Lehetne császár nélkül, doktor úr?

Zanza!

Történetünk szereplője, Liliom, természetes szülésre készült, az első baba mégis császármetszéssel született. Liliom csalódott volt, de bízott abban, hogy másodszorra sikerül majd. Orvost váltott, új kórházzal próbálkozott, és tudatosan készült a nagy pillanatra, ami ezúttal sem lehetett az övé. Nem élhette át a természetes szülést, nem tarthatta kezében magzatmázas kisbabáját. Amikor aztán harmadszorra is terhes lett, új utakat kezdett járni. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Az utóbbi időben rengeteg vita alakult ki az otthon szülés gyakorlatával kapcsolatban. Gondoltam, mint érintett, megpróbálom elmesélni az én történetemet, hogy két császármetszés után hogyan jutottam el természetes szülés után vágyva az otthon szüléshez. Előrebocsátom, hogy a személyiségi jogok védelme miatt a történetben mindenki kitalált névvel szerepel. Elsőszülött lányommal a hasamban, aki ma már iskolás, úgy gondoltam, hogy a terhesség és a szülés nem betegség, „felvilágosult”, értelmiségi nőként dolgoztam éjjel-nappal, az íróasztal mellől akartam a szülőszobára menni. Természetesen elvégeztem a választott kórház tanfolyamát, elolvastam és meghallgattam egy-két szüléstörténetet, ennél jobban azonban nem kívántam beleásni magam a témába. Úgy gondoltam, hogy választott orvosom megmondja majd, hogyan kell szülni, ha ott leszek, hiszen neki ez a munkája, ő ehhez ért, én meg máshoz. A kiírás napját túllépve egyre türelmetlenebb lettem, elegem volt a napi CTG-kből, így nagyon megörültem az első „fájásoknak”, melyek egy éjszakán keresztül rendszeresen jelentkeztek. Reggel vígan vonultam be a kórházba, hogy akkor én most jöttem szülni. Azonban az orvosom lehűtött, hogy ez még nem az igazi, ha akarom maradjak, ha akarom menjek haza. Mit volt mit tenni, kimentem a szüleim telkére, ahol az aktuális foci vb meccseit szurkoltam végig. A „fájások”rendszertelenek lettek, de maradtak, aztán éjjel tovább sűrűsödtek, így hajnalban felhívtam az orvosomat. Ismét bementünk a kórházba. Most már tudom, hogy nem kellett volna, mert ezek még csak a jóslófájások voltak. Itt rontottam el mindent.

A kórházban aztán a szokásos rutin következett: ügyeletes orvos, beöntés, borotválás, CTG, majd vajúdás. Az orvosom, amikor megérkezett, burkot repesztett, oxitocint kötött be, melynek hatására én rosszul lettem, hánytam, véreztem és nagyon megijedtem, mondhatni bepánikoltam. A méhszáj pillanatok alatt eltűnt, de a lányom nem akart elindulni, a feje még nem illeszkedett be. Egy vizsgálat után leesett a szívhangja, nem sikerült visszahozni, az addig nyugodt szülőszoba megélénkült, leszíjaztak, elaltattak és sürgősségi császármetszéssel, 15 perc múlva kiemelték a lányomat. Én kb. három óra múlva ébredtem fel, amikor is szerencsétlenségemre éppen gyerekorvosi vizit zajlott az osztályon, így a babát csak később mutatták meg. Szültem, szarul voltam, alig tudtam megfogni a lányomat, a férjemhez csak összeszorított fogakkal tudtam kicsoszogni, de küzdöttem. Ez lenne az anyaság?

Nagyon hálás voltam mindenkinek, hogy megmentették a lányom életét. Ezt gondoltam a szülés után egy évig. Aztán más utakat kezdtem járni. A lányom nagyon nyűgös baba volt, éjjel-nappal sírt, előbb a hasa, majd a fogai miatt. Egyáltalán nem erre számítottam, rossz anyának éreztem magam, állandóan kétségek gyötörtek, minden tartalékom elfogyott. Ez indított el az anyaság felé vezető úton.

Mikor a második lányom megfogant, tudtam, hogy csakis természetes úton szeretném világra hozni. Ekkor már olvasott voltam a témában, kismama jógára, kapcsolatanalízisre jártam. És nagyon akartam. Rengetegszer elképzeltem az elképzelhetetlent. Aztán a választott orvosom a hatodik hónapban közölte, hogy sajnos az ő kórházukban még saját felelősségre sem szülhetek császár után rendesen, mert az első gyanús jelnél tolnak a műtőbe. Hálás voltam az őszinteségéért, fájó szívvel új orvost és kórházat kerestem. A Vadvirág kórházban Lídia doktornő megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, menni fog a dolog, ne izguljak. Nem izgultam. A sors azonban megtréfált, a 34. héten szivárogni kezdett a magzatvíz. No, erre nem számított senki. Nem voltunk felkészülve a kistestvér fogadására sem lelkileg, sem fizikailag. A babaruhák a szekrény tetején dobozokban, a kiságy szétszedve, se pelenka, se házassági anyakönyvi kivonat és ami a legnagyobb bajnak bizonyult, a nagylányomnak sem ekkorra jeleztük a testvér érkezését. Ismét megijedtem.

