A nagyi félájultan vágta el a köldökzsinórt

Zanza!

Mai történetünkben egy olyan szülést mutatunk be, amelynél a nagymama asszisztált. A kétnapos vajúdás közben többször hazaküldte őt a kismama pihenni, ám a végén - miután hiába könyörgött az orvosnak császármetszésért - a nagyi vághatta el a köldökzsinórt, bár az ájulás szélén állt.

Csongika

Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!

Bár már másfél éve történt, sokszor olyan, mintha csak tegnap szültem volna, és ilyenkor rácsodálkozom a kisfiamra: Vajon hol voltam én az elmúlt másfél évben? És hogy hogyan történt?

Október 5. péntek: Délelőtt három órát ültem a kórházban, ezalatt háromszor tették rám a szívhangos ketyerét, mivel a szülésznő szerint túl sokat mozgott a drágám, az orvos szerint viszont keveset. Kicsit nehéz volt a kedvükre tenni. Délben aztán végre elszabadultam, szegény anyu addigra már megőszült; először kísért el engem, és mint kijelentette, utoljára is. Ebben mondjuk igaza volt. Hazaérve úgy, ahogy voltam, bezuhantam az ágyba, mert előző éjjel több időt töltöttem a mellékhelyiségben, mint az ágyamban. Délután négykor arra ébredtem, hogy sürgősen ki kell mennem pisilni, ám ahogy elindultam a fürdő felé, elképedve tapasztaltam, hogy a szobatisztaságomnak annyi. Átszaladtam anyuhoz – közös udvarban lakunk – és megkértem, nehogy ideges legyen, de vagy simán bepisiltem, vagy elment a magzatvíz. Innentől furcsa módon én halál nyugodt voltam, ő viszont idegesen hívta nagynénéméket – a leendő keresztszülőket – hogy jöjjenek a kocsival. Míg a ide-oda cikázott, hogy minden be van-e pakolva, én szép nyugodtan megebédeltem, elmentem zuhanyozni, hajat mosni és – ha már ott voltam – meg is borotválkoztam.

A kórházban – miután újabb tócsát hagytam a lépcsőn – megvizsgált egy szülésznő, majd egy doki, és közölték, reggelre lesz baba. Szóval hazaküldtem a családot, egyedül anyu maradt velem, sápadtan és idegesen. Este kilenc felé megjöttek a fájások is, egyből hét-nyolc percesek. Közben kicsit szorongva hallgattam a másik három vajúdó nőt, akik közül az egyik kifejezetten hangos volt, és bevallom, kezdtem megijedni.

Október 6. szombat: Miután anyu majdnem elaludt a széken, hazaküldtem, mert a fájások nem sűrűsödtek. A hangulatomon az sem segített, hogy körülöttem mindenki megszült, és egyedül voltam a vajúdóban. A szülésznő néha rám nézett, de nem nagyon foglalkoztam vele, egyre álmosabb voltam. Anyu és nagynéném felváltva jöttek be hozzám és próbáltak „szórakoztatni", miközben már nem bírtam csöndben tűrni a fájásokat. B. doki – nem a tegnapi – meg is jegyezte, hogy kicsi a fájdalomküszöböm. Nem részletezem, mit kívántam neki. Délután a szülésznő adott egy injekciót. Utólag kérdeztem csak rá, mi volt az. Azt mondta, erősíti a fájásokat. Elég rondán nézhettem rá, mert gyorsan hozzátette, hogy ez gyorsítja a szülést. A fájások tényleg átcsaptak kétpercesekbe, de estére elmúlhatott a gyógyszer hatása, mert visszaálltam ötpercesekre. Anyut megint hazaküldtem, alig állt a lábán, én meg elkezdtem célozgatni az orvosnak, hogy ha úgy gondolja, én nem tiltakozom a császár ellen. Mosolyogva rázta a fejét, és bíztatott, hogy kijön ez a baba, csak várjuk ki. Hát végül is ő könnyen beszélt, én meg már fáradt voltam a vitához.

Október 7. vasárnap: Éjjel kettőkor megvizsgált a szülésznő és szólt, hívjam anyut, mert egy-két órán belül nagyi lesz. Végre! Szegény sietett is be, de mint kiderült, ráért volna. Reggel hat előtt mehettem be végre a szülőszobába, ahol bekötöttek egy infúziót, mert csak másfél litert ittam péntek óta, és végighallgathattam, ahogy B. doktor átadja az ügyeletet M. kisdokinak. Hurrá, gondoltam, ő már a harmadik. B. doki azonban mégsem hagyott magamra, azt mondta, most már megvárja ezt a kis lustaságot. Az infúzió után bekötötték az oxitocint, és felfeküdtem végre valahára a szülőágyra. Őszintén szólva az eddigiek után a tolófájások már nem is fájtak annyira. Az sokkal érzékenyebben érintett, hogy fél óra próbálkozás után B. doki azt mondta, szálljak le az ágyról és „labdázzak egy kicsit a fitt-labdán!", majd eltűnt. A következő húsz perc azzal telt, hogy én könyörögtem M. kisdokinak a császárért, miközben a szülésznő nekem könyörgött azért, hogy üljek egyenesen, mert nem hallja a kicsi szívhangját. Mindeközben nem lett volna szabad nyomnom, de mivel a tolófájások erősebbek voltak nálam, már láttam lelki szemeim előtt, ahogy egy labdán ülve szülöm meg a kisfiam.

Szerencsére erre nem került sor, mert közben visszajött B. doki, és miután visszamásztam az ágyra, belecsaptunk a lecsóba. Miközben bal vállamnál a szülésznő, jobb vállamnál anyám, felhajtott lábaimnál egy-egy doki asszisztált nekem, bevillant, hogy ez egy elég bizarr helyzet. Ráadásul már nem is éreztem, mikor jöttek a tolófájások, tulajdonképpen egy folyamatos fájást éreztem, ezért B. doki – kezét a hasamon tartva – folyamatosan mondta: most nyomunk, gyors levegő, tovább nyomunk, pihen!

Végül azért csak kibújt a kis drágám, reggel 8.45-kor megszületett Csongor Dominik, és anyám az ájulás szélén vágta el a köldökzsinórt, miközben én nem bírtam levenni a szemem a mellemen üvöltő lila kis méregzsákról.

csongi07

Blogmustra