Bébinapló: Azok a fránya gének!

Zanza!

Ma nem magvas, szellemes és könnyed gondolatfutamaimmal foglak Titeket, kedves olvasóim, megörvendeztetni, hanem egy kis összehasonlító babafotó-sorozattal.
 

genek1

Hiszen nagyon jó játék kitalálni, hogy a kisbaba miben kire hasonlít. Köztudott, hogy ennek fontos pszichológiai funkciója is van: többek között így integrálja a család az új jövevényt. Nem véletlen, hogy az első gyereknél mindenki, vagy a többség az apa vonásait véli fölfedezni a gyermek arcában – tudat alatt ezzel bizonygatjuk az apaságot, ami sosem biztos ugye. Segít az apa és a gyerek korai érzelmi kötődésében is, nehogy kilökje a fészekből a kicsit az a hím.

De nálunk tényleg az apjára ütött Lea – akárki meglássa, épp olyan beeső, majd puszi száj, ugyanaz a fejforma, szemek, még a lábujjai és a lábszára is teljesen olyan, csak nem szőrös. A jellemvonások riasztó, a szocializáció erejét megkérdőjelező azonosságáról már kár is beszélni. Aztán egyszer csak, ahogy nőtt, növögetett, hirtelen kiderült, hogy jéé, ezen a fényképen pont mint én, és hát bizonyos viselkedésekről, gesztusokról és arckifejezésekről is nehéz eldönteni, hogy csak később jöttek ki, vagy eltanulta tőlem a sok együtt töltött idő alatt.

Aztán megszületett a második, és mindenki felkiáltott, hogy épp mint az első, két tojás, le sem tagadhatná a nővérét – csak számomra volt rögtön nyilvánvaló, hogy a hasonlóság csekély, sőt, elenyésző – a szájuk kicsit puszis, na, de Lénának nem annyira. Ő ugyanis (végre) rám hasonlít, golyófej, nagy szemek. Kontemplatív típus. Aztán telt-múlt az idő, és kiderült, hogy a füle teljesen az apjáé, hogy a család is összekeveri a két gyerek azonos helyzetben készült fotóit, és hát tényleg, meg kell adni, van némi hasonlóság a lányok között.

A hasonlóság mértékét mindenki eldöntheti a fotók alapján, lehet találgatni, ki kicsoda – vagy nézegethetitek csak úgy, a napi cukiság-betevő kedvéért is.

Blogmustra