Nem várta meg a programozott császárt a baba

Zanza!

Vírusfertőzés miatt programozott császárra készültek egy olvasónknál, ám mire a műtőasztalra került volna, megindult a szülés. Abszurd és vicces helyzetek a megváltozott tervek miatt. Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!



Kedd reggel. Gyomorremegés, indulunk a kórházba, egyelőre befeküdni, holnap reggel császár (vírusfertőzés miatt). Megérkezünk 9 körül, papírmunka, ultrahang, ctg, még nincs szabad ágy, várakozunk. Délután egy óra tájban kapok ágyat, elkezdek kipakolni, közben sajnálom a szobatársam, akit hajnalban császároztak meg és egyre jobban parázok: te jó ég, én is ilyen állapotban leszek holnap ilyenkor???



Tengek-lengek, este hat után már nem ehetek, tíz után nem ihatok. Aludni nem tudok persze, remeg a kezem az éhségtől és szomjan halok! Akárhányszor megmozdulok, valami kellemetlenül erős, híg folyást érzek, négyszer cserélek betétet. A harmadik gyerekem, de ilyet még nem tapasztaltam. Mi a fene lehet ez? Mivel a hasam nem fáj, nem vérzek, nincs gond, számolom az időt és nem piszkálom a nővéreket érdeklődéssel. Reggel ötkor azért kimegyek, mert addigra enyhén vérzek. A nővér közli, hogy ne aggódjak, mindjárt kapom a beöntést meg a borotválást. Még mindig nem aggódom, mert csak az jár a fejemben, hogy négy óra múlva ilyenkor már a műtőasztalon leszek.

Közben – én, a tapasztalt anya! – rádöbbenek, hogy basszus, ez a magzatvíz! Mosolyogva fogadom, mert többször említettem a férjemnek, hogy de jó lenne tudni, mikor születik meg magától. Most már tudom. Közben rácsörgök az uramra, hogy bár tudom, hogy hétre akart jönni, kicsit húzzon bele, csak hogy mellettem lehessen minél hamarabb, meg hát ki tudja, lehet, hogy így előbbre hozzák a műtétet is.

Megkapom a beöntést, leborotválják elöl a hasam, séta a folyosón, fenék szorít össze, üres a folyosó, nyomasztó, de közben az jár a fejemben, hogy fenék szorít = izmosodás. (ha-ha-ha) Mire a vécén végzek, megérkezik a férjem, kisétálok hozzá, kicsit fáj a hasam, de már csak két óra van hátra, jajistenem, mikor kezdenek már előkészíteni, félek-félek-félek, egyre jobban! Hét óra, megint irány a mosdó, egyre jobban vérzek, most már elsírom magam az idegtől, felhívjuk a dokit, hogy mi legyen. Tanácsára elkérjük a papírt a nővérektől és bekéredzkedem a szülőszobára, hogy vizsgáljon meg valaki, ő is mindjárt itt lesz. A férjemet nem engedik be, majd ha elkezdtek előkészíteni a műtétre. Negyed nyolckor kerülök be a szülőszobára, a szülésznő infúziót próbál bekötni (harmadjára sikerül), hol a férjem, kérdezem meg vagy ötször, bejöhet még műtét előtt, ugye? A szomszéd szobából visszafojtott nyögések hallatszanak, jajszegény, gondolom, én ezt megúszom most és nem is annyira bánom jelen pillanatban.

Megérkezik a férjem, lelki támaszom, a dokimmal körítve, aki vigyorogva kérdezi: „Mit csinál, Kedves?”. Kalácsot sütök, bazzeg, gondolom, de annyit válaszolok, hogy „maga szerint?”. Megvizsgál, méhszáj három ujjnyira nyitva. MIVAN??? Mondom, hát akkor húzzunk bele, hol az anesztes, mert én már rákészültem, hogy ez nekem nem fog fájni. Bejön a prof, megvizsgál, majd lemorog, hogy nincs császár. Ahhha, de mi lesz a gyerekkel, el fogja kapni tőlem a vírust, én ezt nem akarom és különben is, mindjárt fájni kezd, igazán fájni és most már ettől félek nagyon! Azt hiszem, kezdek hisztissé válni.

A doki megnyugtat – legalábbis megpróbál -, hogy ennyi idő alatt a csemetének nem lesz ideje összeszedni azt a vírust (ez idő függvénye?) és mire előkészítenének, meglesz a gyerek. Fél nyolc van, mér’, mennyi időbe telik előkészíteni az ember lányát, kérdem. Kilenckor lenne a műtét, olyan gyorsan úgyse születik meg az a gyerek, hiszen még fájásaim sincsenek. Ha kap egy kis oxitocint… mondaná az orvos, de közbevágok, nem, oxitocint az neeeeeeeeeem, és ígérje meg, lécci-lécci, hogy nem fog fájás közben tágítani, bámulok rá nagy szemekkel könyörgőn. Miért, előzőleg volt ilyesmi?- kérdezi. Ühüm, dünnyögöm, a következő kérdés, hogy epivel szültem? Nem, simán, vagány csaj vagyok én (bár most nagyon betojva a fájdalomtól) és fölösleges hátböködést nem hagyok magamon. És tágították fájás közben??? – kérdez vissza döbbenten, az arcából ítélve nem lehet túl jó véleménnyel a kollégáról…

Oké, akkor repesszünk burkot, az meghozza a fájásokat is. Persze, én félek, ezt fél percenként közlöm is. Megígéri, hogy semmit se fogok érezni, hatalmas tűt vesz a kezébe és végig szemkontaktust tartva velem, megrepeszti a burkot. Jéééééé, tényleg nem fáj, viszont már érzem, hogy a beöntés „utóhatásai” még jönnének. Kimehetek vécére, ha a férjem is jön és hozza az infúziót vagy kaphatok ágytálat. Gyors végiggondolás, melyik kevésbé hülye helyzet, mindenképp előtte fogok üríteni, bár ezt baromira szerettem volna elkerülni. Kidöcögünk a zuhanyzóba, megkérem, hogy bújjon el a zuhanyfüggöny mögé, legalább ne lásson, abszurd helyzet, de gyorsan végzünk. Vissza a szobába, próbálok úgy felfeküdni az ágyra, hogy a lepedő rajtam maradjon és a doki ne lásson meztelenül. Tényleg előttem szégyenlős? – kérdezi, én meg elröhögöm magam. Milyen hülye vagyok, lát ennél intimebb helyzetben is.

