Bébinapló: A három testvér veszélyes

Zanza!

palko1111

Nem tudom, hogy menthetném meg Palkót Micitől. Pláne úgy, hogy a delikvens szemmel láthatóan maga sem kiabál segítségért. Nem, abszolút nem kiabál, inkább nevetgél boldogan, én meg a szemem sarkából lesem a fejleményeket, és drukkolok, nehogy Mici megbillenjen, és ráessen Palkó fejére. Pedig az, hogy most épp egy kicsit “balettozik Palkónak” (azaz Palkó fölött) semmi ahhoz képest, mint mikor fel akarja ültetni, emelni, a fejét erőszakosan erre-arra fordítani, tekergetni. Vagy amikor aranyosan a fülébe kiabálja, hogy “Szia Palkó!”, én meg látom, ahogy a gyerek összerándul és megsüketül egy percre, de aztán gyorsan összeszedi magát, és tovább mosolyog nővérkéjére, mert hát voltaképpen mindegy, hogy mi történik, lényeg, hogy VELE foglalkoznak, vele, Palkóval.

Tény, hogy sokkal kevesebb idő jut a harmadik gyerekre. Emlékszem, ahogy Lackóval annak idején végig nevetgéltünk egész délelőttöket, hosszan sétálgattunk (még akkor is, ha eléggé szenvedtem attól, hogy egyedül sétálgatok az utcán, és alig vártam, hogy ülni tudjon, hogy mehessünk a játszótérre), gügyögtünk, és még pihenni is tudtam, estére meleget főzni a férjemnek, nyugodtan vacsorázni, tenni-venni. Micivel már bonyolódott a dolog, de valahogy még mindig könnyebb volt. Mert míg Mici aludt délelőtt, én Lackóval játszottam, főztünk együtt, elmentünk játszótérre, és mikor Mici gügyögős korba lépett, akkor Lackó hagyott engem játszani Micivel, és egyedül épített sorokat az autókból, ezzel akár órákig elvolt magában. Délután mindhárman aludtunk, vagy ők aludtak, én meg csináltam a dolgom, és valahogy sokkal nyugodtabban telt az idő.

Aztán jött az ovi, állandó program lett az odamenés, a hazajövés, és Mici hiába lett az egyedüli gyerek itthon, valahogy minden felgyorsult, monotonná, kapkodóssá vált. És néha azt gondoltam, mennyivel egyszerűbb volt kettővel, mint a sokszor nyűglődő Micivel egymagában. Aztán Mici is oviba ment, és Palkónak eleinte ez nagyon jó volt, mert nem volt zaj, és nagyokat tudott aludni, de az utóbbi hetekben már nem az alvás játssza a főszerepet, és bizony Palkó minden játéknak, társaságnak, programnak repkedve örül, lelkesen villogtatva két darab fogát.

A múlt hét ilyen szempontból király volt, mert Mici és Lackó itthon maradtak három napra, így többen nyüzsögtünk Palkó körül, amit aztán ő rendesen díjazott is.

Történt ugyanis, hogy el akartunk utazni négyesben pár napra vidékre, míg a férjem külföldön volt, így kivettem a két nagyobbat az oviból. Környezetváltozás, friss levegő, kert, dédi, unokatesó, tyúkok és Duna, ez mind tervbe volt véve, meg persze fű alatt azt gondoltam, majd így könnyebb lesz, nem csak én fogok egyedül szenvedni a három gyerekkel. Szóval klasszul kiterveltem a dolgot, ám a sors résen volt, észrevette, hogy lazítani akarok, és gyors mozdulattal influenzát bocsátott a vidéki rokonságra, úgyhogy itthon ragadtunk. A három gyerek, meg én. Mert azt azért nem bírtam volna a lelkemre venni, hogy a várva-várt és folyamatosan fülükbe duruzsolt “elutazunk a dédihez, nem kell oviba menni” után mégis intézményesítsem őket.

Szóval itthon maradtunk, bennem meg feltápászkodott a robot, beállítottam magamban a vekkert, reggeli-játszótér-ebéd-alvás-uzsonna-játék-vacsora, és hibernáltam az agyamat vasárnapig. Egy kicsit pánikoltam eleinte, bár így utólag azt mondhatom, egész jól alakultak a dolgok. Mert ugyan én rendesen kipurcantam hétvégére, de a kölkök nagyon jókat játszottak együtt, és még Palkót is tesószámba vették. Persze azért egy kicsit úgy felülről, de Palkó ettől is nagyon boldog volt. Lelkesen lihegve csorgatta a nyálát, mikor Lackó autókat mutogatott neki, és magyarázta, hogy melyik lesz majd az övé, és lelkesen nevetgélt, mikor Mici kismamikáskodott felette, azaz bevette Palkót a babái közé. Palkó pedig figyelt, nyúlkált a játékok után, sőt, néha komolyan bele is szólt a játékba. Lackó nehezen épített vasúthálózatából például olyan ügyesen emelt el egy fasínt, hogy a pálya egy része összeomlott, és Lackó úgy pörölt az öcsikéjével, mint bármelyik teljes jogú ovis haverjával.

Máskor meg türelmesen csurgatta a nyálát egy nagy szelet fasütire, amit a Mici tett eléje kistányérban, és mindketten nagyon elégedettek voltak. Mici azért, mert Palkó állandó nyitott szájából és cuppogásából arra következtetett, hogy a süti finom volt, Palkó pedig azért, mert beszélnek hozzá, ráadásul valami izgalmas színes dolgot toltak az orra alá, amit jó nézegetni. Aztán a teázásnál már nem volt akkora az idill, mert Palkó egy jól irányzott mozdulattal elkaszálta a szépen kikészített baba-teáskészletet, ami aztán nagyon érdekesen csörömpölve gurult szét a szőnyegen, én pedig még éppen időben érkeztem, hogy elmagyarázzam a sírógörcsbe ránduló Micinek, hogy ugye tudja, hogy Palkó még csak pici baba, nem kell rá haragudni. Palkó pedig, aki az egész történésből csak a teáscsészék csilingelésére figyelt, továbbra is lelkesen mosolygott Micire, lógatta a nyelvét és eregette a nyálát, épp mint Odie, Garfield haverja.

Nem rossz, nem rossz, tulajdonképpen egész rózsásan néz ki a jövő, már ami a testvérkérdést illeti, gondolom magamban, de azért nem akarok felesleges rózsaszín ködöket gyártani, be kell valljam, nagyon melós volt átvészelni az egyedül töltött háromgyerekes napokat. Aranyos kölkök ide vagy oda, részemről alig vártam a vasárnapot, hogy végre filmbe illő jelenettel vessem magam a hazatérő férj karjaiba, aki ugye apa is, méghozzá kipihent, és végre, végre itthon.

Panzej

Blogmustra