Palkó négy kiló fölött, két és fél óra alatt született

Zanza!

Nem tudom, mennyire jó vagy okos dolog egy friss szülésről részletesen írni. Nagyon itt van még az élmény a fejemben, a testemben, a lelkemben. Kíséri a napjaimat, éjszakánként gyakran átélem újra, próbálom feldolgozni, de nehéz, mert rendkívüli, mert nincs még egy ilyen őserő, ami ennyire átveszi a kontrollt az ember felett, ami ennyire uralja az érzéseidet, akaratodat, ennyire megaláz és ennyire felmagasztal.

palko1

Sokat gondolkodtam, hogyan tudnám leírni azt a csütörtöki két és fél órát, ami Palkót hozta nekem. Ez most a negyedik próbálkozás, és érzem, hogy már megint esnek szét a gondolataim, már megint szorongatja a torkomat valami, már megint csak játszom a klaviatúrával. Hagyom az érzelmeket, legjobb lesz, ha simán a közepébe vágok.

Azon a bizonyos csütörtöki napon meglehetősen elkeseredve szálltam be reggel a kocsiba. Hiába jött a front, hiába másztam meg előző nap a Gellérthegyet, semmi, de semmi nyoma annak, hogy ez a gyerek meg akarna születni. Reggel nyolcra mentünk, egyenesen be a II. Női Klinikára, ahol az orvosom eldönti majd, mi legyen a sorsom. Két verzió volt beígérve, az egyik a terhespathológia, mivel a 42.-dik héten már nem flangálhatok kórházon kívül, a másik pedig a szülésindítás. Ugyan mind a ketten az utóbbit preferáltuk, részemről ezt sosem mondtam volna ki hangosan, valami ostoba makacssággal még az utolsó pillanatban is a menekülés, elodázás járt a fejemben. Így harmadszorra, bármennyire lehetetlenül hangozzék is, szerettem volna az első nő lenni a világtörténelemben, aki szülés nélkül hozza világra a gyerekét.

És ezt a parát persze a doki is látta a szememben, amikor ültünk a vizsgálóban, én az ágyon, ő a székén, én a térdemet morzsolgatva, ő meg a szavakat keresgélve. „Figyelj, ebből estére baba lesz." Kezdte óvatosan, aztán határozottabban folytatta: „Semmi értelme hogy befektesselek. Átmegyünk a szülőszobára és megrepesztem a magzatburkot". Hálás voltam, hogy nem kellett részt vennem az ítélethozatalban, hanem csak bólintani egyet, és hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek. Átvonultunk a szülőszobákhoz, ahol aznap a melegfront rendesen tizedelte a kismamákat. Nem is jutott hely rögtön a szülőszobán, csak a vajúdóban, császárra várók között. Férjem a papírjaimmal a betegfelvételre el, én pedig CTG-re rakva próbáltam elképzelni, hogy estére háromgyerekes mama leszek. Belenyugodni, relaxálni, megkönnyebbülni, örülni. Ezek jártak a fejemben. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy fájásom van. Egyáltalán nem volt vészes, de vissza- visszatért, és egyre erősebb lett. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Még fel voltam öltözve, mondván, hogy elég lesz átöltözni majd ha átkerülök a szülőszobára. Rajtam volt az órám, mellettem a táskám, és még mindig, még mindig hiába győzködtem magam a vajúdó oxitocingőzös levegőjében, valahogy ezek a körülmények még mindig valószínűtlenné tették a tényt, hogy én szülni fogok. Aztán egyszer csak megjelent egy szülésznő, hogy öltözzek át, ki tudja, mikor lesz üres szülőszoba.