Közben beindulnak a fájások is, hé, ez nem vicces, gondolom. Ekkor már kettesben vagyok életem párjával, sétálgatni kéne, de annyira szédülök az éhségtől, hogy képtelen vagyok. Férjem ül egy széken az ágy mellett, én meg az ágy szélének támasztva a fenekem, a vállára borulva „élvezem” a fájásokat. Lábak terpeszben, alattam egy szemetes, mert minden fájásnál távozik egy adag magzatvíz. Nézzük, hogy tudok célozni. Röhejes módon a hasam még mindig nagyon fent van, nem is értem. Egyre jobban fááááááááááj, két percesek, lihegve veszem a levegőt, bejön a szülésznő, lélegezzek lassan, megpróbálom, hatásos, nahát! Sose hittem benne. Így telik el kb. fél óra, amikor már nagyon szédülök. A szülésznő azt mondja, akkor feküdjek az oldalamra és egy-két fájásonként forduljak át a másikra.

Megpróbálok elfeküdni, de hirtelen egy döbbenetesen éles fájás jön, jajeztnembíromkiiiiiiiiii, nyögöm bele a férjem vállába, doki bejön, lélegezzek lassan, oké-oké, lélegzek. Fájás vége, hasam végre lent van, kakilnom kell, nyögöm abban a pillanatban. Ahhha, mondja a szülésznő, akkor a következőnél szem becsuk, térd megfog, nyomunk. MÁR??? Istenem, mindjárt túlleszünk rajta, közben átfut az agyamon, hogy engem császárhoz borotváltak le, majdnem elröhögöm magam, de addigra már jön is a tolófájás, valami löttyöt önt oda az orvos, mi lehet az (gátvédő olaj, mint utólag kiderült), de addigra már jön is az első tolófájás, térd megfog, nyomjon Kedves!

Előrehajolva nyomok, artikulátlan morgás tör fel a torkomból, mint amikor egy kutyától próbálják elvenni a csontot, megint majdnem elröhögöm magam, de közben elfogy a levegőm. Fej hátrahajt, új levegő kell, de bevillan, hogy a hátamat támasztja a férjem, basszus, nehogy lefejeljem szegényt, gondolom, de ahogy elképzelem, megint vigyorgás jön rám. Mi a franc van velem, hogy hülyeségek járnak ilyenkor a fejemben? Rettentő szomjas vagyok, a férjem valami vizes izével törölgeti az arcom, oldalt hajtom a fejem, ráharapok a vizes izére és megszívom szomjoltásként, remélem, nem valami használt mosogatórongy.

A fájásnak vége, pihi, közben folyamatosan azt dünnyögöm, fáj, feszít, mikor leszünk már kész, miért nincs itt már a következő fájás? Azért, mert a gyerek most gondolkodik, hogy inkább visszaforduljon-e, humorizál az orvos, de most nem vagyok vevő rá. Neki is leesik és biztatásképpen odateszi a kezem a lábam közé, hogy simogassam meg a lányom fejét, már ki lehet tapintani a haját. Nem akarom, nem akarom, én idekint akarom magamhoz ölelni végre és lemorgom a dokit, hogy most csupa olaj lett a kezem, hogy fogok kapaszkodni a lábamba? Nézek a férjemre közben, vajon eléggé sajnál? Olyan gyorsan történik minden, látja, hogy hogy megdolgozom a gyerekünkért, még ha ilyen sebesen is haladunk? Mondom én, hogy hülyeségek járnak a fejemben, cikázik át rajtam a gondolat, közben már itt a következő fájás, nyomjon-nyomjon-nyomjon, de meddig még baszki, már a harmadik levegőt veszem, még mindig figyelve, hogy ne fejeljem le a drágámat, bár ahogy dünnyögi a fülembe, hogy „jólvanügyesvagy-ezazmindjártkészleszünk”, pont ehhez lenne kedvem.

Hirtelen megkönnyebbülök, hangos sírás és alig térek magamhoz, máris? ILYEN VAN? Az órára nézek, haha, most tolnának be a műtőbe, két perc múlva kilenc, közben odarakják a lányzót a mellkasomra, hűűűűűűűű, mekkora hangja van, a másik kettő ilyenkor elnyugodott, de ő tudtára akarja adni a világnak, hogy neki ez nem tetszik. Vigyorgunk egymásra a férjemmel, látom a szemében, hogy nem érdekli, milyen rövid idő alatt meglettünk, részéről le a kalappal előttem, hogy világra hoztam a gyerekünket.

Kapok pár öltést, közben a férjem babázik, mert én az éhségtől már le vagyok gyengülve, elhülyéskedünk az orvossal, aztán hármasban maradunk babázni. Tizenegykor kisétálunk, a szomszéd szobában ekkor tör fel a sírás. Az esti vacsit már törökülésben fogyasztom az ágyamon és örülök, hogy mégiscsak a természetes szülést osztotta rám a sors.

M.

Blogmustra