Életveszélyes gyerekkel biciklizni Budapesten

Zanza!

Szombaton már némi esélyét láttuk annak, hogy kidughatjuk az orrunkat a lakásból anélkül, hogy lefagyna, ezért úgy döntöttünk, hogy nyeregbe pattanunk. Nem voltunk ugyan az a kifejezett Critical Mass, de reprezentatív mintának talán beleillünk, ugyanis két gyerekkel vágtunk neki a városnak biciklivel, s érintettük Budapest 10 legveszélyesebb kereszteződésének 40 százalékát (Mexikói út - Mogyoródi út, Róna utca - Bánki Donát utca, Stefánia út - Thököly út kereszteződés, Ajtósi Dürer sor - Stefánia út – Városliget ). Ráadásul kétszer.



A felállás adott volt, a kisgyerek kétkerekűvel (8,5 év), apa gyereküléssel és gyerekkel (3,5), valamint anya sisak nélkül (sajnos lemaradt, ezért úgyis kapni fogok). Az indulási pontunk Mátyásföld, a végcél a Városliget: annyi, mint 12-13 kilométer.

 

Nekivágtunk hát kétnapi hideg élelemmel, plusz egy kismotorral (teherhordó szerény személyem), elöl agyunk, középen gyermek, a sereghajtó pedig én voltam. Már az első sarkon örök igazságokra leltem. Autóból rendkívül tudom utálni a bicajosokat, hogy az istenért nem képesek arra közlekedni, ahol nem zavarnak, vagy ha már egy úton vannak velem, miért nem húzzák be fülüket-farkukat. Ilyenkor előbújik az emberből a rejtett öntudat, még akkor is, ha tudom, hogy minimum nekem kéne szégyellnem magam, hogy autózom, a másik meg teker. Ha pedig bicajon ülök, tiszta szívből tudom gyűlölni az autósokat, mert nem figyelnek a bringásokra, mert alig adják meg az elsőbbséget, és különben is, mit képzel magáról az a sok autós majom, én legalább teszek valamit a város levegőjéért és az egészségemért (ez az utóbbi kettő talán némileg ellentmond egymásnak)!

Térjünk most azonban vissza konkrétan az útra! A Kerepesi úton (elején Veres Péter) párhuzamosan halad a bringaút a főúttal, amibe 100 méterenként becsatlakozik ugye egy másik út, ezzel pedig a bringásokat gyakorlatilag percenként megállásra kényszerítik. Úgy döntöttünk, hogy a CEU-ig alternatívan és biztonságosabban oldjuk meg az utat, kertek alatt a szervizúton kommandózva, panelrengeteg között. Ez a táv pont arra volt jó, hogy a nyolc és fél éves gyermek bemelegedjen, s megszokja, hogy ne torlódjon az apja fenekébe, mert az első fékezésnél felcsapódik rá. A egkisebb gyermek méla tekintettel nézte a tájat a gyerekülésből, s vidáman lobogott a feje, minden egyes bukkanónál és padkánál (mindkettőből volt bőven).

 

Közeledve Zuglóhoz hirtelen belénk csatlakozott a biciklisáv, s innentől kezdett vált izgalmassá a történet, mert az, hogy bringaúton közlekedtünk, némi önbizalommal töltött el minket. Már a harmadik kanyarnál elhagytuk a nekünk kijelölt utat, mert egyszer csak elveszett alólunk, s nem vettük észre, hogy merre ment. Amikor pedig ismét megtaláltuk, irracionális kunkorokat kellett megtenni vele ott is, ahol például a gyalogosok nyílegyenesen közlekedtek. Apropó, gyalogosok. A legtöbben úgy érzik, hogy a biciklis sáv az gyakorlatilag gyalogjárda. S miközben mi úgy kerülgettük őket, mint egy szlalom-pályán, azon rettegve, hogy csóri kisgyerek egy embert se csapjon el rutin hiányában, volt olyan, hogy közelről üvöltöttek az arcunkba, hogy mit keresünk mi ott biciklivel, anyánkat! Mire elértünk a Thököly úti szellem-bringáig, addigra bennem is felmerült ez a kérdés (mármint, hogy mit keresünk mi ott), s az is, hogy milyen városban élünk tulajdonképpen. Itt nem az az alternatíva, hogy lusták vagyunk, és azért nem járunk bicajjal, itt konkrétan arról van szó, hogy életveszélyes két kerékkel közlekedni. Pláne gyerekkel.

A Mexikói út - Mogyoródi út találkozásánál, ahol a bringaút gyakorlatilag csak a biciklistákat foglalkoztatja, olyan rutinnal csúsztak elénk a kocsik, mint a villám, s egy egész családot lehetne (ha az nem lenne figyelmes) egy pici gázzal kiirtani, hát istenem… A „legszebb” talán az volt, amikor a zebra elején átengedett minket egy kocsi, a végén meg suhantak tovább az autók, de hát ezt már megszoktuk gyalogosként is.

 

Minél közelebb értünk a Ligethez, annál kevésbé volt komfortos ez a biciklikérdés. Míg egy kilenc év körüli gyerek viszonylag biztonsággal tud közlekedni egy parkban, vagy kertvárosban, addig a városi tekerés szabályos túlélőtúra lehet a számára. A kereszteződésekhez közeledve nehéz megállni, hogy ne para-anyaként üvöltsünk: vigyázz! (mert persze, hogy vigyáz), miközben magunkban azon imádkozunk, hogy csak most ne jöjjön egy idióta, aki csak egy kicsit nézi el a féktávolságot, s a szemem láttára trancsírozza szét a gyereket. Az tény, hogy némi öntudatot is kell az apróságokba is önteni, s azt is tudniuk kell, hogy az autósoknak is van szemük, látják őket a biciklin (ugye?), és alapvetően bízni is kell a másikban, nem lehet folyton elsőbbséget adni a kocsiknak. A vicces végül a történetben, hogy szegény gyerek, dacára annak, hogy remekül vette a kilométereket és az akadályokat, egy teljesen ártalmatlan helyen borult ki, amikor egy parkolóban rácsúszott az apjára. Itt tartottunk egy tízperces sírószünetet.

Hogy mi a konklúziója a túránknak? Nem érdemes városban biciklizni, s most írhatnám, hogy főleg gyerekkel, de az igazság az, hogy gyerek nélkül sem. Sajnos még a kialakított bicikliutak is veszélyesek, s még egy rutinos bringásnak is okozhatnak meglepetéseket. Aki pedig mégis „drótszamárra” vágyik, menjen szorgalmasan Critical Mass-ra és reménykedjen, hogy majd egyszer Budapest kerékpárral is élhető város lesz. Valamikor.

Blogmustra