Szerencsére Vadvirág kórházban nagyon bababarátok, engedték, hogy vajúdjak, hátha megszületik magától a baba. 24 órát kaptam a fertőzésveszély miatt. A babának esze ágában nem volt megszületni, még értékelhető összehúzódást sem produkáltunk. (Azóta tudom, hogy szivárgó magzatvíz esetén, ha nincsenek összehúzódások, megfelelő higiénia betartása mellett meg lehet várni a szülés igazi beindulását, feltéve, hogy mindketten jól vagyunk.) Sajnos Lídia doktornő nem sokat tett értünk. Mire megjelent, már készítettek elő a műtéthez. Sírva fakadtam, zokogva toltak a műtőbe. Szerencsémre gerincérzéstelenítést kaptam, nem altattak, így legalább egyből megnézhettem a lányomat, akit aztán koraszülöttsége miatt azonnal elvittek vizsgálatra. Mire engem kitoltak és kértem, hogy adják oda a gyermekemet, már jött a Cerny mentőautója és a kicsit átszállították egy koraszülött intenzív centrumba biztos, ami biztos alapon. Nekem csak egy fénykép maradt utána (amit nagyon köszönök a Cerny munkatársainak).

Mint később kiderült, szerencsére semmi baja nem volt, éretten született, de így is nehéz volt hazajönni. Akinek volt hasi műtétje az el tudja képzelni, hogy milyen lehetett naponta hatszor 40 fokban átcsoszogni egyik kórházból a másikba, mert császárost nem vesznek át, csak hitegettek napokon keresztül. Feküdtem a Vadvirág kórházban, szülés után, gyerek nélkül. Nagyobbik lányom fogalmazta meg a lényeget, mikor látogatóba jött, s megkérdezte, hogy hol van a kistestvére, és ha nincsen itt, akkor minek a pelenkázó, a pelenka, s mit keresek én itt. Ő otthon sírt, én a kórházban. Mikor világossá vált, hogy nem vesznek át a lányom mellé, hazamentem, hogy legalább a nagyobbik lányommal lehessek egy keveset. Így is nehezen fogta fel, hogy hova tűnök el állandóan.(A koraszülött osztályokon szerzett tapasztalatokról külön cikket lehetne írni..)

A harmadik babához időre volt szükségem. Ekkor hallottam több helyről is, hogy létezik egy szülésről, születésről szóló előadás-sorozat, mely nagyon szépen mutatja be az életnek ezen csodáját, s ha tehetem, hallgassam meg. Furcsállottam, hogy mindig olyan emberek mondták ezt, akik már korábban szültek. Mi újat tudhattak meg ott? Tanfolyamra nem volt időm, nem is nagyon érdekelt akkor, éltük a kétgyermekes családok mozgalmas életét. Közben több császárral szült barátnőm próbálkozott a természetes szüléssel kórházban, de sajnos senkinek sem sikerült.

Lányaim szépen nőttek, gyönyörű, egészséges, boldog gyermekek lettek. A kezdeti sírós időszaknak nyoma sem maradt. Mindenki azt mondta, örüljek, hogy ilyen szerencsés vagyok, ne rágódjam a múlton, azon változtatni úgysem lehet. Nekem viszont könnyes lett a szemem, ha eszembe jutottak a szülések, ha arra gondoltam, hogy még soha nem láttam újszülöttet, nem tudom, hogyan néz ki egy magzatmázas gyerek, nem tudom, milyen a köldökzsinór. Vajon kit pillantottak meg a lányok elsőként és mit gondolhattak, mikor életük első óráit, napjait egy inkubátorban töltötték? Fájó még most is visszagondolnom arra, hogy nagyobbik lányomat egy hét után is csak a ruhájáról ismertem meg. Ha átöltöztették napközben, nem tudtam, hogy melyik az én gyermekem.

Megszakadt a szívem, amikor kisebbik lányomat először meglátogatva a koraszülött intenzív osztályon a takarító néni mutatta meg az inkubátort, ahol ordított a gyermekem. Hozzá sem érhettem. Csak álltam és potyogtak a könnyeim. Szoptatás, ölelés, szóba sem került. Egy nap után benyúlhattam hozzá, s pusztán attól, hogy a hátára tettem a kezemet megnyugodott, csendben maradt. Mikor elkezdtem beszélni hozzá, kikúszott az inkubátor széléhez. Csodálatos pillanat volt. Azonban a látogatás szigorúan 30 perc volt háromóránként, utána menni kellett, s a sírás folytatódott.

Szerintem akinek gyermeke van az megérti, hogy ezek után másra vágytam. De hogy hogyan érhetem el azt a mást, még nem tudtam.

A második császár már fájt. Éreztem, hogy lehetett volna másképpen is. Lídia doktornő, mikor a hathetes kontrollon azután érdeklődtem, hogy harmadszorra lehet-e természetes szüléssel próbálkoznom, megpaskolt és azt mondta, hogy fejezzem már be, más örülne, ha ilyen jól nézne ki két szülés után, engem meg csak ez érdekel. Rosszul esett. És betelt az a bizonyos pohár.

Liliom

(folyt. köv.)

Blogmustra