Aki ezeket a sorokat olvassa, ha van gyereke, ha nincs, arra a kérdésre, hogy mivel játszanak a mai gyerekek, biztonsággal tud válaszolni. Jó, persze, hogy számítógéppel, de ne csak erre gondoljunk, még akkor sem, ha minket már rendesen magába szippantott ez a virtuális háló. Van ugye a Lego, minden korosztálynak, minden kiszerelésben és mennyiségben, nehéz olyan gyereket találni, akinek ne lett volna egy-egy erős építkezős korszaka. Aztán gondoljunk csak a babákra, picikre, nagyokra, felnőtt formájúakra és élő az csecsemőkre megszólalásig hasonlítókra. A különböző társasjátékokat se felejtsük el, valamint a szituációs játékok hosszú sorát is vegyük számításba. Annak azonban sok értelme nincs, hogy megpróbáljunk mindent megemlíteni, lehetetlen. No de mi van akkor, ha azt kérdezem, mivel játszott a nagyi? Labdázott? Volt egy porcelánbabája, mert úriasszony volt a drága? Vagy csak csutkababája volt, a papának meg az üveggolyó-gyűjtemény húzta le a zsebét? Nézzük, mivel múlatták az időt felmenőink, a mai játék-korszakot megelőzően!
Bizonyára mindenki látott már jó pár olyan kosztümös filmet, ahol néhány játékot sikerült beazonosítani a szereplők kezében, mint például a diabolót (még ha a neve nem is ismerős), vagy jojót. A diaboló egyébként a kínai zsonglőrök régi kedvence, amit a XVIII. században a kínai-angol nagykövet hozott Európába, s hamarosan nagyon népszerű játékká nőtte ki magát. Az eszköz, két pálcában végződő zsinórból és egy homokóra alakú (két egymásba fordított kúp) pörgettyűből áll, mely fából, olykor üvegből, vagy porcelánból készült (ezek különös hangot adtak). A madzagot a két kúp közötti részre fektették alulról, majd hirtelen mozdulattal pörgetve felemelték, s különböző mutatványokat lehetett vele végezni.
A jojónak több virágkorát is megértük már, eredete egészen az ókori görögökig nyúlik vissza, bár sokan Kínának tulajdonítják származását. Európában azonban, akár az előbb említett diaboló, csak a XVIII. században lett igen népszerű, s nagy valószínűséggel az egyik legrégebbi játék. A két egymáshoz erősített félgömbre van tekerve a mozgató zsineg, melyet akár órákig is mozgásban képesek tartani a jojó-mágusok. A ma ismert nevét és formáját a Fülöp-szigetekről kapta, a Yo-yo jelentése, gyere-gyere.
A sorban álló katonák elnevezésű játék, ugyan csak a XVIII. században volt kedvelt a fiúk körében, s az egyszerű működése a régebben használt, rácsos fazékalátétekre emlékeztet. A figurákat egy ollószerű szerkezetre szerelték, s ahogy a rácsot kihúzták, vagy összenyomták, úgy rendeződtek a katonák közel, vagy távol egymáshoz. Nem csak katonákat erősítettek erre a hálószerű szerkezetre, hanem például háziasszonyokat, akik a mozgatás hatására sürgölődtek, így a lányokat is szórakoztatta a játék.
A különböző bólogatós, billenő fejű játékok elsősorban Távol-Keleten terjedtek el, de a múltszázadban Európa szerte is kedvelt szórakoztató tárgyak voltak. Működésük alapja, a már a középkortól kutatott perpetuum mobile kialakítására való törekvés, azaz az örökmozgó feltalálása. A képen látható madár két gömbből áll, amit egy hosszú cső köt össze, s az alsó gömbben lévő éter szép csendben párologni kezd, s a madár fejébe távozik. Itt újfent kicsapódik (mert a vízbe csapódó fej lehűl), amikor pedig nagyobb súlya lesz, előre billen a fej ismét, s visszafolyik az éter az alsó gömbbe. És bár ez a szerkezet sem örökmozgó, lenyűgöző, ahogy szinte „magától” van sokáig mozgásban.
A „lemászó” játékok közül az egyik érdekes darab a harkály, amit többnyire vásárok alkalmával árusítottak. Egy hosszú rúdról fokozatosan ereszkedik le a felerősített madár (a botra gyűrűvel, a gyűrűre rugóval ráhelyezve). Ha a madarat megmozgatjuk, a rezgéstől szakaszosan halad lefelé, s bárhol megállíthatjuk, a súrlódás miatt ott marad. A XIX. században a létrás figurák is közkedveltek voltak, melyek a létra tetejéről minden fokot érintve, fokozatosan lebucskáztak. A figurák főként bohócot, vagy matrózokat ábrázoltak.
A thaumatrop elnevezésű optikai játékot 1826-ban a londoni sztereoszkóp társaság árusította, s ez volt az a szerkezet, ami a film kialakulását közvetlenül megelőzte. Az eszköz igen egyszerű felépítésű volt, egy fel-le forgatható tárcsa, vagy érme formájában, melynek mindkét oldalára egy-egy képet ragasztottak. Az itt látható képen például az egyik oldalon egy madár, a másikon pedig egy kalitka látható. Ha a tárcsát a ráerősített madzagok segítségével gyorsan megforgatjuk, akkor a két képet együtt látjuk, így kerül hirtelen a madár kalitkába. Ennek egy továbbfejlesztett változata, ami szintén közelebb vitt a film keletkezéséhez, a zsebmozgó volt, más néven a „kinorrá” . A nyomdai úton sokszorosított fényképek kerékszerűen helyezkedtek el, s egy nagyító segítségével lehetett a képek gyors cserélődését nyomon követni, ami úgy tűnt, mintha valóban mozogna, életszerűen.
forrás: Majercsik Krisztina:Régi, érdekes játékok Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1985
