Más fia lehet csak meleg?

Zanza!

Mindannyian színes és szabad világban akarunk élni, ahol nincsenek előítéletek, korlátok, csak az egymással szembeni elfogadás és tolerancia. Ha mi még nem is valósítjuk meg magunk körül ezt a szabad eszmét, egészen biztosak vagyunk abban, hogy majd a gyerekeink és az ő gyerekeik egy egészen új világban fognak élni, hiszen a dolgok folyton változnak, és mindig bízunk benne, hogy csak jó irányba. Arra pedig egyáltalán nem gondolunk, hogy ezeknek a változásoknak a legnagyobb hátráltatói pont mi vagyunk, az a bizonyos emberi tényező.



Ha egy jós elénk állna, és azt mondaná, „A te gyereked más lesz, mint a többi .” , mindent tudó mosollyal és teljességgel meggyőződve válaszolnánk, hogy minket ez egyáltalán nem érdekel, bármilyen ember válik belőle, szeretni fogjuk és elfogadjuk őt. 



A fiad homoszexuális lesz. . ” súgja egyszer csak egy hang, amitől hirtelen ledermedünk, aztán azonnal működésbe lép az önvédő mechanizmus: „Nem baj, úgy is szeretni fogom.” De a kisördög ott motoszkál a fejben:Tényleg úgy lesz? Tényleg elfogadom majd, s tényleg nem csak egy divat-ál-liberális maszk van rajtam, amikor kiállok gondolatban a másságért?

Nézem az óvoda ablakában, ahogy a fiam a barátjával áll és integetnek. Már éppen beülök az autóba, amikor a kiskölyök lenyom egy nagy puszit a gyereknek, ettől pedig akaratlanul is görcsbe ugrik a gyomrom. Idióta vagyok, hogyan gondolhatok mindenfélét egy éppen csak hároméves kisgyerekről, s a szégyenérzet már mardos is. De hát minek puszilkodik ez a kölyök állandóan?! És miért pont az én fiamat? És hogy lehetek ekkora állat, hogy mindenben keresem a mögöttes okot, miért bélyegzek meg egy gyereket egyáltalán? Ennyit a liberalizmusomról?

„Anya, most a Réka a szerelmem.” Ez után a kijelentés után pedig megnyugszom. Nincs, itt semmi hiba kérem, a gyermek tökéletesen integrálható majd a társadalomba, minden gyötrelmével, és hazugságával együtt. „A Marci meg belém szerelmes.” Döbbent csönd. Keresem a szavakat, hirtelen nem is tudom, hogy röhögjek, vagy sírjak. Mert persze még keverik a szezont a fazonnal. Mi az a szerelem egy kis tökmagnak, aki éppen hogy csak térdig ér? Nincs másról szó, csak ragaszkodnak egymáshoz és keresik a biztos pontokat az óvodában, a világban. És ha nem? Van hozzá közöm? Egy más beállítottságú gyerekre, aki így, vagy úgy vonzódik a fiamhoz, nézhetek úgy, mint egy megrontóra? Azok az eszmék, amiket tegnap még elfogadtam, kártyavárként omlanak rám és nem is tudom, hogy mit érzek. Velem ez nem történhet meg, mert mindig csak más nyer milliókat a lottón, mindig más autóbalesetezik és mindig más férfi csalja csak meg a nejét. És más fia fog fiúkat szeretni, nem az enyém. Általánosságok között élünk, s el sem tudunk képzelni egy olyan forgatókönyvet, ami nem fér bele a társadalom aktuálisan elfogadott dobozába.

Az anyaság nem lehet képmutató. Amíg egy vadidegen, rózsaszín pólós, festett hajú és szemű fiút nem érzünk ellenszenvesnek, mert hát istenem, ilyen a világ, vajon a saját gyerekünk felé sem érzünk majd haragot? Tényleg nem lesz bűntudatunk, hogy mit rontottunk el? Tudunk majd arra gondolni, hogy ez mindentől független lehet, sőt, akár természetes is, csak a világ természetellenes mostanában? S még ha el is fogadjuk az identitását, lesz elég bátorságunk ahhoz, hogy a kollégáknak elmondjuk, a fiunk egy másik férfival él? S ki tudja, hogy lesz-e elég erőnk, hogy lelket öntsünk belé akkor is, amikor mindenhol falakba ütközik, amikor mindenhonnan kinézik, megbélyegzik, s tudjuk-e harag nélkül letörölni a vért az arcáról, amikor hazajön, mert megverték? És nem rá haragszunk majd, hanem az előítéletekre. Ami, akár mit gondolunk is a világról, bennünk is van jócskán, mert a normálisak mi vagyunk, „más” pedig csak más lehet.

Blogmustra