek lenni, apja sokkal kevesebbet van vele, gondoltuk, dühös rá emiatt. Meg láttuk azt, hogy az ismerős családoknál sajnos ez elég gyakran előforduló jelenség, és nincs más megoldás, mint a türelem és minél több program kettesben apával. Az elmúlt egy hétben viszont a gyerek olyan vad sértéseket vágott az amúgy rajongva szeretett nagyszülők fejéhez (magyarul nem tudom pontosan visszaadni, kb. elküldte őket a francba - hogy hol tanul ez a gyerek ilyen kifejezéseket, rejtély, főleg hogy 5 napig betegség miatt nem is volt oviban), hogy leesett állal figyeltünk csak.

Amikor tegnap este, hulla fáradtan, a rajtam lógó kishúgával a kezemben (oltásra cipeltem, a nagyszülők hozták el a fiút az oviból) beléptem az ajtón, és azt hallottam, hogy „Daj!” (ez valami olyasmit jelent, hogy hagyjál, de sokkal bunkóbb variáció) és láttam hogy durcás pofával bemászott az asztal alá, akkor legszívesebben ott a küszöbön visszafordultam volna. És a megérzésem helyes volt, nem volt hajlandó köszönni, puszit adni, könyörögni kellett egész este mindenért, majd később jött az elkerülhetetlen hiszti, közös üvöltözés (mea culpa, de mivel ez a folyamat már napok óta csak egyre rosszabb és rosszabb, sajnos én sem bírok úgy reagálni, ahogy kéne).

Szóval a körkérdés a következő: először is, van-e valakinek halvány elgondolása, hogy mégis mi a búbánatos frászkarika tört rá erre a gyerekre? Lehetséges, hogy betett a lelkének, hogy együtt volt velem otthon (holott mikor kettesben voltunk, akkor nem volt semmi gond, igaz, beteg is volt)? Vagy pont az a baja, hogy vissza kellett mennie a közösségbe? De ez a viselkedés a nagyszülőkkel szemben már korábban elkezdődött, csak én voltam az utolsó "szerencsés", akinek kijutott a jóból. Aztán a másik nagyon fontos kérdés: akinél a gyerek szintén ilyen viharos érzelmeket táplál az apa felé, az talált valami megoldást? Vagy tényleg az idő megoldja a dolgot? Lehet hogy ez valami rejtett féltékenység miattam? Olvastam a szakirodalomban, hogy ez kb. normális jelenség a kisfiúknál, "szerelmesek" az anyjukba, ergo féltékenyek az apjukra. De mégis mi a fenét kezdjek vele? Erőltetni, kizsarolni a szeretetet (ami amúgy megvan, és kifejezetten jó a kapcsolat apa és fia között) nem lehet. De akkor mit lehet?

Meni

Blogmustra