Addigra a férjem is megjelent a bőrönddel -nem, nem volt üres, csak összerugdostam a kórházi cókmókot a 42. hétre,- így aztán elvonultam a fürdőszobába és átvedlettem. Vissza a vajúdóba, doki barátságosan tornyosul az ajtóban. „Burkot repesztünk" -közli lágyan, kisöpri a papa-népet, és előveszi a szerszámokat. Ennél a pontnál elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem, mi van a kezében. Ti ne tegyétek, mert amúgy maga a beavatkozás nem egy nagy etvasz, de a látvány nem olyan, amit az ember szívesen beenged a lába közé. Megvolt ez is, meleg víz csordogált, kaptam egy lepedőt pelenkának, papák vissza, nekem is jut egy. Beszélgetünk. „Fáj?" „Fáj, de ennél sokkal jobban fog." -mondom én, és méregetjük az időt. Öt percesek, elviselhetők. Aztán nem sokkal később már nem nagyon érdekel az idő, szaporán masszírozgatom az éjjeliszekrény tetejét, és titokban elkezdem irigyelni a körülöttem viháncoló császáros mamákat. Egyben kezdem erősen kívánni a szülőszoba magányát, mert percről-percre jobban fáj, lassan hangot is szeretnék adni neki, már nem nyújt elég vigaszt az éjjeliszekrény masszírozás. Végre jön a dokim, megürült az egyik szoba, átmehetek. Szivárgó magzatvízzel, aranyos szülésznő-növendékkel és a férjemmel együtt csoszogunk. Menet közben jön egy-egy fájás, de még mindig, még mindig nem a brutál fajtából.

A szülőszoba már ismerős, bordásfal, labda, kád, relax-fotel, szülőágy. Pontosan tudom, hogy én csak ez utóbbit fogom használni, inkább a 'hagyjálbékén' típus vagyok, mint a kísérletezős. Lerogyok az ágy szélére, megkérnek, hogy feküdjek fel a CTG miatt. Felfekszem, de megkérem a szülésznőt, hogy ne hagyjon rajta, nem akarok fekve vajúdni. Na, ez már tapasztalat. Mindkét előző gyerekemnél fekve vajúdtam, végig CTG-n, most én akartam irányítani a vajúdásom, ameddig lehetséges. És nem hiába erőszakoskodom, pár perc múlva jön a szülésznő, és felkelhetek. Az orvosom is be-benéz, de nem nagyon piszkál, én meg hálás vagyok, hogy békén hagynak. Fél fenékkel ülve az ágyon, férjem nyakába csimpaszkodva próbálom megélni a fájásokat. Hullámokban jönnek, ki tudja már, hány percesek. Fájásból fájásba sodródom, csupa víz vagyok, egyre erősebben rángat a görcs, egyre mélyebbre ránt az örvény. Megpróbálok belenézni, sodródni vele, kavarodik a mélység, nem látom az alját. Kiesik az idő, talán mondok valamit, talán csak szeretnék, talán kiabálok, talán csak felnyögök. A fájdalom intenzív, mély, sűrű. Semmihez sem hasonlítható. Mindennél erősebb.

palko2

Nem tudom, mikor, de megvizsgál az orvos. Még nem tűnt el teljesen a méhszáj. Hányingerem van. Beraknak egy branült a karomba, kapok egy infúziót, kapok egy injekciót. Semmi sem tud kizökkenteni. Telik a szoba, jönnek mennek a szülésznők, minden mindegy. Férjem megkér, hogy óvatosabban bánjak a köpenyével, recseg ropog, én is hallom, de kit érdekel egy vacak köpeny ilyenkor? Úgy érzem nem ért meg senki. Aztán megint egy hang a ködfüggönyön át. Feküdjek fel, CTG kell. Nem fekszem, tegyék így rám. Szó nélkül megteszik. Csúszkál a cucc, jön megint az orvos. Megvizsgál, szerinte negyed óra múlva babázom. Ez jól hangzik, általában bejön amit mond, de negyed órát még kibírni, elképzelhetetlen. Jön a szülésznő is, muszáj felfeküdni. Megértem, persze, muszáj, de mégis, mit tegyek, ha lehetetlen?

Dokim a türelem mintaképe, szépen várakozik, nem sürget. Megkérdezem, nem szülhetnék-e így, félig állva. Nem pártolja az ötletet, de odaadja a távirányítót, hogy állítsam be az ágyat úgy, ahogy akarom. Felfekszem, felnyomjuk a háttámlát. Aztán valaki még igazít az ágyon, én már azt sem tudom hogy fekszem, hirtelen érzem, hogy tolnom kell. Jön a baba. Tolnom kell, tolnom kell. Itt aztán megint kiesnek a dolgok, mintha még várni kellett volna, mintha én mégis próbálkoztam volna, mintha a férjem megpróbált volna együtt lélegezni velem. Ne hiperventilláljak. Lélegezzek rendesen. Mindjárt nyomhatok. Káosz, nem tudom mikor nyomok, valami jön, visszacsúszik. Doki kotorászik, valahol jön a feje, próbálják irányítani, visszacsúszik. Valahol hallom a hangom, rákiabálok a dokimra: „Ne told vissza!" „Kapaszkodj a lábadba!" –jön a válasz. A lábamba? Azt sem tudom, hol van. Totál kimerültem, valahogy tolok, nem vágnak, gátvédelemmel szülök. Nem fog kijönni, nagyon feszít, nem jön. De jön, bíztatnak, toljam, jön, már jön a baba!! És tényleg jött, éreztem, hirtelen, gyorsan, mint egy kis torpedó a nagydarab, meleg, párolgó hústömeg. Ha rágondolok, most is érzem, ahogy kicsusszan a gyerek, és vele együtt a fájdalom is. Megvan a baba, déli 12 óra van pont. Ezt még megjegyzem, aztán megint kiesik egy kis idő, rosszul lettem, hányingerem volt, kivert a víz aztán fázni kezdtem. Hallom, hogy fiú lett, nagy baba, egészséges. Látom a szederjes kis testét, te jó ég mekkora, hallom ahogy nyekereg, aztán felsír. Közben velem is csinálnak valamit, újabb infúzió vagy mi, rosszul vagyok, de csak az a kis párolgó csomag érdekel. Picit megkapom, aztán elviszik, nagyon gyenge vagyok. Most kezdem megérteni csak, hogy vége, és kisfiú, amit alig hiszek el, mert hiszen én végig lányt éreztem, de ez most már tökmindegy. Férjem jön vissza ragyogva: „Képzeld, 4160 gramm!" „Micsoda?" Nézek rá hülyén, ez már neki is sok kezd lenni. „Hát a Palkó!"

Vicces, ahogy a dolgok a derekamtól lefelé egész más mederben folynak, mint felfelé. Miközben mi a gyerekröl csevegünk, megszületik a méhlepény, a doki kikapirgálja a méhemet, kapok három-négy öltést is, kicsit kellemetlen, de semmi különös. Még mindig gyenge vagyok, de most már más érzések kavarognak bennem. Öröm, hála, mindenkinek köszöngetem a segítséget, megkapom a Palkót, de nem tudom sokáig tartani, félek, hogy elejtem. Vérnyomást, pulzust néznek, kapok két hatalmas plédet, mert még mindig vacogok de érzem, hogy kezdek rendbejönni. Orvosom gratulál a gyönyörű multiparás, nagybabás szüléshez, aztán tapintatosan lelép. Mi pedig hármasban maradtunk, még közel három varázslatos órán át.

Utószó:

Szeretném megköszönni a rengeteg gratulációt, el sem tudjátok képzelni, mekkora örömet szereztetek velük. A férjem kinyomtatta őket, és behozta nekem a klinikára. Szerintem jelentős szerepük volt abban, hogy az első napokban teljesen elkerült a baby-blues.

Végül mindenféle vitát lezárandó: a kisfiam neve Pál, a Palkó ugyanúgy becézett név mint a Lackó meg a Mici. A névválasztás nálunk nem az utónévkönyvből történik, hanem a családból választunk egy számunkra kedves nevet a gyerekeinknek. Ez a mi saját döntésünk volt, nem valami tradicionális kényszer. Mi a betűk mögött szeretett személyeket látunk, akikre mi szívesen emlékezünk, nagyon szeretünk, vagy szerettünk.

Hát itt a vége, köszönöm, hogy itt lehettem Veletek, és köszönöm az építő kritikákat, hasznos hozzászólásokat! További jó Porontyozást kívánok, és kevesebb rókát Tündének!

Sziasztok!

Panzej

Blogmustra